Verzió – A képek ereje

Lassan megszokottá válik, hogy a világjárvány hatására a filmfesztiválok a virtuális térbe költöznek, és programjaikat online kínálják. Bár nagyon hiányoznak a találkozások, a zsúfolt vetítések és beszélgetések, az elérés egyszerűsödésével mégis soha nem látott mértékben megnő a közönség száma. A dokumentumfilmek szerelmesei így paradox módon, online formában inkább közelebb kerülhetnek egymás valóságához, vagyis a filmek kínálta aktuális témafelvetésekhez.

A Blinken OSA Archívum által alapított dokumentumfilm fesztivál filmjei emberi jogi témákat dolgoznak fel, az ötven film közül elsősorban a Világképtár és a Nemzetközi versenyprogram szekcióból állítottuk össze válogatásunkat.

Sugárzó sötétség (Fotó/Forrás: Verzió Filmfesztivál)

Szubjektív ajánlónkban művészi igénnyel készült dokumentumfilmekre hívjuk fel a figyelmet, köztük olyan alkotásokra, amelyek az év elején még megrendezett Sundance Filmfesztiválon, vagy a Berlinalén már bizonyítottak. Mint minden műalkotás, ezek a kreatív dokumentumfilmek is a teljesség bemutatására, az elmúló pillanat megragadására törekednek. Az alkotók fókuszba, ha tetszik reflektorfénybe helyezik az időt és helyet, az embert és történetét, a megörökített képek pedig vizuális lenyomatként rögzülnek bennünk, szubjektív és változó jelentést kapnak. Állóképek, talált felvételek, archívumok rejtett anyagai egyaránt beépülnek a kiválasztott alkotásokba, legyen szó kambodzsai népírtás traumájáról, a valós és elképzelt Kubáról, az indonéz dajkák láthatatlan történeteiről, a hatvanas évekbeli Szovjetunióról vagy mexikói emberrablásról. A töredékek összeállnak, itt és most új jelentést kapnak.

1. Sugárzó sötétség

Rithy Panh kambodzsai dokumentumfilmes alkotása megrázó utazás a fájdalomba. Fotódokumentációkból kiindulva áradó képiséggel beszél a múltbéli katasztrófákról és a közös emlékezetben tapasztalható utóhatásaikról. Hiszen az, hogy mit jelent túlélőnek lenni nem önthető szavakba. A rendező szerint a gonosz különböző formáit - a lövészárkoktól a korallzátonyokig, a táboroktól a némaságig – éppen az emberiség jövője érdekében kell megtapasztalnunk és megértenünk.

Az idei Berlinalé fődíjas dokumentumfilmje képzőművészeti gesztussal bír, a triptichonra osztott képernyő meditatív ritmust ad a látványnak.

Minden tragédia egyedi, de a képek ismétlésében ott van az a tompa zaj, amelyből nincs menekvés. Ahogy a rendező fogalmaz: „A gonoszság kisugárzik. Még a jövő generációit is megérinti. De mögötte ott rejlik az ártatlanság.”

2. Epicentrum

Az Oscar-díjra jelölt Hubert Sauper legújabb dokumentumfilmje kettős utazásra hív minket a valós, illetve az elképzelt Kubába.

Kuba történelmét az Egyesült Államokhoz való viszonyán és a kubaiak saját történetein keresztül bontja ki, párhuzamot vonva a mozi és a képek hatalma, illetve az imperializmus között.

Az epizodikus felépítésű filmben szabadon kószálunk Havanna utcáin, miközben gyerekek magyarázzák el az imperializmust és a rasszizmust, városlakók mesélik ellentmondásos történeteiket híres épületekről, és még Chaplin unokája is feltűnik a színen.
Az idei Sundance Filmfesztiválon a Zsűri nagydíját elnyerő alkotás „a filmezés lényegét ragadja meg, amikor megteremt és aláás olyan utópisztikus építményeket, amelyek egyszerre egzotizálnak és leigáznak, dokumentálnak és manipulálnak” – olvasható a fesztivál kiadványában.

