A film augusztusban debütált az 52. Telluride Filmfesztiválon, decemberi hivatalos bemutatója óta több pozitív kritikát kapott, az Amerikai Filmintézet pedig a 2025-ös év tíz legjobb filmje közé sorolta a Maggie O'Farrell azonos című regénye alapján készült alkotást. A szerző egyébként Chloé Zhao rendezővel közösen jegyzi a forgatókönyvet.
Valóság és fikció határán egyensúlyoz a Hamnet története, és ezek ütközetéről is szól: William Shakespeare és felesége, Agnes (a források többsége szerint: Anne) Hathaway megismerkedését, házasságát, három gyermekük születését, majd nehezen dokumentálható eltávolodásukat dolgozza föl. Az viszont tudható, mindkettejük életében hatalmas tragédiát jelentett egyetlen fiuk, Hamnet elvesztése, akinek nevét a világirodalom legfontosabb tragédiája őrzi. Ám a kamerát nem a nagy ember érdekli, az szinte mindig Stratfordban marad, Shakespeare londoni karrierépítéséből szinte semmit sem látunk. Ez a feszítő ellentét teszi a filmet igazán különlegessé, hiszen a világ legfontosabb színházi alkotójának életéből, munkásságából sokáig egyet látunk: a hátországot.
Jelenet a Hamnetből (Fotó/Forrás: UIP-Duna Film)
A dicshimnuszt érdemes a szereplőkkel kezdeni. Bár nem túlzottan érdekel az Oscar-gála, még az én szívem is fájna, ha az Agnest megformáló ír színésznő, Jessie Buckley nem kapná kezébe az aranyszobrocskát. Hasonlóan remek, mély alakítást nyújt Shakespeare-ként Paul Mescal. Kimagasló volt a casting (vezető: Nina Gold) a gyerekek esetében is: a nagyreménységű Jacobi Jupe (Hamnet), Olivia Lynes (Judith) és Bodhi Rae Breathnach (Susanna) remek választásnak bizonyult. Shakespeare anyját pedig a csodálatos Emily Watson alakítja.
Emily Watson a Hamnetben (Fotó/Forrás: UIP-Duna Film)
Buckley játéka kulcsfontosságú: hamar kiderül, hogy karaktere egy erdei boszorkány lánya, aki valami természetes erőt, intuíciót hordoz magában, tudása lényéből fakad, ellentétben az őt csodáló, érte epekedő, tehetséges Willel. Nem mellesleg idősebb a férfinál, ez megfelel az adatoknak: Shakespeare 18 éves volt, amikor elvette feleségül a 26 éves nőt, aki ekkor már szíve alatt hordta első közös gyermeküket – a házasságra is nyilván emiatt volt szükség.
A filmbeli Agnes minden misztikuma mellett maga a nyers valóság,
amely Buckley kivételes színészi erejének köszönhetően válik az első pillanattól az utolsóig érdekfeszítővé – ritka, hogy valakinek a puszta jelenléte, létezése kössön le ennyire. Agnes érzi, hogy férje többre hivatott, és tudja, hogy ha nem engedi őt járni az útján, elveszítheti, de az önfeláldozásáért – talán nem hiába esett az Agnes névváltozatra a szerző választása, amely bárányt jelent – nem kap sokat cserébe: Shakespeare Londonban köti le magát, és csak üres ígérgetés marad, hogy a családja majd utánaköltözhet. Férj és feleség közt egyre feszültebbé válik a viszony, a dögvésszel pedig egyedül kell megküzdenie a gyógyfüveket ismerő Agnesnek. A pestist pedig épp az apa kedvence nem éli túl, ráadásul ahogyan részben fia életéről, úgy a haláláról is lemarad Shakespeare.
Paul Mescal a Hamnetben (Fotó/Forrás: UIP-Duna Film)
Bár a film női fókuszú, nem ítélkezik a hivatásának élő alkotó fölött, Mescal egy érzékeny, gyermekeit szerető, társát megbecsülő férfi képét festi meg, akiben még az öngyilkosság gondolata is felmerül:
„Lenni vagy nem lenni?”
