Mióta foglalkoztat a világ komplex leképzésének a vágya, és ez egyáltalán lehetséges-e?
Általában kudarcba fullad a komplexitás mint vágy, de ez természetes. Az enciklopédikus gondolkodásban semmi új nincs, gondoljunk csak a francia enciklopédiára, az Enciklopédia Britannica köteteire, vagy a Pallas Nagy Lexikona 18 kötetére, tehát egyszerűen képtelen a médium arra, hogy mindenről beszéljen.
Körülbelül öt-hat éve kezdtem el ezzel foglalatoskodni, aminek több apropója is volt. Az egyik, hogy a látóterembe került a sokat hivatkozott, aztán elfeledett, majd megint előkerült német művészettörténész, Aby Warburg munkássága a 20-as évekből. A jelentősége jóval később ért be a saját koránál, és ő is készített atlaszt, úgy hívták, hogy Mnemosyne. Warburg rájött arra, hogy a művészettörténet nem stílusváltozások lineáris egymásutánisága, hanem komplex kereszthivatkozási rendszer. Még odáig is elmerészkedett, hogy léteznek bizonyos fajta mintázatok, amelyek végigvonulnak az egész művészettörténeten, ő úgy hívta ezeket, hogy pátosz-formulák.
Gerhes Gábor Munkácsy Mihály-díjas képzőművész, egyetemi oktató, az MTA Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia rendes tagja. 1985 óta rendszeresen állítja ki munkáit egyéni és csoportos kiállításokon a legfontosabb hazai és külföldi kiállítóterekben. Alkotásait itthon többek között az Irokéz gyűjteményben és a Somlói-Spengler gyűjteményben, valamint számos külföldi gyűjteményben őrzik. A művészt Magyarországon az acb Galéria képviseli.
Ez teljesen beszippantott, hiszen hasonlított arra, amit mi a hálózatban való működés, a hálózatból szerzett információ révén tanultunk meg. Ő már akkor úgy gondolkozott, ahogyan mi tesszük, amikor például a Google keresőjében kutatunk valami után, aztán öt perc múlva találunk valami egészen mást, és utána már teljesen mást kezdünk keresni, majd boldogtalanul abbahagyjuk az egészet.
A másik oka annak, hogy elkezdtem foglalkozni az ATLAS-szal, az volt, hogy abban az időben jöttek be az alternatív valóság és a fake news-szerű fogalmak, amelyek mind-mind az igazságba vetett hitet kezdték bizonytalanná tenni.
Mára a mindennapjaink részévé vált, hogy nem tudjuk pontosan, kinek és minek higgyünk, egész egyszerűen amiatt, mert a korábbi csatornák tekintélye és kizárólagossága – gondolok itt a könyvtárra, az egyetemre, a diszciplínákra – egytől-egyig kezdik elveszíteni a korábbi tekintélyüket.
A bizalmatlanság részben az emberi természetből is fakad, de létrejött egy felület, az internet, ahol olyan új valóságok és valósághalmazok születnek, amelyeknek semmi közük nincs a klasszikus diszciplínákhoz. Gyakorlatilag mindenki hozzáférhet mindenhez, és mindenki mondhat, amit csak akar: megvan az eszköz, a technológia és az interface is, amin közvetíthetünk. Nemcsak engem érdekeltek ezek a folyamatok, hanem a kollektív diskurzus tárgya is lett: mit jelentenek az ismereteink, a tudásunk? Vagyis, hogy kinek és minek higgyünk.
Gerhes Gábor: ATLAS (Fotó/Forrás: C. Simon Zsuzsanna / Fővárosi Képtár)
Az ATLAS képein keresztül nemcsak az új valóságokkal foglalkozol, hanem a régebbiekre is rámutatsz. Ez miért volt fontos?
Arra is rá kellett jönnöm, hogy a képzelet szerepe elképesztően nagy. És azt sem árt figyelmen kívül hagyni, hogy az ismereteink 99 százaléka nem közvetlen tapasztalatból származik, hanem valamilyen médiumon keresztül jut el hozzánk. Nagyon kevés a saját tapasztalatunkon alapuló, megélhető tudásunk. Bizonyos típusú képek megnyitják a képzeletünket, és elhisszük nekik, hogy a világegyetem ilyen, a földgolyó meg olyan.
A kozmosszal foglalkozó, klasszikus enciklopédiaszerű fejezetben arra mutatok rá, hogy tulajdonképpen hihetően össze lehet állítani az egész világegyetemet egy konyhaasztalon.
Gerhes Gábor: ATLAS (Fotó/Forrás: a művész jóvoltából)
Ebben a részben azokat a képeket idézem meg, amik hiteles képekként élnek az agyunkban. Kiderült, hogy tulajdonképpen nem kell sok ahhoz, hogy az előzetes tudásainkat belelássunk ezekbe az ábrákba, hiszen rokoníthatóak a korábban elraktározott képeinkkel.
A fotóról hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy a valóságot ábrázolja.
Én még odáig is elmerészkedem, hogy a fotónak jobban hiszünk, mint a valóságnak. Fontos fázisa volt ennek a munkának, hogy egy ponton el kellett döntenem, hogy milyen típusú képek kerülhetnek bele a könyvbe. Az ATLAS nem egyszerűen képek gyűjteménye, amit nézegethetünk, esetleg veszünk belőle egyet, és kitesszük a falra, mert ezeknek a képeknek a nagy része önmagában nem él meg, mint ahogy egy infografika vagy egy tudományos kép sem. Ezek a képek a valóságot próbálják igazolni, és tele vannak olyan képi elemmel, amelyek nem tartoznak a kép lényegéhez, mégis ott vannak. Furcsa abszurditásra jöttem rá a kép olvasása és értelmezése kapcsán. Ez azért nonszensz, mert mi minden képet a maga teljességében nézünk, így ami arra rákerült, azzal foglalkoznunk kell.
