Wes Anderson látványos fogást tálal, de a sót ezúttal kifelejtette belőle

Ha valaki úgy dönt, keletkezési sorrendben végignézi Wes Anderson nagyjátékfilmjeit, annak izgalmas, látszólag mégis ellentmondásos élményben lesz része. Egyrészről szemtanúja lesz, hogyan fejlődött ki lépésről lépésre az a jól ismert, összetéveszthetetlen vizuális és narratív stílus, ami miatt annyira szeretni lehet az alkotót – másrészről azonban azt is meg kell tapasztalnia, a rendező miként ér fel az önmaga állította csúcsra, és bukfencezik le onnan szépen lassan, manírosan.

Stilizált modorosság, a forma totális uralma, az érzelmek elbábozása, metanarratív cselekményszerkezet, a hagyományos zsánerek dekonstruálása – Wes Anderson világát nem kell bemutatni senkinek, tagadhatatlan, hogy a 21. század egyik legkarakteresebb rendezőjéről van szó, aki bár művészfilmes, mégis a széles tömegeket szólítja meg remek vizuális humorával és arcátlanul impozáns szereplőgárdáival. A teljes életművet végigtekintve azonban joggal érezhetjük úgy, hogy ez a forma lassacskán mintha kezdene egyre inkább teherré válni. Minél jobban megmártja filmjeit a formalizmus pasztellszínű, ragacsos mázában, azok annál többet veszítenek súlyukból. Valami eltűnik.

Jelenet A föníciai séma című filmből (Fotó/Forrás: UIP-Duna Film)

Pedig a történeteiben jócskán találunk fontos, nehéz és örökérvényű emberi témákat – diszfunkcionális családok, háború, halál, hit, szerelem –, ezeket egyre kevésbé képes drámai mélységükben megmutatni. Forma tekintetében a legkomplexebb alkotásának minden bizonnyal A Grand Budapest Hotel, illetve A francia kiadás tekinthető – utóbbit ugyan a közönség és a kritika kevésbé fogadta jól, de nehéz volna elvitatni a film lehengerlő és mániákusan precíz részletgazdagságát.

Ezekben a relatíve korai alkotásokban már minden benne volt, amiért szeretjük Wes Andersont. A stílusa többé-kevésbé kialakult, de a vásznon még valódi embereket láttunk, valódi fájdalmakkal. Forma és tartalom még összhangban állt egymással. Az arányok azonban fokozatosan eltolódtak. Két évvel ezelőtt, az Asteroid Cityben már érezhető volt, hogy a pazar stílus nem feltétlenül jelent pazar filmélményt is, és ez most hatványozottan igaz új, A föníciai séma című rendezésére. 

Mathieu Amalric, Wes Anderson, Mia Threapleton és Benicio Del Toro A föníciai séma forgatásán (Fotó/Forrás: UIP-Duna Film)

A film egy fiktív kelet-európai országban játszódik az ötvenes években. A főszereplő Zsa-Zsa Korda (Benicio Del Toro), a világ egyik leggazdagabb embere, egy lelketlen vállalkozó, akinek már meg sem kottyan, ha a magánrepülőgépén felrobban egy bomba, olyannyira hozzászokott a merényletekhez. Most azonban élete legnagyobb beruházására készül: a föníciai séma elnevezésű tervével az ország teljes gazdasági uralására készül. A projekt sikerének záloga bányaszállítási és halászati vállalkozások átláthatatlan, egymásba fonódó hálózata, némi rabszolgamunka és persze pénzügyi machinációk. Egy újabb merénylet azonban kissé ráijeszt a férfira, ezért úgy dönt, hogy minden vagyonát egyetlen lányára, Lieslre (Mia Threapleton) hagyja, akitől évekkel korábban elhidegült. A lány azonban éppen arra készül, hogy apácának áll, mit sem törődve a világi hívságokkal, de alku fejében mégis beleegyezik, hogy ideiglenesen apjával tart. Hamarosan versenyt kell futniuk az idővel,

Kordáéknak pedig meg kell győzniük a befektetőket, hogy kevesebb profitért is támogassák a projektet.

