Gyakran elmondod, hogy nem vállalsz el olyan filmszerepet, amit nincs kedved eljátszani. Mi fogott meg a Látom, amit látsz történetében?

Az, ahogy Mátyás beszélt róla. Amikor elhívott magához, még ő sem volt teljesen biztos benne, hogy mit is akar csinálni, de éreztem rajta, hogy valamit nagyon szeretne elmesélni.

Akkor még nem is volt forgatókönyv?

De volt, csak én még nem olvastam, ott akkor csak felvázolta, miről szól ez a történet. Az biztos, hogy ezután a beszélgetés után már úgy éreztem, szívesen csinálnék vele filmet. Szinte rögtön megnyílt, mert elmesélte azt az ősforrást, amiből kiindult az egész gondolat.

Számodra mitől lesz jó egy film?

Nehéz erre válaszolni, mert valójában nem vagyok óriási filmrajongó. Rengeteg olyan alapmű van, amit még mindig nem láttam. Nem is olyan régen összeírtam magamnak a tíz kedvenc filmem, és semmit nem tudnék mondani, ami közös ezekben. Na jó, kettőben végül is igen: mindkettőt Tarr Béla rendezte. A Családi tűzfészek és a Panelkapcsolat is nagyon fontos nekem. A listán van például a Gummo vagy A komédia királya is – ezek teljesen más mozik. Talán ami közös bennük, az a közlés ereje. 

Ha nem vagy nagy filmrajongó, miért írtad össze a kedvenceidet?

Két középiskolában is tanítok színházat, és gyakran hivatkozom filmekre, novellákra vagy regényekre, és rájöttem, hogy egyáltalán nem alap, hogy ismerik is őket a srácok. Szimplán azért írtam őket össze, mert egy-egy diáknak személyesen szeretném majd kiadni valamelyiket, ha eszembe jut arról, amit csinál. A színházoktatásban időnként annál többet, mint hogy megmutatod, X és Y hogyan csinálta egy adott alkotásban, nem tehetsz. Ennél jobban én nem tudom elmagyarázni. 

Vilmányi Benett a Látom, amit látsz című film forgatásán (Fotó/Forrás: Filmsquad / Szilágyi Lenke)

Azon túl, hogy szimpatikus volt Szabó Mátyás lelkesedése, volt bármi kapcsolódásod a történethez?

Persze, izgalmasnak gondoltam, hogy megpróbál igazán foglalkozni a szerelem természetével, és valamire jutni is vele – ilyen filmből elég kevés van. Például ezért szerettem nagyon a Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre történetét is. Ez fontos. Úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy

Fájóan kevés hiteles és jó romantikus film születik. Volt olyasmi, amit mindenképp el akartál, akartatok kerülni?

Sokat beszéltünk erről, persze, és emlékeztem is olyan epizódokra a forgatásról, amiket félve néztem vissza a moziban. Amikor először láttam a filmet, csak arra tudtam gondolni, hogy úristen, most jön ez a bizonyos rész, és lehet, hogy nagyon kínos lesz. Nagyon kínos végül nincs benne, de például az a jelenet, amikor Ábel elmondja a lánynak, hogy „belelátott a fejébe”, és bevallja ezt a kvázi kukkolást, szerintem nem tartozik a film legjobban sikerült pillanatai közé.

Magaddal nem voltál elégedett, vagy a forgatókönyvet érezted kevésnek a jelenet alatt?

Utólag úgy érzem, nem sikerült igazán jól összehozni a dialógusokat. Ennél a jelenetnél, amiről beszéltem, sem igazán működik a párbeszéd. Ezt nekünk és Mátyásnak is jobban kellett volna éreznünk akkor. Túl keveset beszélnek a szereplőink. Pedig örültem volna, ha többet dumálunk, és van lehetőségünk szöveget mondani.

Vilmányi Benett a Látom, amit látsz című film forgatásán (Fotó/Forrás: Filmsquad / Szilágyi Lenke)

Időnként én is azt éreztem, hogy hiába vannak a karakterek erős szituációban, végül nem sokat mondanak egymásnak. Emiatt viszont felértékelődött a testbeszéd meg az apró rezzenések az arcokon. Ez instrukció volt, vagy magadtól éreztél rá?

Szerintem nem volt tudatos. Ez tipikusan olyan dolog, ami már a forgatáson derül ki. Amikor ott vagy, ott van a díszlet, a jelmezek és a konkrét jelenet, akkor alakul ki. És szerintem butaság is volna előre elgondolni, hogyan csináljuk majd. Ha Mátyás már látja a képet, meg tudja mondani, mi az, ami hamis. 

Én azt gondoltam, egy filmben mindent részletesen megterveztek előre, akár bizonyos mozdulatokat is.