Inkább egy albumról van szó?
Azt se mondanám. Inkább egy képzőművészeti felfogású képes enciklopédia.
Ezért olyan különösek a képeid?
Ezért hagyok bennük olyan részleteket, amelyek teljesen ellentétesek a fotóesztétikával. Például nem vágom le teljesen a képek oldalát, rajtuk hagyok olyan dolgokat, amik nem tartoznak a tárgyhoz. Ez egy fontos döntés eredménye. Azt nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy nem egy igazságkereső munkáról van szó. Lezáratlan fejezetek vannak benne, csapongások és következetlenségek, sőt még üres oldalak is, amikbe bele lehet írni.
Az én megközelítésem képzőművészeti és nem tudományos, inkább a gyermeki megismerési vágy vezetett. Használok ugyan eszközöket, kisajátítok dolgokat, de megmarad a művészet terrénuma.
Fontos szövegeket emelsz ki a legkülönfélébb szerzőktől, köztük Giordano Brunotól is.
Érdekes ezeket a régi szerzőket elővenni, mert az intellektusuk olyan hatalmas, hogy már-már teherként olvasódnak újra. Giordano Bruno is félelmetes. Ő már anno azt mondta, hogy a világegyetem egyik központja sem tekinthető fontosabbnak bármelyik másiknál. Ez egyfelől nagyon demokratikus, másfelől az emberközpontú gondolkodást teszi bizonytalanná. Megkérdőjelezi, hogy mi lennénk a teremtés koronái.
Meggyőződésem, hogy az emberközpontú gondolkodás kudarcra ítéltetett, ez bele van programozva létezésünkbe.
Gerhes Gábor: ATLAS (Fotó/Forrás: a művész jóvoltából)
Hogyan készültél, hol kutattál, az interneten?
Én mindig a könyveket bújtam. Sok könyvem is van, nagyon szeretem kézbe venni és úgy olvasni őket.
Így aztán készítettél is egyet.
Ez így van, bár minden logikának teljesen az ellenébe megy. Több évtizede beszélnek a könyv haláláról, temetik a Gutenberg-galaxist, aztán még mindig könyvben gondolkodunk. Nem beszélve arról, hogy ez a lineáris rendszer meglehetősen furcsán illeszkedik bele a jelenünkbe. Ráadásul olyan természetes anyagból készül, amiből kevés van, és jobb lenne, ha ott maradna, ahonnét származik, tehát nem logikus dolog könyvet készíteni, mégis vonzódunk hozzá.
A kiállítás hátsó terében egy hosszú videóban mutatod be az alkotás folyamatát. Miért akartad dokumentálni a munkádat?
Mindig fontosnak tartottam a művészet kommunikatív jellegét. Mintha mindenki hadilábon állna a kortárs művészettel, és hajlamosak azt gondolni rólunk, hogy valami elvarázsolt blöff az egész. Nem a szájbarágós magyarázkodást értem ezalatt, nem kell mindent elmondani, kell a rejtélyesség, de azt gondolom, fontos megmutatni, hogy mi képezi egy ilyen típusú munkának a gerincét. Egy ilyen werkvideó kapaszkodó, segítség lehet a befogadónak.
Kell, hogy a nézőket érdekelje, hogy milyen munka van egy-egy alkotás mögött, hogyan készülnek a képek.
Már csak azért is, mert nagyon kis eséllyel térül meg a befektetett kemény munka. Vagyis fontos kommunikálni, hogy ugyanolyan keményen dolgozunk, mint bárki más, csak másként.
A Kiscelli Múzeum templomtere eleve misztikus, az abban felépített fekete tömb még jobban felerősíti ezt. Honnan ered az installáció gondolata?
Gerhes Gábor: ATLAS (Fotó/Forrás: C. Simon Zsuzsanna / Fővárosi Képtár)
Az installációnak többszörös építészeti vonatkozása is van, ami nem volt feltétlenül szándékos, a tér spiritualitása adta. Róka Enikő meghívásának köszönhetően készült el így, az egész ütközik a kozmikussággal és a kiszámítottsággal. Nagyon érdekes, ahogyan a 17. századi utópisztikus építész, Étienne-Louis Boullée egyik – a saját korában megvalósíthatatlan – gigászi tervétől, a gömb formájú Newton-síremléktől eljutunk Aldo Rossi olasz építész fekete színű kockatömbjéig. Épület az épületben. Benne van Boullée kozmologikus építészeti láttatása és a mindenfajta emocionális réteget lemosó modern, funkcionális, geometrikus gondolkodás. Sőt, még a romesztétikához is kapcsolható, hiszen egy romként belakható térben van.
Miközben megkérdőjelezed a racionálisnak hitt tudásunkat, minden egyes képed komoly és következetes munkával készül. Te hol állsz ebben a hitrendszerben?
A bizonytalanság biztos talaján. Ezzel a munkával is beálltam a sorba. Van is erre egy munka a könyvben a kör és a pi kapcsolatáról. Talán kevesen tudják, hogy a pi, vagyis az úgynevezett Ludolf-féle szám számsora évről-évre bővül, így tehát folyamatosan változik. Ettől kezdve, amit mi a kör bizonyosságának gondolunk, nem egy fix forma, mert a matematikai leírása sem állandó, hanem folyamatosan lüktet.
Gerhes Gábor: ATLAS
2022 január 21.-április 17. Kiscelli Múzeum
Fejléckép: Gerhes Gábor (fotó/forrás: Bognár Benedek / Kiscelli Múzeum)
hírlevél
