Októberben nyílt meg Erwin Olaf: Körhinta című tárlata a debreceni MODEM-ben. A holland sztárfotográfus nevét már hallhattuk sokhelyütt, munkáival pedig biztos, hogy találkoztunk már anélkül is, hogy különösképpen őt kerestük volna. Olaf a fotózás, valamint a filmezés polihisztora és olyanfajta művelője, mint a filmrendezők közt Lynch: a maga útját szereti járni, melyben a valóság észrevétlenül billen át a szintén valóságos szürrealizmusba. (Interjúnkat itt olvashatják.) Közben pedig hasonlít a festők közt Vermeer-re: képeinek ingó félhomálya, alakjainak egy mozdulatba és egy pillantásba sűrített mondanivalója egyszerre kecses és finoman kegyetlen is megtörtségében. De emellett olyan óriáscégeknek is készített kampányfotókat, portrésorozatokat vagy reklámfilmeket, mint a Nokia, a Loius Vuitton, a Levi's, a Microsoft, a Diesel Jeans vagy épp a Heineken. Szóval összességében nagyon megnyugtató lenne Erwin Olafot hasonlítani valakihez, már csak azért is, hogy rendszerező és kanonizáló esztétikai igényünket kielégítsük, de sajnos Erwin Olaf munkái nem hasonlíthatóak semmi máshoz, csak Erwin Olaf munkáihoz.
A Körhinta című reprezentatív tárlat már az első installációs elemmel is magyarázza nevét; a forgó gyermekbábok egy bohócot járnak körbe, miközben énekelnek egy régi dalt. Olaf a kiállítás megnyitóján elmagyarázta a Körhintát: kifejezetten a Berlin fotókhoz készült kosztümök láthatók itt, melyeket nem szeretett volna kidobni, hanem úgy döntött, inkább felhasználja őket ebben az installációban. A régi, elég hátborzongatóan hangzó német "gyermekdal" egy 1920-as években élt hentesről szól, aki húsz gyereket ölt meg Düsseldorfban és fasírtot csinált belőlük (ami Olaf szerint elvileg valós történet). A gyermekekből álló körhinta egyszerre szép és sokatmondó, az örök körforgás állandósága mellett pedig a folyamatosan hallható ellentétes dialógus nemcsak erre az installációra, hanem a továbbiakban látható fotósorozatokra is egyaránt jellemző.
Négy időutazásban vehetünk részt Olaf szuperszürrealista szemüvegén keresztül; a Berlin sorozat az interbellum, azaz a két világháború közti időszakba kalauzol 1919-1933-ig. A Keyhole (Kulcslyuk) sorozatban az 1940-es évekbe csöppenünk bele. A Dusk és a Down kollekció a 19. századi Egyesült Államokról és Oroszországról mesél. Végül a Grief (Bánat és Bánat-portrék) sorozatban a hatvanas évekből láthatunk képeket, mely Olaf saját fiatalságának időszaka.
Ha a két világháború közti időszakra, méghozzá Berlinre gondolunk, bizonyosan véres, diktátori képek ugranak be elsőre: a nyomor, a félelem, az alakulóban lévő zsidóüldözés, a harmadik birodalom, fegyverek, besúgás, terror. Erwin Olaf azonban nem dokumentumfotós, de még mennyire hogy nem: az ő művészete a valóságtól való elemelkedésben áll, abban a - mondhatni - lírai elbeszélésben, mely fotóit olyan különlegessé teszi. Nem látunk vért, halált feketén-fehéren, sem tömött vagonokat vagy lebombázott épületeket. De mégis benne van mindez egyetlen fotón, ahol egy kisfiú mocskos alsóneműben és trikóban vékony kis testével a sarok felé fordul. Sír? Bújócskázik lefekvés előtt? Vagy ő akar elbújni valaki elől? A mozdulatlanságot, kimerevített pillanatot ábrázoló képek egyszerre vágnak mellbe és hagynak meg egy kényelmes bársonyszékből szemlélődő távolságtartásban.
