Virsliárus a pesti utcán – Éjszakai életkép az 1930-as évekből

Kik jártak a pesti utcán éjszaka?

A fenyőmadaras tót, a hordár, a gesztenyesütő, a kucséber, a fagylaltos, a perecárus jól ismert „berendezései” voltak a pesti utcának. Visszatérő motívuma a régi századforduló publicisztikájának a virágárus megjelenésével a tavaszt, a „maróniárus” kályhájának feltűnésével pedig a telet jelezni. Az első világháború, a pénz-és élelmiszerhiány miatt időlegesen eltűntek ezek a pesti utcát oly otthonossá tévő alakok. „Lehulltak a fáról, mint az őszi levél” merengett el hiányunkon „Pusztuló fajok” című cikkében az Uj Idők 1918-ban. A 20-as évek gazdasági válsága azonban újra megtöltötte az utcát a városi forgatagban a „meglátni és megkívánni” elvében bízó, megélhetést remélő kisegzisztenciákkal, köztük sok hadirokkanttal.

„Ma Budapest az utcai árusok városa. Minden sarkon, minden középület előtt utcai árusok egész légiója tanyáz. Az utcán vehetsz magadnak cukrot, csokoládét, tormásvirslit, datolyát, főzőkanalat, csipkét, ceruzát, fogkefét, ruhatisztítót, cipőkrémet, luftballont. Egy új iparág fejlődött naggyá a gazdasági besszben: az utcai árusok cége, vagy ahogy ők mondják: vásári kereskedők” – írta Stób Zoltán a Színházi Életben 1925-ben.

Az utcai menü egyre bővült, a nyári gyümölcsökhöz, téli sültgesztenyéhez csatlakozott a pattogatott kukorica, a zsírban sült burgonyaszeletke, a főtt kukorica, s a Kolozsváron már a békeidőkben ismert, onnan Budapestre származott fogás, a virsli. A Pesti Hírlap szerint virsliárus 1937-ben még csak „gyéren van jelen”, de számuk egyre szaporodott.

Virsliárus a pesti utcán, a Magyar Filmiroda Rt. felvétele, 1930-as évek második fele (Üvegnegatív, 13x18 cm) (Fotó/Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár gyűjteménye)

A virsliárusok igazi szezonja a tavasz és a nyár volt, mikor a város éjszakai élete is legélénkebben lüktetett. De ősszel és télen is sokan, munkájukkal végzett autóbusz-és villamosvezetők, nyomdászok, újságírók, ruhatárosok, vagy a színházi előadások közönsége állt meg a búcsús bódéra emlékeztető, acetilén- vagy benzinlámpával megvilágított bódé előtt egy bádogedényből előkerülő forró debrecenire, virslire tormával vagy mustárral, szelet kenyérrel – és egy kis beszélgetésre.

például a népszerű, később Amerikában is sikeres színpadi szerző, László Miklós 1934-ben írt, Forró a virsli, urak! című jelenetéhez. Ezek a jellegzetes utcai alakok, s egyáltalán az utca mozgalmas élete a technika alkalmatlansága miatt nem jelent meg a műfény nélkül készült korai éjszakai fényképéken. Azok tehát még nélkülözték a fényképezés egyik fő tárgyát, az embert. Azonban az 1930-as évekre sokat változtak az éjszaka kóborló fényképészek lehetőségei, az expozíciós idő az esetleg órákig tartó megvilágítás és a pillanatfelvétel között váltakozhatott, s a '20-as évek végén a villanófények használata is jelentősen könnyebbé vált. Az éjszakai vedútákhoz, utcaképekhez újabb műfajok csatlakoztak, a város nem üres színpad volt többé, a fényes kulisszák között és mögött megjelentek a valódi életet élő emberek.

A fényképein a budapesti élet otthonos szépségét megragadó Kinszki Imre 1932-ben írt, Éjszakai felvételek című útmutatójában az éjszakai fényképeknek már rengeteg alfajáról beszél, s ezek egyike az életkép volt.

Ezt a villanófénnyel készült életképet egy üveglemeznek köszönhetjük, amely – a Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára kitűnő műtárgyvédelmi körülményeket biztosító raktárának köszönhetően – ma is részletgazdag képet ad. A felvételt a Magyar Filmiroda Rt. egyik névtelenül dolgozó fényképésze készítette csaknem kilencven évvel ezelőtt.