Jelenet A föníciai séma című filmből (Fotó/Forrás: UIP-Duna Film)

Anderson ezúttal is dekonstruál számos műfajt, a történet egyszerre operál a kémjátszmák, a politikai szatírák és a családi drámák megoldásaival – mindezek a zsánerelemek adják a cselekmény alapját, de a különböző műfajokat nem igazán sikerül egybegyúrni. A film kissé átláthatatlan marad, éppúgy, mint a történetbeli beruházás. Nézőként könnyű elveszni a pénzügyi konstrukciók káoszában, hogy ki, kit akar éppen rászedni egy tárgyaláson. Mindeközben szerelmek és féltékenységek bontakoznak ki, múltbéli rejtélyek várnak megoldásra, újabb és újabb merényleteknek, valamint egy abszurd kosárlabdapárbajnak vagyunk szemtanúi, sőt egy metaforikus történetszinten még a főhős lelke is megmérettetik.

Wes Anderson humora persze továbbra is imádnivaló, egy-egy kompozíciója önmagában is képes mosolyt csalni az arcunkra. Éppígy szerethető a karakterek közti dinamika. Zsa-Zsa Korda a világ egyik legellenszenvesebb karaktere, a kapitalizmus kegyetlen logikájának megtestesülése, de tárgyilagos stílusával és rezzenéstelen arcával mégis zárójelbe teszi minden rossz tulajdonságát. Hisszük is, meg nem is, hogy ezt az embert el kellene ítélnünk. És így van ezzel a lánya is, akinek hűvös külseje valójában szenvedélyes lelki vívódásokat takar. Liesl elképesztően komikus szenvtelenséggel sajátítja el és alkalmazza a krisztusi tanokat, amiket úgy mond fel a megfelelő pillanatokban, mint egy eminens tanuló feleléskor, és közben észre sem veszi, hogy egyházi értelemben csupa bűnös dolgot művel az utazásai során: vonzódik a csillogó ékszerekhez, előszeretettel flörtöl, és ha újabb merénylő bukkan fel a láthatáron, reflexből húzza elő gyémántokkal díszített tőrjét.

Benicio Del Toro és Mia Threapleton kettőse remekül mutat a vásznon, bájosan flúgos párosukhoz pedig tökéletesen illik a kettősügynökként megjelenő és mindig zseniális Michael Cera, aki talán a legtöbb komikus pillanatot hozza el a vászonra.

Jelenet A föníciai séma című filmből (Fotó/Forrás: UIP-Duna Film)

Mindazonáltal, ahogy arra már utaltunk, mégis nehéz lelkesedni A föníciai sémáért. A látványvilág ezúttal kevésbé kidolgozott és részletgazdag, a kameramozgás sokkal sterilebb, mint például A francia kiadásban. Valami hiányzik a történetből. Az Asteroid Cityről írt kritikámban korábban úgy fogalmaztam, bár súlytalan film, de legalább van egy picike szíve. Ez az icipici szív most még kisebbre zsugorodott. A racionális énem még érti, hogy hová kódolták a drámát, de érzelmileg már nem igazán lehet azonosulni vele.

Wes Anderson nagyon látványos fogást tálal ezúttal is – csak kifelejtette belőle a sót. 

Persze, a kritikusnak legyen kellő önreflexiója is: ha ez volna az első Wes Anderson-film, amit láttam, valószínűleg sokkal jobban lelkesednék érte. Az életmű egészével mérve azonban úgy érzem, bármennyire is attraktív ez a stílus, a rendező egyre kevésbé tudja elkerülni az önismétlés csapdáját. Márpedig egy nagy művész gyakran attól válik igazán naggyá, ha képes megújulni. Őszintén hiszem, hogy Wes Anderson javára válna egy kis változás – még ha ez paradox módon azzal is járna együtt, hogy a jövőben nem készülne több „wesandersonos” film. Veszteség volna? Minden bizonnyal. De ugyancsak veszteség volna, ha egy ilyen tehetségű rendező nem próbálná ki magát radikálisan más műfajban.

Fejléckép: Jelenet A föníciai séma című filmből (Fotó/Forrás: UIP-Duna Film)