Vizuál

Warhol zongorája

2015.03.13. 06:58
Ajánlom
Nagyszabású Pop-art tárlat nyílt a bécsi mumokban, Roy Lichtensteintől Andy Warholon át Jasper Johnsig a huszadik század egyik legmeghatározóbb művészeti irányzatának legismertebb alkotásait állították ki. KRITIKA

Életem legjobb műelemzését a tizenegyedikes magyarórán hallottam kedvenc osztálytársamtól, Csány Marcitól. A téma Ady Endre egyik legkülönösebb verse, A fekete zongora volt, amelyről állítólag maga Osvát Ernő, a Nyugat főszerkesztője is azt mondta, hogy "megeszem kalapom, ha értem."

Csány Marci nem volt ijedős típus, gyorsan elolvasta a verset ("Ez az Élet melódiája/ Ez a fekete zongora"), és Osváttal ellentétben bátran vállalkozott arra, hogy megfejtse a nagy művet. Elemzése így hangzott: "A vers rendkívül könnyen értelmezhető. A zongora maga Ady Endre, a zongora billentyűi pedig a költő bűnei. A lírai én vonzódik a zongorához, amelyről ugye sokan mondják, hogy a hangszerek királya, és a hangszerek királyától nyilvánvalóan fél a többi hangszer. Ady pedig azt szeretné, hogy a többi író meg költő féljen tőle. Ady Endre egyébként kisgyerekként zongorázni szeretett volna, de a szülei a hegedűt erőltették, így innen eredeztethető a költő félelme és csodálata a fekete zongorák iránt."

Állok a bécsi mumokban, vagyis a Modern Művészeti Múzeumban, Duane Hanson Football Vignette című installációját nézem, és arra gondolok, hogy Csány Marci vajon mit mondana az alkotásról. Hanson szoborszerű műve három amerikai focistát ábrázol, amint éppen összeütköznek egymással, a sisakjuk és a nadrágjuk pedig eléggé sáros. Már vagy tíz perce nézem ezt az eredeti Hansont, amikor rájövök, hogy miről is van szó: az élet küzdelem, amelyben az ember bizony összepiszkolja magát! A sisak nem más, mint a gyermekkor szimbóluma, amely védőburokként, egyfajta mentális óvóhelyként szolgál, ahova megpróbálunk elrejtőzni az élet nagy küzdelmei - adófizetés, álláskeresés, válás, autóvásárlás - elől. A sisakon megjelenő sárfoltok azonban figyelmeztetik a nézőt arra, hogy az élet harcaiban bizony mindannyian bemocskolódunk, a boldog gyerekkor pedig nem tud minket megvédeni semmitől, mert egyrészt abban is vannak csúnya, koszos titkok, másrészt pedig a többi ember leszaggatja rólunk a védőburkot - pont úgy, ahogy egyik amerikai focista lerángatja a sisakot a másik amerikai focistáról.

De lehet, hogy az egész valami teljesen másról szól. A Ludwig Goes Pop tárlat elvitathatatlan érdeme, hogy a látogatóban gondolatokat ébreszt arról, mi a művészet, illetve hogy egyáltalán van-e létjogosultsága a művészet analizálásának. (A kiállítást október 3-tól a budapesti Ludwig Múzeumban láthatják az érdeklődők.)

A lehangoló válasz valószínűleg az, hogy nincsen. Pedig kevés szórakoztatóbb dolog van a kortárs művészeti kiállítások megnyitóinál, ahol nagyrészt szemüveges, zakós férfiak és nők néznek homlokukat ráncolva, rendkívül komolyan, miközben síri csendben és végtelenül fegyelmezetten szorongatnak egy pezsgőspoharat. Ebben csak az a furcsa, hogy aki életében találkozott már képzőművésszel, esetleg még műteremben is járt, pontosan tudja, hogy ez a fajta szigorú akadémikusság abszolút nem jellemző az alkotókra. Akiknek nagy része természetesen nagyon precíz és összetett munkát végez. Vagy nem.