A forgatókönyvek a Celtx nevű programban íródnak, ami az amerikai filmgyártásra van optimalizálva, a nagy hollywoodi produkciókban maga a szentírás. Azért van rá szükségük, mert átláthatóvá teszi a munkát, a kellékestől a szkriptesen át a ruhásig mindenki erre támaszkodik. Oda vezetik fel azt is, hogy teszem azt, Al Pacino most rá fog csapni egyet az asztalra. Csakhogy ez itt nem Amerika. Ezt a munkamódszert itt nagyon nehéz alkalmazni. Nagyon sok pénzből meg lehet próbálni, csak szerintem a film akkor kevésbé lesz „magyarízű”. Nem mintha a Látom, amit látsz tipikusan magyar mozi lenne, nem is Kelet-Európáról szól, de azért mégsem egy hollywoodi romkom. Ha engem kérdezel,

Nekem ez szimpatikusabb, és jobban is tudok így dolgozni. Ott vagyok, belenézek a rendező és a partnerem szemébe, gyakoroljuk a szöveget, és minden az egymásra figyelésből születik meg. Ettől függetlenül nyilván szükség van valamennyi felkészülésre, de nem az történik, hogy kamerával előre lepróbáljuk a jeleneteket, a forgatáson pedig kis túlzással csak le kell nyomni a felvételgombot.

Vilmányi Benett a Látom, amit látsz című film forgatásán (Fotó/Forrás: Filmsquad / Szilágyi Lenke)

Azt mondod, nem kifejezetten kelet-európai történet, de a szerelem mellett legalább olyan fontos ebben a filmben az is, hogy a főhősnek választania kell a biztonságos bezártság és a kockázatokkal teli szabadság között. Szerintem ez nagyon is ehhez a régióhoz tartozó dilemma.

Erre azt tudom felelni, hogy amikor ilyen megfejtések és gondolatok felmerülnek, Mátyás mindig elmondja, hogy véletlenül sem szeretne megoldókulcsokat adni, mert az lenne a legjobb, hogyha a film annyi asszociációs mezőn tudna mozogni, ahányan megnézik. Imádom ezt a gondolatát. Nincs egy órája, hogy egy másik interjút is adtam, és ott az újságíró valami egészen mást emelt ki a történetből. Ez nekem visszaigazolás, hogy Mátyás jól csinálta.

Azt mondtad, valamennyire azért kellett készülnötök a szerepre. Pontosan hogyan?

Egy lakásban találkoztunk Mátyással és Petrával, néha eljött Kristóf is (M. Deák Kristóf, a film operatőre – a szerk.), és kísérletezgettünk a jelenetekkel. Itt van ez a fiú, akinek nem nagyon van kapcsolata az emberekkel, és hirtelen megpróbál közel kerülni egy lányhoz, aki megtetszett neki, mert belelátott a fejébe. Ki kellett találnunk, ez mit jelent testbeszédben és dikcióban, illetve hogy miként viselkedem valakivel, akiről tudok dolgokat, ő rólam azonban nem: ez nem egy tipikus szituáció. Olyan, mint a vágó-színész viszony egy filmnél. 

Egy másik tipikus dolog, amin könnyen elbukhat egy romantikus film, ha nincs meg a rezgés, a kémia a főszereplők között. Ez Petrával köztetek megvolt?

Egy érzékeny rendezőnek már az első találkozásnál fel kell tűnjön, ha ez nincs meg, és akkor változtatni kell. Mátyásnak ilyesmi nem tűnhetett fel, merthogy megvolt ez a rezgés köztünk, ezzel nem volt probléma.

Vilmányi Benett és Hartai Petra a Látom, amit látsz című filmben (Fotó/Forrás: Filmsquad)

Egy interjúban arról beszéltél, zavar, hogy a rendezők mindig ugyanabban a paradigmában gondolkodnak rólad, és rosszfiús szerepekkel keresnek meg. Hát, ez most nem ilyen lett. Egész más a karaktered ritmusa, mint a Larryben például.

Mátyás valahogy úgy fogalmazott, hogy van benne valami perverz öröm, amikor azt látja, hogy nem úgy vagyok jelen a szerepben, ahogy szoktam. Már nem tudom, hogy álltam ehhez hozzá. Azt hiszem, szerettem volna, ha magamra tudom formázni ezt a karaktert, de végül nem úgy jött ki a lépés. Szerintem ez már ott eldőlt, amikor rám adták ezeket a csicskaruhákat. Egy kissé eltartottam magamtól a szerepet.

Szóval most sem voltál elégedett magaddal, amikor először láttad a filmet?

