Vizuál

Wahorn örök, avagy egyszer élünk örökké

2016.02.09. 08:27
Ajánlom
Magyar. Kortárs. Underground. Képzőművész. A. E. Bizottság. Szaxofonos. Röviden ezekkel a fogalmakkal szokták a leggyakrabban kapcsolatba hozni Wahorn András személyét. Annak ellenére, hogy már fél évszázada jelen van a magyar képzőművészeti életben, műveiből még nem rendeztek retrospektív kiállítást. Ezt a hiányt pótolja most a budapesti MissionArt Galéria a B55-tel karöltve. Mezőgazdaságról, vércsementésről, egyszóval életről és halálról beszélgettünk Wahorn Andrással.

- Tizenhárom évet töltöttél Amerikában és 2004 óta élsz újra Magyarországon. Mi hozott haza?

- Valójában két dolog állt a hazatérésem hátterében: az egyik, hogy felkértek, legyek a Jövő háza igazgatója, ez pedig nagyon izgalmasnak tűnt, a másik, hogy a lányom nagyon szerette volna, ha hazajövök. Én tulajdonképpen Amerikát szerettem, ott akartam maradni, nem szerepelt a terveim között, hogy újra Magyarországon fogok élni. Igaz, hogy a Jövő háza igazgatóságát otthagytam két hónap után, mert kiderült, hogy nem az, amire számítottam, de utána itthon tartott más. Például, hogy elkezdtünk a Fábryval beszélgetni a Cadillac Drive című road movie-ról. Nagyszerű terv volt, beutazni Amerikát, Los Angelesből Budapestre jönni Alaszkán és Szibérián keresztül, és közben beszélgetni. Akkor már tudtam, hogy jobban szeretek beszélni, mint festeni. A Cadillac Drive után pedig vettem egy házat. Soha nem volt saját házam, és ott ragadtam Mezőszemerén. Annyira megtetszett annak a háznak a szaga, az az új élet, egy merőben más életmód. Ha visszamegyek, folytattam volna az amerikai életemet, nem lett volna olyan nagy kaland, mint ha maradok Mezőszemerén és elkezdem túrni a földet. Mostanra viszont úgy érzem, hogy belefáradtam a mezőgazdasági munkába. Én semmit se szeretek túl sokáig csinálni. Néha büszke vagyok erre, néha sajnálom. Most viszont sokkal jobban érdekel a digitális szaxofonom, ami egy fúvós szintetizátor, és huszonöt éve megvan, de igazából a világon senki nem tud olyan jól rajta játszani, mint én.

Wahorn András zenél

Wahorn András zenél (Fotó/Forrás: Kincses Gyula)

- Mit szerettél meg a falusi életmódban, a földművelésben? Vidéki családból származol?

- Az anyám az Alföldről származik, szentesi családból jött, de ők cukrászok voltak, apám alpári, de ők sem mezőgazdászok, hanem boltosok voltak. Gyerekkoromban mindkét helyen sokat jártam. És bár bejártam az egész világot, de nekem sem a hegy, sem az erdő, sem a tenger nem jött be annyira, mint az alföld, a síkság, meg a sivatag. Amikor először megéreztem ott, Mezőszemerén a föld szagát, ástam egy gödröt, és belefeküdtem. Órákig, napokig heverésztem bent a gödörben. Ezek megmagyarázhatatlan érzések.

- Sok embert rémiszt, ha arra gondol, hogy egy gödörben fekszik a földben.

- Engem a halál nem rémiszt egyáltalán. Sőt!

- Régebben is így gondoltál a halálra, vagy csak mostanában?

- Volt néha halálfélelmem, az a fajta rettegés, ami nem a halálról szól, sokkal inkább a félelemről. Nagyon korán rájöttem, hogy az élet hiábavaló, illúzió az egész. Pontosabban nem hiábavaló, hiszen szaporodni kell, erre van kitalálva az egész buli, de hogy nem túl nagy probléma, ha az ember meghal. Merthogy akkor is él örökre, csak nem ő, hanem minden. És ha meghalunk, legalább minden lehetünk, nem kell itt maradni egy pocakos porhüvelyben, és borotválkozni meg egyéb hülyeségek.

Wahorn András: Tilos, 1982

Wahorn András: Tilos, 1982 (Fotó/Forrás: Mester Tibor / MissionArt)

- Honnan jön a Wahorn név?