A Ludwig Goes Pop egyik leghíresebb kiállítója Jasper Johns, akinek False Start című műve 2006-ban 80 millió dollárért kelt el, ezzel pedig Jasper Johns lett a "legdrágább" élő képzőművész. A mumokban megtekinthető Johns talán leghíresebb munkája, a Flag on Orange Field (Zászló a Narancsmezőn) is. Az 1957-ben készült, gondolatébresztő képen egy amerikai zászló látható, megdöbbentő módon egy narancssárga háttér előtt. Shade (Árny) című művén fekete és fehér foltok váltogatják egymást, felülről lefelé, alulról felfelé, valamint jobbról balra és balról jobbra. Johns legmegrázóbb, elementáris erejű munkái azonban mégsem ezek, hanem Tango című, 1955-ös festménye: az azúrkék háttér előtt néhány kisebb, zöld színű téglalap és halvány pacni látható. Ilyen műveket látva az ember szinte a bőrén érzi a tangót, az 1910-es évek Buenos Airesének szagát, a prostituáltak csókjának az ízét, és hallja, ahogy a genovai olasz bevándorlók részegen énekelnek a hazáról, amelyet örökre el kellett hagyniuk. Persze az is lehet, hogy ennek az érzésnek semmi köze nincsen Johns festményéhez, hanem csupán a mű címe, maga a tangó szó váltja ki az asszociációkat a nézőből.

Ugyanezen gondolkozom Andy Warhol világhírű Marylin Monroe-repróit nézegetve, amelyeket látva eltölt valamiféle különös megilletődöttség. De vajon azért vagyok megilletődve, mert egy eredeti Warholt látok, vagy valóban a képek tetszenek ennyire? A Pop-art kapcsán pedig ez egy igen releváns kérdés. Maga a Pop-art is tulajdonképpen arról szól, hogy az alkotók ezeket a határokat feszegetik: azért szeretnek az emberek, mert híres vagyok, vagy azért, mert értékes művész vagyok? Warhol Campbell's Soup Can I (Campbell Leveskonzerv I) című művén nem mást látunk, mint Campbell leveskonzerveket egymás mellett - van itt gombás, marhahúsos, hagymás, csirkés, sőt még feketebabos is. Ha Csány Marci analitikai módszerénél maradunk, akkor Warhol ezen műve nem más, mint provokatív és érzékeny rámutatás a fogyasztói társadalmakban megjelenő monotonitásra. A mű zseniális fonákja pedig éppen az, hogy erre a monotonitásra a nyugati kultúrkörben az individuum és a szellemi szabadság legfőbb képviselőjének tartott Művész mutat rá. De az is lehet, hogy Warhol csak nagyon szerette a Campbell húskonzerveket, és 1968-ban már elég híres volt, így gyakorlatilag bármit megcsinálhatott, mert a New York-i műkritikusok azonnali hatállyal belemagyaráztak mindenbe mindent, Warholnak pedig nem maradt más, minthogy vidáman csajozzon, pasizzon és költse a pénzét.

Persze Warhol élete sem volt fenékig tejfel, pont ebben az évben próbálta meg agyonlőni saját stúdiójában egy feminista írónő, Valerie Solanas. A társadalmi problémákat azonban mégsem ő jeleníti meg a legjobban, hanem az ötvenes-hatvanas évek nőideáljait hatalmas képregénykockákban megjelenítő Roy Lichtenstein. A nádszál karcsú, engedelmes szőke háziasszonyok Lichtenstein képein az elérhetetlen, bátor férfiak után vágyódnak, finoman seggbe rúgva a kor Amerikai Álmát, amelyben a férfi parancsol, a nő pedig főz és vár.

A sok konzerv, Marylin Monroe és amerikai zászló között azonban akad néhány mű, amelyeket nézve az európai ember is úgy érzi, hogy amit lát, annak megértéséhez nem kell semmiféle magyarázat, műelemzés és szemüveges osztrák művészettörténész. Duane Hanson Bowery Bums (Csövesek Boweryből) című installációja három életnagyságú hajléktalan embert ábrázol, amint a földön heverve, illetve falnak támaszkodva alszanak. A kiszolgáltatottság, elesettség és esélytelenség annyira kirí a tárlat közegéből, hogy a néző hirtelen némi levegőhöz jut az agyzsibbasztó művészetanalizálás közepette. És az a nagyon profán, műveletlen, már-már primitív gondolata támad, hogy amit lát, az egészen emberi.

