Vizuál

Wahorn örök, avagy egyszer élünk örökké

2016.02.09. 08:27
Ajánlom
Magyar. Kortárs. Underground. Képzőművész. A. E. Bizottság. Szaxofonos. Röviden ezekkel a fogalmakkal szokták a leggyakrabban kapcsolatba hozni Wahorn András személyét. Annak ellenére, hogy már fél évszázada jelen van a magyar képzőművészeti életben, műveiből még nem rendeztek retrospektív kiállítást. Ezt a hiányt pótolja most a budapesti MissionArt Galéria a B55-tel karöltve. Mezőgazdaságról, vércsementésről, egyszóval életről és halálról beszélgettünk Wahorn Andrással.

- Tizenhárom évet töltöttél Amerikában és 2004 óta élsz újra Magyarországon. Mi hozott haza?

- Valójában két dolog állt a hazatérésem hátterében: az egyik, hogy felkértek, legyek a Jövő háza igazgatója, ez pedig nagyon izgalmasnak tűnt, a másik, hogy a lányom nagyon szerette volna, ha hazajövök. Én tulajdonképpen Amerikát szerettem, ott akartam maradni, nem szerepelt a terveim között, hogy újra Magyarországon fogok élni. Igaz, hogy a Jövő háza igazgatóságát otthagytam két hónap után, mert kiderült, hogy nem az, amire számítottam, de utána itthon tartott más. Például, hogy elkezdtünk a Fábryval beszélgetni a Cadillac Drive című road movie-ról. Nagyszerű terv volt, beutazni Amerikát, Los Angelesből Budapestre jönni Alaszkán és Szibérián keresztül, és közben beszélgetni. Akkor már tudtam, hogy jobban szeretek beszélni, mint festeni. A Cadillac Drive után pedig vettem egy házat. Soha nem volt saját házam, és ott ragadtam Mezőszemerén. Annyira megtetszett annak a háznak a szaga, az az új élet, egy merőben más életmód. Ha visszamegyek, folytattam volna az amerikai életemet, nem lett volna olyan nagy kaland, mint ha maradok Mezőszemerén és elkezdem túrni a földet. Mostanra viszont úgy érzem, hogy belefáradtam a mezőgazdasági munkába. Én semmit se szeretek túl sokáig csinálni. Néha büszke vagyok erre, néha sajnálom. Most viszont sokkal jobban érdekel a digitális szaxofonom, ami egy fúvós szintetizátor, és huszonöt éve megvan, de igazából a világon senki nem tud olyan jól rajta játszani, mint én.

Wahorn András zenél

Wahorn András zenél (Fotó/Forrás: Kincses Gyula)

- Mit szerettél meg a falusi életmódban, a földművelésben? Vidéki családból származol?

- Az anyám az Alföldről származik, szentesi családból jött, de ők cukrászok voltak, apám alpári, de ők sem mezőgazdászok, hanem boltosok voltak. Gyerekkoromban mindkét helyen sokat jártam. És bár bejártam az egész világot, de nekem sem a hegy, sem az erdő, sem a tenger nem jött be annyira, mint az alföld, a síkság, meg a sivatag. Amikor először megéreztem ott, Mezőszemerén a föld szagát, ástam egy gödröt, és belefeküdtem. Órákig, napokig heverésztem bent a gödörben. Ezek megmagyarázhatatlan érzések.

- Sok embert rémiszt, ha arra gondol, hogy egy gödörben fekszik a földben.

- Engem a halál nem rémiszt egyáltalán. Sőt!

- Régebben is így gondoltál a halálra, vagy csak mostanában?

- Volt néha halálfélelmem, az a fajta rettegés, ami nem a halálról szól, sokkal inkább a félelemről. Nagyon korán rájöttem, hogy az élet hiábavaló, illúzió az egész. Pontosabban nem hiábavaló, hiszen szaporodni kell, erre van kitalálva az egész buli, de hogy nem túl nagy probléma, ha az ember meghal. Merthogy akkor is él örökre, csak nem ő, hanem minden. És ha meghalunk, legalább minden lehetünk, nem kell itt maradni egy pocakos porhüvelyben, és borotválkozni meg egyéb hülyeségek.