- Tizenhat évesen találtuk ki a Swierkiewicz Áronnal. Azt szerettem volna kifejezni, hogy erős vagyok, én vagyok az élet királya. Nevet akartam! De nem olyat, amit valakitől kaptam, eredetileg Pintér voltam. Azt gondoltam, mindent magamnak kell összerakni: nem járok iskolába, magamat tanítom meg a művészetre, lesz egy nevem, amit én találok ki, és így meghódítom az egész világot. Elképzeltem egy faodúból kimorduló farkast, ahogy rákiált a világra.

- Te egy kedves, békés ember vagy. Nehéz elképzelni morgó farkasként.

- Amikor egy kutya elkezd morogni, akkor fél. Az agresszió nem más, mint szorongás. Az ifjúság szorongása volt meg bennem is. Ott álltam kamaszként, és láttam, hogy minden másképp van, mint ahogy azt én szeretném. Kellett egy csatakiáltás. A nevem nem más, mint egy csatakiállítás.

- Zenélni is magadtól tanultál?

- Persze, illetve magamtól se. A művészetet nem tanulni kell, hanem megérezni. Arra pedig a tanulás nagyon rossz módszer, mert elfedi az érzéseket. A művészet nem más, minthogy felfedezzük magunkban a természet programját, azt a nagy közös többszöröst, amit egy állat akkor már tud, amikor megszületik. Ezt akkor tapasztaltam meg, amikor tizenhét évesen az egerlövői KISZ építőtáborban találtam egy vércsét, amelyik épp akkor bújt ki a tojásból, és kiesett a fészkéből. Fogtam, hazavittem Pestre a Soroksári út 36-ba, beraktam a cselédszobába, és elkezdtem etetni. Telt múlt az idő, a vércse egyre vastagabb rétegben szarta össze az egész szobát, ugyanakkor elkezdett csapkodni a szárnyával, repkedett. Egy idő után gondoltam, most már ebből elég, se neki nem jó így, se nekem. Elvittem Révfülöpre a szőlőbe, kinyitottam a dobozt, amibe még Pesten beleraktam. Azt terveztem, hogy megmutatom neki, milyen is az élet idekint, de ő huss, elrepült, soha többet nem láttam. Akkor értettem meg, hogy ez a vércse már mindent tudott, nem kellett neki semmit tanítani. Valószínű mi is ilyenek vagyunk.

Wahorn András: OVERSEAS GIRL, 1995

Wahorn András: OVERSEAS GIRL, 1995 (Fotó/Forrás: Mester Tibor / MissionArt)

- Van négy gyereked, hogyan nevelted őket?

- A vércse történetével még nem ért véget a nevelésbe vetett hitem, pontosabban csalódásom. Azt hittem, hogy az én családom majd olyan lesz, amilyet elképzeltem, nem a társadalom által elvárt kötöttségekről fog szólni, hanem a szabadságról. Nem kell iskolába járni, és az összes dogmáról elmagyarázom nekik, hogy hülyeség. Elég sokáig tartott ez a hitem, hiszen a gyerekeim lassan nőttek fel. Először a fiam volt, aki tizenhárom éves korában otthagyott, tizenhat évesen a másik fiam, utána a lányom. Nem törődtek többet azzal, hogy mit mondok.

- Megtört ez téged?

- Nagyon. Én valamilyen paternális hitben léteztem, azt képzeltem, hogy a Wahorn királyságnak, amit én alapítottam, annak a családom a résztvevője lesz, és együtt emelkedünk fel a világ csúcsára a művészet által, és az egész család ezt fogja szolgálni. De kiderült, hogy a gyerekeimet totál nem érdekli az egész. Ők a saját világukat akarták felépíteni. Sőt, gondolom az én vehemens természetem miatt még inkább az ellenkezőjét akarták mindannak, amit én. Minden zavarta őket, még az is, amit megengedtem. Aztán rájöttem, hogy az egész nevelésben a gyerek senki mást nem tud okolni, mint a szüleit. Közben pedig a dolgoknak nincsenek okai, pontosabban olyan végtelen sok oka van, hogy nincsen oka. Egyet kiragadni, anyukát vagy apukát, azt nem lehet. Ezzel ötvenéves koromban szembesültem Amerikában, amikor kerestem az igazságot, az élet célját. Épp a Sunset boulvardon sétáltam, és rájöttem, hogy senkit és semmit nem lehet okolni semmiért. Engedd el magad és lazíts! Ezért is szoktam le az ivásról és a cigarettáról, és megváltozott a gyerekeimmel való viszonyom is. Én most már mást se csinálok, csak dicsérem őket. Erős egyéniségek, büszke vagyok rájuk.