Olaf hiperrealizmusának túlzása a valóságot olyan esszenciálissá teszi, hogy ha akarnánk se tudnánk kívül maradni fotóin, de sosem lépünk be igazán: az érzések stilizáltak. Nem egy ember bánata ez, hiszen az ember bánata undok és csúnya: bevörösödött szemű, összefolyt taknyú, kócos hajú, szépnek még jóindulattal sem mondható szomorúságzuhatag. Olaf viszont színházként kezeli az általa képzőművészetté emelt fotós iparművességet: kiemeli örömeinket és bánatainkat a múlandóság és testiség halandó kicsinyességéből. Magunk fölé emelkedünk, megszépülnek és konzerválódnak érzéseink, kapnak egy, a mennyek magasában és a poklok mélységében gomolygó idealizmust: a jó mellett széppé lesz a rossz is.
Olafot a szépség, a telített szépség érdekli. Habár rengeteg kampányhoz készített katalógus- és reklámfotókat, a MODEM-ben látható munkái pontosan a "vásári" esztétika ellen perelnek. Lényegi érzéseket, lényegi mozzanatokat fotóz túlzó tökéletességgel. Így az Alkonyat és Pirkadat sorozat, melyekben a sötét szobákban a sötét falak közt fekete asszony ül, vagy a fehér szobában fehér babakocsi mellett fiatal fehér fiú néz ránk, egészen más dialógust ébreszt, mint ha ezt dokumentumfotóként kapnánk. De mindez tökéletes egységet alkot Olaf esztétikájában. Színesztétika, szembeállítás, váltakozó napszakok és váltakozó bőrszínek, korok, amelyekben volt úr és volt szolga; a dialógus megint felpattan és újból körhintaként forog, hol izgalmasan, hol ijesztően, hol pedig megnyugtató komótosságban.
Ezután kulcslyukon át (szó szerinti kulcslyukon át) szemlélhetjük a világ kis szegletét egy-egy hatperces kisfilmen. A gyermek és apa, valamint gyermek és anya viszonyáról szóló rövidfilmek ugyancsak a körhinta-dialógust erősítik. Megint egyszerre látunk szépséget és a szépségben sejlő borzalmat, például egy óvó mozdulat melegségét; az anya, aki átkarolja alsónadrágban ülő fiát odaadó szeretet sugároz, majd a másik oldalról az apa ugyanilyen mozdulatában érzünk valami nem helyest, valamit, ami miatt el akarunk menni a kulcslyuktól, de a kíváncsiságunk erősebb. Betekintünk valakiknek az életébe titokban, pár percre: nem tudjuk, mi a látottak kontextusa, mi történt vajon tíz perce és mi fog ezután. Csak belestünk, és alig látjuk, alig halljuk mi történik. A rossz érzésünk pedig csíntalan izgalommal keveredik, ahogy a szomorú nő meggörbülő háta és könnybe lábadt szeme Vogue-címlapos szépségű bánatot sugároz. A független nő megtört erejét, a gyermek szeretetre vágyó esetlenségét, a magát egyszerre eltakaró és mégis megmutató gyönyörű lány túl fiatalon sugárzó szexualitását, a kivénhedt bordélyházi prostituált avagy a túlsminkelt, melltartóban görnyedő, narancshajú bohócfigura ráncos alakját a felpakolt székekkel körülölelt elmúlással mind szembeállításként kapjuk. Sosincs csak jó vagy csak rossz érzésünk Olaf fotóinak szemlélése közben.
Olafra nincs skatulya: saját maga álmodta, valóság fölötti valósága egy ismeretlen és mégis ismerős világba vezet minket. Nem kézen fogva, hanem valamivel távolabbról. Mosollyal, de nem lelkesen gesztikulálva. Fájdalommal, de nem vérrel. Humorral, de nem vihogással. Több mint érdemes bólintani erre a csodálatos és megrázó utazásra a holland zseni világának egy szeletébe: a Körhinta február elsejéig forog még Debrecenben.
hírlevél