Wahorn András: Tilos, 1982

Wahorn András: Tilos, 1982 (Fotó/Forrás: Mester Tibor / MissionArt)

- Honnan jön a Wahorn név?

- Tizenhat évesen találtuk ki a Swierkiewicz Áronnal. Azt szerettem volna kifejezni, hogy erős vagyok, én vagyok az élet királya. Nevet akartam! De nem olyat, amit valakitől kaptam, eredetileg Pintér voltam. Azt gondoltam, mindent magamnak kell összerakni: nem járok iskolába, magamat tanítom meg a művészetre, lesz egy nevem, amit én találok ki, és így meghódítom az egész világot. Elképzeltem egy faodúból kimorduló farkast, ahogy rákiált a világra.

- Te egy kedves, békés ember vagy. Nehéz elképzelni morgó farkasként.

- Amikor egy kutya elkezd morogni, akkor fél. Az agresszió nem más, mint szorongás. Az ifjúság szorongása volt meg bennem is. Ott álltam kamaszként, és láttam, hogy minden másképp van, mint ahogy azt én szeretném. Kellett egy csatakiáltás. A nevem nem más, mint egy csatakiállítás.

- Zenélni is magadtól tanultál?

- Persze, illetve magamtól se. A művészetet nem tanulni kell, hanem megérezni. Arra pedig a tanulás nagyon rossz módszer, mert elfedi az érzéseket. A művészet nem más, minthogy felfedezzük magunkban a természet programját, azt a nagy közös többszöröst, amit egy állat akkor már tud, amikor megszületik. Ezt akkor tapasztaltam meg, amikor tizenhét évesen az egerlövői KISZ építőtáborban találtam egy vércsét, amelyik épp akkor bújt ki a tojásból, és kiesett a fészkéből. Fogtam, hazavittem Pestre a Soroksári út 36-ba, beraktam a cselédszobába, és elkezdtem etetni. Telt múlt az idő, a vércse egyre vastagabb rétegben szarta össze az egész szobát, ugyanakkor elkezdett csapkodni a szárnyával, repkedett. Egy idő után gondoltam, most már ebből elég, se neki nem jó így, se nekem. Elvittem Révfülöpre a szőlőbe, kinyitottam a dobozt, amibe még Pesten beleraktam. Azt terveztem, hogy megmutatom neki, milyen is az élet idekint, de ő huss, elrepült, soha többet nem láttam. Akkor értettem meg, hogy ez a vércse már mindent tudott, nem kellett neki semmit tanítani. Valószínű mi is ilyenek vagyunk.

Wahorn András: OVERSEAS GIRL, 1995

Wahorn András: OVERSEAS GIRL, 1995 (Fotó/Forrás: Mester Tibor / MissionArt)

- Van négy gyereked, hogyan nevelted őket?

- A vércse történetével még nem ért véget a nevelésbe vetett hitem, pontosabban csalódásom. Azt hittem, hogy az én családom majd olyan lesz, amilyet elképzeltem, nem a társadalom által elvárt kötöttségekről fog szólni, hanem a szabadságról. Nem kell iskolába járni, és az összes dogmáról elmagyarázom nekik, hogy hülyeség. Elég sokáig tartott ez a hitem, hiszen a gyerekeim lassan nőttek fel. Először a fiam volt, aki tizenhárom éves korában otthagyott, tizenhat évesen a másik fiam, utána a lányom. Nem törődtek többet azzal, hogy mit mondok.

- Megtört ez téged?

- Nagyon. Én valamilyen paternális hitben léteztem, azt képzeltem, hogy a Wahorn királyságnak, amit én alapítottam, annak a családom a résztvevője lesz, és együtt emelkedünk fel a világ csúcsára a művészet által, és az egész család ezt fogja szolgálni. De kiderült, hogy a gyerekeimet totál nem érdekli az egész. Ők a saját világukat akarták felépíteni. Sőt, gondolom az én vehemens természetem miatt még inkább az ellenkezőjét akarták mindannak, amit én. Minden zavarta őket, még az is, amit megengedtem. Aztán rájöttem, hogy az egész nevelésben a gyerek senki mást nem tud okolni, mint a szüleit. Közben pedig a dolgoknak nincsenek okai, pontosabban olyan végtelen sok oka van, hogy nincsen oka. Egyet kiragadni, anyukát vagy apukát, azt nem lehet. Ezzel ötvenéves koromban szembesültem Amerikában, amikor kerestem az igazságot, az élet célját. Épp a Sunset boulvardon sétáltam, és rájöttem, hogy senkit és semmit nem lehet okolni semmiért. Engedd el magad és lazíts! Ezért is szoktam le az ivásról és a cigarettáról, és megváltozott a gyerekeimmel való viszonyom is. Én most már mást se csinálok, csak dicsérem őket. Erős egyéniségek, büszke vagyok rájuk.