Először mindig magamat értékelem, és borzalmas volt. „Úristen, mit csinál ez a gyerek?! Játssza itt a szerencsétlent…” Teljesen hiteltelennek gondoltam. Másodszorra már megbarátkoztam vele, és

Az viszont jó volt, hogy újra együtt dolgozhattam Lestyán Attilával, aki osztálytársam volt a színművészetin. Egy ilyen kapcsolat nehezen elmesélhető, így annak az érzelmi töltöttsége is, amikor egy forgatáson újra találkoztok. 

Hartai Petra és Vilmányi Benett a Látom, amit látsz című filmben (Fotó/Forrás: Filmsquad)

Valamennyire azért el tudsz vonatkoztatni magadtól, és értékelni a filmet mint egészet? Az a jelenet például, amikor a fiú először lát a lány szemével, szerintem remek lett. Azok a képek a zenével együtt döbbenetesen erős hatást keltenek.

Persze, az nekem is tetszett. Mindig mondtam Mátyásnak meg Keresztes Gábornak, hogy a zenét, azt nagyon eltalálták. Általában nem szeretem a filmekben a nondiegetikus zenét (olyan zene, ami nem része a film narratív világának – a szerk.), mert nagyobb csalás, mint amit én ízlésesnek tartok, de itt tényleg jól működik. A látvány kapcsán egyébként féltem, hogy túlságosan Wes Anderson-utánzat lesz majd, de szerencsére nem.

Wes Anderson egy pillanatra sem jutott eszembe a film közben. Mire gondolsz?

Szándékosan nem ruhák, hanem jelmezek vannak rajtunk. Meg itt van ez az egész retró hangulat, ahol minden harmonizál mindennel, és a világításból is úgy tűnt, a film az ő világára hajaz. És a látványtervező és a jelmeztervezők is elég sokat emlegették a nevét.

Egy alkalommal úgy fogalmaztál, a színészet csak ritkán élet-halál harc, de a Larry forgatásán néha mégis az volt. Jól sejtem, hogy ennél a filmnél mindez nem történt meg?

Igen, de ennek sok összetevője van, nem tudnám ezt egyetlen okra visszavezetni. Hozzáteszem, hogy amikor a Larryt forgattuk, az sem úgy indult, hogy abból élet-halál harc lesz majd. Nekem ez igazából nem jelent semmit.

Nagyon káros hozzáállás... Leginkább a mindent ócsárló liberálisok szoktak úgy érvelni, ha megnéznek egy filmet vagy egy színdarabot, hogy rájuk nem hatott. Hát kit érdekel, hogy rá éppenséggel hogyan hatott? Nem azért jött létre, hogy őt kielégítse. Ebbe a hibába többé nem akarok beleesni. Nemrég fogalmazódott meg bennem, miben áll az én felelősségem. Azt hiszem, nem szabad többet úgy csinálnom semmit sem, ha közben nem érzem azt, hogy koncentrálódnak a képességeim, és bele tudok állni az adott alkotásba. Máskülönben nem adok magamból semmit.

Vilmányi Benett a Látom, amit látsz című film forgatásán (Fotó/Forrás: Filmsquad / Szilágyi Lenke)

Anno megkerestelek már a Larry idején is, de akkor azt mondtad, megcsömörlöttél a sok interjútól, és szeretnél olyan művész/tanár lenni, aki nem beszél róla, hanem csinálja.

Egyrészről nem volt már mit mondanom. Azt hiszem, ebben a mondatban benne volt az a frusztráltság és szorongás is, amit akkoriban éreztem, hogy rohadtul szeretnék már színházat csinálni, de nincs előrelépés, nem közelít afelé az életem, hogy ez ténylegesen megtörténjen. És közben itt volt egy film, aminek sikere lett.

Az én személyes kapcsolódásaim és történeteim nem tesznek hozzá semmit a Larry értékéhez.

Most azért jobban közelít az életed a céljaid felé? Min dolgozol mostanság?

A közeljövőben nyílni fog egy új játszóhely, és ott lesz egy premierem januárban. Shakespeare IV. Henrikjét írtam át. Emellett van egy másik darab is, amit Zsótér Sándor osztályára írtam, hamarosan azt is be tudjuk mutatni a Színművészetin. Közben egy filmen is gondolkodunk Bernáth Szilárddal. Vannak ötleteink, próbálom meggyőzni, hogy kezdjünk el dolgozni. A részletek még nem körvonalazódtak teljesen, és persze, ha van lehetőség, valamiféle minimális anyagi támogatásra is szükség lenne, de nem várnék arra, hogy elbírálják a tervünket. Nem szabad, ezt most kell megcsinálni.

A Vilmányi-Bernáth párosra szerintem sokan vevők lennének.

Ámen.

Fejléckép: Vilmányi Benett a Látom, amit látsz forgatásán (Fotó/Forrás: Filmsquad / Szilágyi Lenke)