Valahol pedig félelmetes és sötét is. Mint egy fekete zongora.


 További kulturális érdekességeket talál Bécsből ide kattintva.

Programkereső

Legnépszerűbb

Vizuál

Színes, szélesvásznú életműdíjak a magyar film ünnepén

Megszámlálhatatlan filmben és televíziós alkotásban játszottak az 5. Magyar Filmhét életműdíjasai: Andorai Péter, Bánsági Ildikó, Bodrogi Gyula, Koncz Gábor és Venczel Vera. A díjátadóval megkezdődött a filmhét, hét kategóriában összesen 203 filmet vetítenek a Corvin moziban.
Színház

Udvaros Dorottya: „Mintha az élet direkt adná nekem ezeket a szerepeket”

Világhírű román rendező, Silviu Purcărete állította színpadra a Nemzeti Színházban Csehov utolsó, összegző főművét, a Meggyeskertet. A román és az orosz színházi iskoláról, Csehovról és a tavaszról is beszélt a női főszerepet alakító Udvaros Dorottya.
Klasszikus

Megújul a Virtuózok, május elejétől már nézheti a tévében

Idén kamaraegyüttesek versenyeznek a Virtuózok 5. évadában, május 3-án lesz a széria első adása. Mutatjuk, kik versenyeznek!
Klasszikus

A Kodály-módszer hírnöke: Szőnyi Erzsébet 95 éves

A kilencvenöt éves Szőnyi Erzsébet rengeteget tett a Kodály-módszer megőrzéséért, de saját jogán is kiváló zeneszerző. Születésnapján köszöntjük.
Jazz/World

Mary Lou Williams, aki az ujjaival imádkozott zongorázás közben

A női zenészekről szóló sorozatunkból nem hiányozhat Mary Lou Williams, aki nemcsak azért izgalmas, mert elsőként szerzett érvényt magának női zeneszerzőként és zongoristaként, de azért is, mert beemelte zenéjébe azt a spirituális töltetet, ami a szakrális jazz anyjává avatta őt.

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden szerdán a Fidelio hírlevelében

Ezt olvasta már?

Vizuál fortepan

Minden múlt a múltam: FORTEPAN

A népszerű Fortepan digitális fotóarchívum anyagából vonultat fel egy több mint háromszáz darabos válogatást a Magyar Nemzeti Galéria Minden múlt a múltam című kiállítása.
Vizuál kult50

A gerillaszobrász és szomjas trollok költője a Kult50-ben

Kolodko Mihály a gerillaszobrairól ismert, Varró Dániel pedig A szomjas troll című kötetéért került be a Kult50-be. A két alkotó videónkban a játékról és a meséről beszélgetett, és sok közöset találtak egymásban.
Vizuál fényképTár

Szabotázs a Felszabadulási emlékmű koszorúzásán? – FényképTár

Az itt bemutatott felvételek a Rákosi- és Kádár-korszakra jellemző, kevés meglepetést tartogató protokoll riportfotóknak tűnnek. Az alábbi történet elolvasása után azonban a megörökített esemény izgalmasabb színezetet ölt.
Vizuál tűzfal

Ideiglenesnek szánták a budai tűzfalfestményt, mégis marad a kócsag

A Zsuffa Zsanna Lídia által tervezett tűzfalfestményt leszedték volna egy év elteltével, de a közönségszavazás alapján mégis marad a falon.
Vizuál ajánló

A legelső magyar absztrakt festmény is megcsodálható az újragondolt Czóbel kiállításon

Tovább folytatódik Czóbel Béla életművének bemutatása Szentendrén, a Templomdombon, a művész egykori lakóhelyén kialakított múzeumban. Az Újragondolt Czóbel 4.0. kiállítás egyik szenzációja a legkorábbi magyar absztrakt festmény.