- Rengetegen jöttek el a Wahorn forever megnyitójára. Számítottál rá?

- Egyáltalán nem. Volt mostanában olyan kiállításom, amin húszan, ha voltak. Nem tudom, minek tulajdonítsam a mostani sikerét. A sors talán, vagy a Hír tv-beli szereplésem.

- A tévés szereplést élvezed?

- Nagyon.

- Minden képet meg lehet vásárolni. Nem ragaszkodsz egyik festményedhez sem?

- Isten ments! Végtelenül elszomorít, ha egy festményem megmarad. Azt szeretném, ha minden képem eltűnne. Nagyon örültem például, amikor leégett a műtermem, és eltűnt az akkori egész életművem. Jó érzés volt, hogy hoppá, akkor lehet megint festeni.

- A nevedet gyakran emlegetik együtt a provokáció fogalmával. Hogyan lehet szerinted a mai társadalmat provokálni?

- Ez egy teljesen hibás megközelítés velem kapcsolatban. Én nem provokálni akarok. Mindig is azt kerestem, hogyan lehet olyat csinálni, ami még nem volt. Olyat, ami senkinek sem kell, de azért nem kell, mert nem tud a létezéséről. Nem azért festettem azt a képet, amin egy nő leszop egy férfit, hogy provokáljam az embereket. Az a kép arról szól, hogy egy férfialak a farkát és a kezét belehelyezi egy nő fejébe, így próbál vele kapcsolatot teremteni.

Wahorn András: Szerelmesek, 1987

Wahorn András: Szerelmesek, 1987 (Fotó/Forrás: Mester Tibor / MissionArt)

A mai fiataloknak gyakorlatilag lehetetlen olyat mutatni, ami még nem volt. Ez már nem a XX. század művészete. Ma már nem a semmiből való megalkotás a feladat, hanem a választás. A telefonunkból megtalálni, hogy mi az a világból, ami a legjobban passzol ahhoz, amit közölni akarok. Ez az újfajta és szükséges hozzáállás ma a művészethez. A továbblépés az, hogy a zsebünkben az egész világ, az internet, és nekünk választani kell belőle. És ez nagyon nehéz.

- Van most egy nagy szerelmed.

- Egy kiállításon találkoztunk, a Missionart Galériában. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen fiatal és gyönyörű lány velem akar közös életet, de a megismerkedésünk utána két héttel már nálam lakott.

- Alkotótársak vagytok?

- Igen. Az életemnek egy olyan fázisába léptem, amiben, ha semmit nem csinálok, már akkor is jól vagyok. Én már készen vagyok. Ennél szebb képeket már nem fogok festeni, a zeném is szép. És akkor jön ez a lány, akit szeretek, akivel együtt élek, együtt is alkotok, ez utóbbi még nem fordult elő velem. Olyan emberek szoktak közösen festeni, alkotni, akik hasonlóak. Mi pedig nagyon nem hasonlítunk egymásra. Máshogy gondolkodunk, más korosztály, más kultúra, más hozzáállás. De mivel én már úgy érzem, hogy kész vagyok, ezért sokkal megengedőbb lettem. Régen mindent meg akartam mondani, az emberek gyakran elviselhetetlennek tartottak. Despota voltam a művészetben, az alkotásban. Azt képzeltem, hogy minden csak úgy lehet jó, ahogy én akarom. Most pedig azt érzem, hogy számtalan módon lehet, bárhogy jó. Egy képet, ha megfestek, felakasztom a falra, és nem esik le, akkor az egy jó kép. Nincs rossz művészet. Ha egy kép nem tetszik nekem, majd fog tetszeni másnak.