- Rengetegen jöttek el a Wahorn forever megnyitójára. Számítottál rá?

- Egyáltalán nem. Volt mostanában olyan kiállításom, amin húszan, ha voltak. Nem tudom, minek tulajdonítsam a mostani sikerét. A sors talán, vagy a Hír tv-beli szereplésem.

- A tévés szereplést élvezed?

- Nagyon.

- Minden képet meg lehet vásárolni. Nem ragaszkodsz egyik festményedhez sem?

- Isten ments! Végtelenül elszomorít, ha egy festményem megmarad. Azt szeretném, ha minden képem eltűnne. Nagyon örültem például, amikor leégett a műtermem, és eltűnt az akkori egész életművem. Jó érzés volt, hogy hoppá, akkor lehet megint festeni.

- A nevedet gyakran emlegetik együtt a provokáció fogalmával. Hogyan lehet szerinted a mai társadalmat provokálni?

- Ez egy teljesen hibás megközelítés velem kapcsolatban. Én nem provokálni akarok. Mindig is azt kerestem, hogyan lehet olyat csinálni, ami még nem volt. Olyat, ami senkinek sem kell, de azért nem kell, mert nem tud a létezéséről. Nem azért festettem azt a képet, amin egy nő leszop egy férfit, hogy provokáljam az embereket. Az a kép arról szól, hogy egy férfialak a farkát és a kezét belehelyezi egy nő fejébe, így próbál vele kapcsolatot teremteni.

Wahorn András: Szerelmesek, 1987

Wahorn András: Szerelmesek, 1987 (Fotó/Forrás: Mester Tibor / MissionArt)

A mai fiataloknak gyakorlatilag lehetetlen olyat mutatni, ami még nem volt. Ez már nem a XX. század művészete. Ma már nem a semmiből való megalkotás a feladat, hanem a választás. A telefonunkból megtalálni, hogy mi az a világból, ami a legjobban passzol ahhoz, amit közölni akarok. Ez az újfajta és szükséges hozzáállás ma a művészethez. A továbblépés az, hogy a zsebünkben az egész világ, az internet, és nekünk választani kell belőle. És ez nagyon nehéz.

- Van most egy nagy szerelmed.

- Egy kiállításon találkoztunk, a Missionart Galériában. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen fiatal és gyönyörű lány velem akar közös életet, de a megismerkedésünk utána két héttel már nálam lakott.

- Alkotótársak vagytok?

- Igen. Az életemnek egy olyan fázisába léptem, amiben, ha semmit nem csinálok, már akkor is jól vagyok. Én már készen vagyok. Ennél szebb képeket már nem fogok festeni, a zeném is szép. És akkor jön ez a lány, akit szeretek, akivel együtt élek, együtt is alkotok, ez utóbbi még nem fordult elő velem. Olyan emberek szoktak közösen festeni, alkotni, akik hasonlóak. Mi pedig nagyon nem hasonlítunk egymásra. Máshogy gondolkodunk, más korosztály, más kultúra, más hozzáállás. De mivel én már úgy érzem, hogy kész vagyok, ezért sokkal megengedőbb lettem. Régen mindent meg akartam mondani, az emberek gyakran elviselhetetlennek tartottak. Despota voltam a művészetben, az alkotásban. Azt képzeltem, hogy minden csak úgy lehet jó, ahogy én akarom. Most pedig azt érzem, hogy számtalan módon lehet, bárhogy jó. Egy képet, ha megfestek, felakasztom a falra, és nem esik le, akkor az egy jó kép. Nincs rossz művészet. Ha egy kép nem tetszik nekem, majd fog tetszeni másnak.

Wahorn András retrospektív kiállítása február 28-ig tekinthető meg a MissionArt Galériában. A kiállításhoz katalógus is készült Kishonty Zsolt szerkesztésében, amelyet a MissionArt Galéria másfél éves gyűjtőmunkája előzött meg.

