Habár ugyanazokat a programokat kínálja mindenki számára, nincs két olyan ember, aki ugyanazt látná a 2017. november 26-ig tartó 57. Velencei Képzőművészeti Biennálén. Az idei, „Viva Arte Viva” névre keresztelt merítésben is több száz kiállítás kínálkozik a műkedvelők számára, hogy fejest ugorjanak az országokon és kontinenseken átívelő összművészeti fenoménba.
Az ember elég sokszor koppan fájdalmasan a földön, ha csakis a járt utat próbálja követni, és jó tanulóként a programfüzetben szeretne minden kardinális látnivalót kipipálni.
Nem kellett kifejezetten szemfüles sajtósnak lenni például ahhoz, hogy az ember már a sajtómegnyitó első napján hallja a későbbi Arany Oroszlán-díjas, német pavilonról szóló áradozásokat, ahogy az is könnyen kikövetkeztethető volt, hogy a limitált idejű performanszra totális képtelenség bejutni, mert a kígyózó sor kivárásának végén már nemcsak a sornak, de a sokat ígérő előadásnak is vége szakad.
Utópiák meghiúsulásában bízva
A magyar pavilon Békét a világnak! című projektje a hatvanas évek meghiúsult jövőképeit alakítja pozitív üzenetté. Petrányi Zsolt kurátorral beszélgettünk.
Olvasson tovább>>>
A pavilonok megnyitóival egy időbe eső sajtónapok idején hatalmas a tömeg a fő kiállításoknak helyt adó Biennálé-kertekben (Giardini) és az Arsenale-ban, így sajnos az értékes napok jelentős része telik sorban állással – szerencsére a hátralévő időszakban némileg kényelmesebben látogathatóak a pavilonok. Nekünk azonban a megnyitó idejére esett a látogatásunk, ezért kényszerű válaszút elé kerültünk: maradunk a járt úton, és végigálljuk a kígyózó sorokat, vagy letérünk a programfüzet, valamint a népszerűségi indexek által kijelölt ösvényről. Mivel az én angyali türelmem hamarosan szárnyait és glóriáját vesztette, ezért a második opció mellett döntöttem, és
A döntés helyesnek bizonyult. Inspiráló, elgondolkodtató, megrázó, megnevettető, feltöltő, de persze, olykor „arconcsapós” és unalmasabb programok sokaságát tekintettem meg a Velencében töltött három napom során. És megint csak azt éreztem, ami két évvel ezelőtt is átjárt a Biennálé alatt: ez a világon az egyetlen hely, ahol ebben az időpontban lenni kell!
Óriás biliárdgolyók úsznak Velencében
Vincze Ottó vízi-installációja csak hosszadalmas bürokratikus huzavonák után juthatott ki Olaszországba.
Olvasson tovább>>>
Mert mindent, de mindent kínál, ami fantasztikus élményekből lehetséges. Míg két évvel ezelőtt rendkívül kézzel fogható volt a Biennálé tematikája – fenntarthatóság–háború–múlt–bizonytalan jövő –, addig idén nem volt ennyire tapintható a vásznak, szobrok, installációk és előadások összekötő üzenete, amely idén a művészi alkotófolyamathoz és gondolkodáshoz kapcsolódott. Legalábbis az alkotások tükrében nem, azonban a négy nap végén a sorok között kirajzolódott egy igazán maradandó és értékes kapocs, amely nem csupán a Biennále tárlataira igaz, hanem az odalátogatókra és a városban élőkre is. Ez pedig a globális összefogás, méghozzá a művészet által.
Ez a globális összművészeti esemény tökéletesen megmutatja, milyen csodálatos ez az átjárhatóság, az emberi nyitottság, a művészetek szeretete általi internacionális összekapcsolódás – szemben a bezárkózással és az identitásunk kényszeredett megőrzésével. A Biennále alatt számtalan alkalom nyílt a különböző nemzetek kurátoraival, művészeivel és egyéb résztvevőivel szóba elegyedni és kicserélni a tapasztalatokat.
Mit jelentenek a velencei óriási kezek?
A velencei Grand Canalon új kedvence van a turistáknak: a Ca' Sagredo Hotel épületét Anthony Quinn fiának köszönhetően két hatalmas, a vízből kiemelkedő kéz támasztja meg.
Olvasson tovább>>>
Még Budapesten ismerkedtem meg azzal a holland képzőművésznővel, akivel most újra összesodort a sors Olaszországban. Nem sokkal ezután a finn pavilonban dolgozó ausztrál kurátor elhívott bennünket az izlandi pavilon nyitóestéjére, amelyre végül nem jutottunk be, de cserébe fél óra múlva megismerkedtünk három velencei kurátorral, akik meghívtak a Giudecán lévő galériájuk másnapi kiállításmegnyitójára. Tehát nagy a pezsgés és a nyitottság, ami nagyon jó!
Bőséges kínálatot nyújtanak még a Biennále idejére kinyitó palazzók pop-up jelleggel felbukkanó kiállítása, az utcákon váratlanul elkezdődő performanszok, az éttermekből és csónakgarázsokból ad hoc galériákká alakuló helyi csodák, a Szent Márk teret hírből sem ismerő, elhagyatottabb városrészek által kínált, apró tárlatok.
Kincsek a Hihetetlen roncsairól
A brit művész, Damien Hirst azt állítja, rabszolgából műgyűjtővé avanzsált ókori férfi elsüllyedt gyűjteményére bukkant, a kritikusok azonban hazugsággal vádolják. Egy remekül felépített és eladott sztori vagy értékelhető művészi teljesítmény?
Olvasson tovább>>>
Egy biztos: ha az ember „megnézte a kötelezőt” a Giardini gyönyörű kertjében és az Arsenale irdatlan oszlopcsarnokai közt, mindenképpen hagyja magát elveszni ebben a vízzel karistolt, lehetetlenül csodás városban!
A Biennále ideje alatt egész Velence egy emberként ünnepel, egy emberként emeli az égbe a pezsgőt közös koccintásra a képzőművészet halhatatlan égisze alatt. Ez az ünneplés, ez a művészeti kötődés, ez a nemzetközi barátság és intellektuálisan szeretetteljes bizalom pedig pontosan az, amire a világnak ebben a pillanatban mérhetetlenül nagy szüksége van.
Úgyhogy üzenjük Velencének: idén sem csalódtunk, és találkozunk újra járt és járatlan utakon két év múlva is!
hírlevél