Wahorn András retrospektív kiállítása február 28-ig tekinthető meg a MissionArt Galériában. A kiállításhoz katalógus is készült Kishonty Zsolt szerkesztésében, amelyet a MissionArt Galéria másfél éves gyűjtőmunkája előzött meg.

Programkereső

Legnépszerűbb

Klasszikus

Világsztárok a Müpában: klasszikusok és ősbemutatók az új évadban

Türelemre, alázatra és rugalmasságra tanított az előző időszak – idézte fel az elmúlt másfél évet Káel Csaba vezérigazgató a Müpa évadnyitó sajtótájékoztatóján, emlékeztetve rá, hogy ez a nyitás most többet és mást jelent mindenki számára. A következő szezon a megújulás jegyében telik: a visszatérő közönségkedvencek mellett számos új program érkezik az intézménybe, a magyar sztárok mellett pedig a nemzetközi művészvilág kiemelkedő alkotói is képviseltetik majd magukat a koncerttermekben.
Vizuál

Évtizedes elfeledettség után először látható Péli Tamás monumentális pannója

A Születés című alkotás szeptember 26-ig látható a BTM Vármúzeum Barokk Csarnokában. A páratlan jelentőségű, de hányattatott sorsú, ez idáig a közönség elől elzárt fára festett táblakép központi motívuma a roma nép képzelt-megálmodott eredetmítosza.
Vizuál

50 éves a legendás Kecskemétfilm

Magyar Népmese sorozatuk immár hivatalosan is hungarikum, a világhálón 170 országból 134 millióan nézték meg. Itt készült a Vízipók-csodapók, melyet 46 ország vásárolt meg, és melyből generációk tanulhatták meg, hogy a barátság és a természet védelme egyaránt fontos.
Zöldhullám

Környezettudatosság klímaszorongás nélkül a Gárdonyi téren

A városlakókkal együtt, a hiánypótLÁSS! című köztéri installáció keretében „építette vissza” a Gárdonyi tér hiányzó fáját Kele Juci képzőművész. A kivágott fa helyén borostyánból készült zöld üzenőfalra bárki elhelyezhette a szebb jövő érdekében elgondolt vállalását.
Vizuál

Fődíjat nyert Szajki Péter filmje New Yorkban

Összesen öt díjat, köztük a fődíjat hozhatta el Szajki Péter Most van most című alkotása a New York Film Awards-on.

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden szerdán a Fidelio hírlevelében

Ezt olvasta már?

Vizuál hír

Fődíjat nyert Szajki Péter filmje New Yorkban

Összesen öt díjat, köztük a fődíjat hozhatta el Szajki Péter Most van most című alkotása a New York Film Awards-on.
Vizuál magazin

KÉP-regény: Favella, fakanál, fatányér…

A Fidelio sorozatában hétről-hétre új fotóját – és annak történetét – osztja meg velünk a Morphoblog szerzője, morpho, azaz Hegedűs Ákos. Ezúttal a Rocinha favellában megélt tapasztalatairól mesélt.
Vizuál hír

50 éves a legendás Kecskemétfilm

Magyar Népmese sorozatuk immár hivatalosan is hungarikum, a világhálón 170 országból 134 millióan nézték meg. Itt készült a Vízipók-csodapók, melyet 46 ország vásárolt meg, és melyből generációk tanulhatták meg, hogy a barátság és a természet védelme egyaránt fontos.
Vizuál magazin

Évtizedes elfeledettség után először látható Péli Tamás monumentális pannója

A Születés című alkotás szeptember 26-ig látható a BTM Vármúzeum Barokk Csarnokában. A páratlan jelentőségű, de hányattatott sorsú, ez idáig a közönség elől elzárt fára festett táblakép központi motívuma a roma nép képzelt-megálmodott eredetmítosza.
Vizuál ajánló

Leonardótól Miróig - rajzok, grafikák a Szépművészeti Múzeum gyöngyszemei közül

A Grafikai Gyűjtemény százötven éves jubileumára nyílt kiállítás és reprezentatív album nem csupán a művekről nyújt széles körű áttekintést, hanem a múzeumi kulisszák mögé is betekintést enged. Egyszerre ünnepli az európai rangú, egyedülálló gyűjtemény jeles évfordulóját és a múzeum újranyitását.