3. Babunak hívtak

Az indonéz gyarmatokon élő holland családok privát archív felvételeiből álló, érzékeny montázsfilm az indonéz dajkák láthatatlan történetét tárja fel. A holland fennhatóság alatt álló, 1940-es évekbeli Indonéziában a “pembantuk” azok a fiatal lányok voltak, akiket a jómódú családok dajkaként fogadtak fel a gyermekeik mellé. A dajkaként való elhelyezkedés egyszerre jelentette a gyarmatosítóktól való függést, és a szabad élet ígéretét, amire fiatal nőként kevés más lehetőségük adódott.

A teljes mértékben archív felvételekből építkező filmben Alima fiktív, de valós élettörténeteken és beszámolókon alapuló, meglepő fordulatokkal teli élete bontakozik ki előttünk,

ahogyan öntudatra ébredve igyekszik az egyensúlyt megtalálni indonéz identitása és a holland család felé érzett szolidaritása között. Sandra Beerendes filmje idén elnyerte a Focal Awards Legjobb archívfelvétel-használat történelmi dokumentumfilmben elismerését.

4. Hűség

A fesztivál magyar dokumentumfilmjei közül Szekeres Csaba tavalyi Ars Sacra-díjas filmjét választottuk, amely

a szeretet és az összetartozás vizuális lenyomata.

Szereplői Anna és Antal, akik negyvenöt éve házasok. A várostól távol, gyönyörű környezetben laknak, Péliföldön; elégedettek az életükkel. Rajonganak a történelemért és az irodalomért, így minden évben kulturális zarándoklatra indulnak egy külföldi országba. A kapcsolatuk kiegyensúlyozott, ám egy nap Anna különösen kezd el viselkedni. Orvoshoz mennek, ahol Alzheimer-kórt diagnosztizálnak nála.

5. Mester és Tatyána

Giedre Žickyte filmjében Vitas Luckus litván fényképész élete és kulturális öröksége elevenedik fel. Kirajzolódik a kreatív alkotó személyes és politikai drámája a hatvanas évekbeli Szovjetunió elnyomó súlya alatt.

Luckust egyesek őrültnek, mások zseninek tartották. Lakásában egy élő oroszlánt tartott.

Ő volt az első, aki nemcsak Litvánia környezetében dolgozott, hanem más szovjet köztársaságok hétköznapjait is megörökítette. Sokat dolgozott és sokat ivott. Vilniusban élt gyönyörű feleségével, Tatyanával. Ők voltak a hatvanas évek legenergikusabb házaspárja, és otthonuk is tele volt energiával – mindig rengeteg vendég a Szovjetunió legtávolabbi sarkaiból, bor, éjszakába nyúló beszélgetések. Vitas Luckus életét meghatározta két szenvedélye: az igazság és a fényképészet. A film 2014-ben négy nemzetközi filmdíjat nyert, köztük a legjobb rendezés díját, valamint 2015-ben a Litván filmdíjat több kategóriában.

+1 Vivos

2014. szeptember 26-án 43 diák tűnt el nyomtalanul egy éjszaka alatt Mexikóban. Hozzátartozóik azóta is eredménytelenül, de eltökélten igyekeznek kideríteni, hogy mi történt velük.

Ai Weiwei filmje a családokra és a túlélőkre fókuszál, de egy sokkal nagyobb problémára is rámutat, hiszen a nyom nélkül eltűnt személyek száma Mexikóban több tízezerre tehető.

A háttérben a hatóságok tudatos hanyagsága, rendszerszintű igazságtalanság és rendőri erőszak rémisztő képe bontakozik ki, ahogyan a film türelmes aprólékossággal összeilleszti az ügy mozaikdarabkáit. A hatalmi visszaélésekkel szemben eszköztelen családok kollektív fellépéssel és demonstrációk szervezésével, egymást kölcsönösen támogatva küzdenek az eltűnések érzelmi terhével.