Több Shakespeare-drámára utaló mű narratívája szerint a Hamletet a szerző bűntudata formálta. A darab kapcsán Shakespeare tükröt tartott, és magát ölte meg fia helyett, hiszen a források szerint valóban az avoni bárd lépett a színpadra Hamlet atyjának szellemeként. Ugyanakkor ez a szál a filmben nincs túlságosan kifejtve, hiszen a fókuszunk továbbra is Agnesen van, aki akkora kínokat és megpróbáltatásokat él át, mint férje tragédiáinak szereplői. Csakhogy míg a feleség számára nincs más a valóságon kívül, addig a szituációk mestere lekéste a jelenetét, a színpad királya megfeledkezett a takarásról. A kérdés: pótolni tudja-e a személyes veszteséget a művészet, a fikció ki tud-e ragadni a fájdalomból?
Jacobi Jupe (Hamnet), Bodhi Rae Breathnach (Susanna) és Olivia Lynes (Judith) a Hamnetben (Fotó/Forrás: UIP-Duna Film)
A természeti erők örökös jelenléte, szél, eső és végtelen erdőség határozzák meg a Hamnet képi világát, a rendező Chloé Zhao szeret ezekhez nyúlni, és Łukasz Żal operatőr kiváló partnere volt mindvégig. A kamera néha lecövekel a félhomályban, izzadt, mázolatlan arcokon pihen meg, a következő pillanatban pedig mesterkéltté válik, és a látvány elegáns lesz, mint egy reneszánsz portré. Max Richter zenéi finoman dolgoznak a hangulaton, Johnnie Burn Oscar-díjas hangtervező pedig gyönyörűen szabályozza az akusztikus összképet.
A végeredmény egy erős, hiteles film.
Ugyan a film szempontjából a történelmi pontosság gyakorlatilag mindegy, a jelmezek (Malgosia Turzanska), a berendezés (Alice Felton) roppant igényesek. A szereplők természetes arca, körmük koszossága, szőrzetük, bőrhibáik nem egy szépelgő, kosztümös filmet idéznek, hanem olyan realitás-érzetet adnak, mintha mi is ott lennénk a 16. századi angol településen. A filmet egyébként Walesben, Londonban és a festői Herefordshire-ben vették fel. Egyetlen kifogásom támadt, mégpedig a Globe-ban játszódó jelenetek esetén, ugyanis legjobb tudomásom szerint ekkoriban még nem használtak festett díszleteket – de ez legyen a legnagyobb baj, az esztétikum számlájára írható.
Jelenet a Hamnet című filmből (Fotó/Forrás: BIFF)
Viszont muszáj kimondani, hogy a film utolsó negyedórája tűrhetetlenül szentimentális,
igazi giccsgránát is lehetne, ha nem játszanának a színészek pokolian jól.
Számomra a teljes érzelmi azonosulást Hamnet halála hozta el, afölé már nem tudott lőni a film, amelynek az én relációmban öt-tíz perce bizonyult megosztónak, ugyanis a Hamnet már-már tolakodóvá válik a rengeteg síró szereplőtől, szerintem ez kontraproduktív: ha mindenki sír, én már nem kapok teret. Ráadásul a zárójelenethez Max Richter igazán elcsépelt, On the Nature of Daylight című muzsikáját használták, amin még akkor is el lehet pityeredni, ha egy felnireklám alatt szólal meg. Ennyire biztosra menni nettó hatásvadászat. Egyes kritikusok pont a Hamnet utolsó képsorainak összetettségét, érzelemdússágát emelték ki, és többen ekkor sírták el magukat. Ezzel szemben én pont ekkor sóhajtottam föl gondterhelten – megértve a képi csodát, az üzenetet, de túlterhelve a külcsíntől – és írtam be a Hamnetet gondolatban a „Kiváló filmek rettenetes befejezéssel”-listámra, oda, ahol a Ryan közlegény megmentése és a Hullámtörés is szerepel. Ezzel természetesen nem azt mondom, hogy Chloé Zhao filmjét ezen két alkotás szintjére emelem, de határozottan nehéz kikerülni a hatása alól, az ember nehezen szabadul tőle.
Fejléckép: Jelenet a Hamnetből, középen Jessie Buckley (forrás: UIP-Duna Film)
hírlevél