Programkereső

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden csütörtökön a Fidelio hírlevelében

Legolvasottabb

Klasszikus

Négy fesztivál vendége volt szeptemberben az Anima Musicae

Gazdag programmal indította 2022/23-as évadát az Anima Musicae Kamarazenekar. A zene lelkéről elnevezett együttes négy rangos fesztivál meghívottjaként lépett fel.
Vizuál

Nem fordíthatjuk el a fejünket – Film készült az időskori demenciáról

Valós történetet dolgoz fel Vámos Zoltán orvos, filmrendező és forgatókönyvíró időskori demenciáról szóló kisjátékfilmje, amelyet szeptember 28-tól láthatnak az érdeklődők.
Színház

„Az igazi függetlenséghez fel kell nőni” – Székely Csaba is megszólalt a Junior Prima-ügy kapcsán

A szeptember 20-i Junior Prima díjátadón az egyik díjazott, Vilmányi Benett személyes nézeteire hivatkozva nem vette át a kitüntetést, melynek kapcsán a kulturális élet több szereplője kifejtette álláspontját.
Klasszikus

Egy húszéves zseni rémtörténete – korai Mahler-mű hangzik el a Müpában

A panaszos dal, Gustav Mahler első, teljes egészében fennmaradt műve a Grimm-testvérek hátborzongató meséjén alapszik. Bár a zeneszerző később két tételesre rövidítette ifjúkori művét, újrafelfedezése után igen népszerű lett az eredeti verzió is, amely most először hangzik el Magyarországon.
Vizuál

„Csak a magammal vitt pálinka mentett meg a fagyhaláltól” – Ata Kandó fotókiállítása az 1956-ban elmenekült gyerekekről

„Azoknak az embereknek, különösen a gyerekeknek a sorsát akartam megmutatni, akik nagyobb szabadságért harcoltak a kommunista Magyarországon” – mondta a 103 évet élt Ata Kandó fotóművész egy korábbi interjújában az 1956-os menekülthullám idején készített gyerekportréi kapcsán. Ezekből a képekből láthatunk most egy válogatást a PaperLab Galériában, Messzemenők címmel. 

Nyomtatott magazinjaink

Ezt olvasta már?

Vizuál magazin

KÉP-regény: Tanuljunk meg angolul!

A Fidelio sorozatában hétről-hétre új fotóját – és annak történetét – osztja meg velünk a Morphoblog szerzője, morpho, azaz Hegedűs Ákos. Ezúttal a napokban elhunyt világhírű rapperről, Coolióról emlékezett meg, akit egy interjú során kapott lencsevégre.
Vizuál ajánló

Díjnyertes szlovén filmek érkeznek a Toldiba

Valahol a Bridget Jones és a Trainspotting közt elhelyezkedő, különleges hangulatú történet, egy egzisztenciális thriller a fekete komédia elemeivel vegyítve, valamint egy váratlan találkozás az idősek otthonában. Három kortárs alkotást láthatunk október végén a Szlovén Filmnapokon.
Vizuál ajánló

Kiállítással, művészeti vásárral és divatbemutatóval vár az idén 40 éves FISE

Az iparművészet minden területét felölelő kiállítás nyílik október 6-án a B32 Galériában. A tárlaton 185 kiállító, csaknem kétszáz alkotása látható majd egészen október 20-ig. A kiállítás mellett iparművészeti vásárral, divatbemutatóval és két új FISE kiadvánnyal is készülnek.
Vizuál ajánló

Több ezer műtárggyal várja a látogatókat az Art Market Budapest

Több mint ötszáz kiállító művésszel és több ezer alkotással várja az Art Market Budapest az érdeklődőket október 6-9. között a Bálnában. Közép- és Kelet-Európa vezető művészeti vásárát a Duna-parti épület négy emeletén összesen mintegy 8.000 négyzetméteren építik fel. A vásár idei díszvendége Szerbia.
Vizuál magazin

„Csak a magammal vitt pálinka mentett meg a fagyhaláltól” – Ata Kandó fotókiállítása az 1956-ban elmenekült gyerekekről

„Azoknak az embereknek, különösen a gyerekeknek a sorsát akartam megmutatni, akik nagyobb szabadságért harcoltak a kommunista Magyarországon” – mondta a 103 évet élt Ata Kandó fotóművész egy korábbi interjújában az 1956-os menekülthullám idején készített gyerekportréi kapcsán. Ezekből a képekből láthatunk most egy válogatást a PaperLab Galériában, Messzemenők címmel.