A kiállítás nem csak az alföldi festészet 19. század második felében kezdődő kibontakozását, a 20. század elején összeálló hódmezővásárhelyi művészcsoport prominens képviselőit (Tornyai János, Rudnay Gyula, Endre Béla, Pásztor János), a két világháború közötti vásárhelyi művészeti életet és a mártélyi művésztelep kialakulását mutatja be, hanem az 1954-től induló hódmezővásárhelyi tárlatok korszakát, a helyi művészeket (Kohán György, Kurucz D. István, Németh József, Szalay Ferenc) és a rendszeres kiállítókat (Barcsay Jenő, Tóth Menyhért) is, közel 100 évet felölelve, a 20. század kezdetétől egészen a rendszerváltoztatás időszakáig.

Hódmezővásárhely Szolnok és Kecskemét mellett az alföldi művészet harmadik legjelentősebb központja volt. A friss, nyugat-európai irányzatokat ismerő és követő „neósok” Kecskeméten hoztak létre művésztelepet Iványi Grünwald Béla (1867–1940) vezetésével, a szolnoki művésztelepen alkotók között pedig a művészi irányzatok változatossága volt a jellemző. Hódmezővásárhelyen Endre Béla jelenléte és művészeti szervező tevékenysége biztosította a képzőművészeti folytonosságot egészen 1928-ban bekövetkezett haláláig, de az itteni művészeti élet kibontakozásában komoly érdemei voltak a Párizsból hazatért fiatal Tornyai Jánosnak (1869–1936) is, aki olyan mestereket tudott maga köré gyűjteni, mint az említett Endre Béla (1870–1928) és Rudnay Gyula (1878–1957) festőművészek, valamint a szobrász Pásztor János (1881–1945).

A 20. század második felében Hódmezővásárhely kiemelten a művészeti élet fókuszába került. A második világháborút követően alapvetően átrendeződött a magyarországi képzőművészeti szcéna, a fővárostól távoli Hódmezővásárhelyen pedig némileg ki lehetett szabadulni a szocialista realizmus béklyójából. Nem véletlen, hogy a budapesti Képzőművészeti Főiskola akkori tanárai, a vásárhelyi születésű Kurucz D. István (1914–1996) festőművész és Szabó Iván (1913–1998) szobrászművész hallgatóikat nyári művésztelepre ide hozták. Ezzel – előzetes szándékuktól függetlenül – biztosították a hódmezővásárhelyi műhely szakmai utánpótlását, és megteremtették a Vásárhelyi Őszi Tárlatok képzőművészeti hátországát. Az 1954-es első Vásárhelyi Őszi Tárlat eredeti koncepciója szerint meghívásos kiállítás volt, mely bemutatkozási lehetőséget kívánt biztosítani a Vásárhelyen élő, a Vásárhelyről elszármazott és a nem itt élő, de a városban vagy Mártélyon rendszeresen alkotó művészeknek, de az évek során Vásárhelyen letelepedett művészek, mint Németh József vagy Szalay Ferenc baráti kapcsolataik révén az Őszi Tárlatokhoz vonzották Budapesten élő kollégáikat és nemzedéki társaikat is. A tárlatokon kiállítók köre az évek során fokozatosan kibővült, így kerülhet sor 2018-ban immár 65. alkalommal a Vásárhelyi Őszi Tárlat megrendezésére a dél-alföldi városban.

„Magyarországon a képzőművészet terén […] kristályosodási góc lett Hódmezővásárhely, ahol úgy
látszik, egészséges, ép gyökerű hagyományok éltek. Innen indult ki képzőművészetünk ama szellemi áramlata, amelyet néha túlságosan dicsérően, olykor gúnyosan emlegetve — de egyre inkább számon tartva »vásárhelyi iskolának« neveznek. A három oszlopot, ami ezt az immár országos méretűvé nőtt épületet tartja — a vásárhelyi iskolát —, három művésznek köszönhetjük. Közülük csak az egyik vásárhelyi születésű, Kurucz Dezső István festőművész, az »alapító«. Szabó Iván szobrászművész a »telepítő« és Kohán György festőművész, a nagy magányos alkotó, nem itt született.“ – Galyasi Miklós a Tornyai János Múzeum egykori igazgatója, a Vásárhelyi Őszi Tárlatok
kezdeményezője.

A főként a Tornyai János Múzeum és Hódmezővásárhely városának képzőművészeti gyűjteményéből válogatott, a Szépművészeti Múzeum–Magyar Nemzeti Galéria, a szegedi Móra Ferenc Múzeum, a szentesi Koszta József Múzeum, a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum és magángyűjtők anyagával kiegészített kiállítás 2018. július 29-ig látogatható.