Azt szeretem legjobban a Budapesti Wagner-napok előadásaiban, hogy milyen intenzíven vannak jelen az előadók a produkciókban. A szokatlan tér, a hangversenyterem adottságai miatt a sokszor kissé sablonos operajátszás helyett az énekeseknek valóban élniük kell a figurákat, hiszen a közönség minden rezzenésüket azonnal látja, és a legkisebb civil gesztus is feltűnik. A nürnbergi mesterdalnokokban például egy ponton Walther és Éva a zenekari árok mellett bújnak meg, és amikor nem is rájuk irányul a nézőtér teljes figyelme, akkor is
láthatjuk, hogyan reagálnak az eseményekre, nevetnek össze, vagy épp kíváncsian figyelik, mi zajlik a színpadon.
Így a művek szokatlan mélységben, végtelenül emberi történetekként tárulnak fel, ugyanakkor az is előfordul, hogy egy közel sem makulátlan vokális produkcióval rendelkező művész nyújt jelentős élményt a közönségnek.
Ha választanom kellene, hogy a Wagner egyetlen vígoperájának mondott darabban a Hans Sachsot megformáló énekes legyen jó, vagy mindenki más, gondolkodás nélkül az előbbi mellett döntenék, a suszter alakja annyira kulcsfigurája az előadásnak, és nem mellesleg olyan hosszú a szólama. Tobias Schabelről azonban még azt is legfeljebb fenntartásokkal lehetne mondani, hogy tisztességgel helytállt, hangja túlságosan hátulról szólt, fakón, erőltetetten, helyenként bizonytalanul is. Éppen ez a Wagner-napok varázsa, hogy mindennek ellenére képes volt olyan érzékenyen bekapcsolódni a többi kiváló művész közti dinamikába, hogy az est végére legfeljebb egy kis hiányérzetet hagyott maga után.
A nürnbergi mesterdalnokok a Müpában (Fotó/Forrás: Pályi Zsófia / Magyar Rádió Művészeti Együttesei)
Számos főszereplő ugyanis brillírozott, talán legnagyobb büszkeségként az Évát megformáló Pasztircsák Polinát kell kiemelni, aki
épp annyira volt finom, érzékeny, eszményi, de mégis emberi, amennyire varázslatosan szép szólama megkívánta.
Idei Waltherünk, Magnus Vigilius tavaly Siegmundként mutatkozott be a fesztiválon, hangja helyenként egy kis éllel rendelkezik, és talán könnyebb, világosabb, mint amit a Wagner-szerepekben elvárnánk, de ezenkívül tényleg nem róhatunk fel neki semmi mást, kellő teherbírással viselte az extrém hosszúságú szerep kihívásait, alakítása árnyalt és sokszínű volt. Régi kedvencként tért vissza Beckmesser szerepébe Bo Skovhus, aki ezúttal is egészen karikatúraszerű figurát formált meg – a harmadik felvonásban a gesztusai néha egyenesen Mr. Beanre emlékeztettek. A további szerepekben is remekeltek a közreműködők: Bretz Gábor Pognere érett, de energikus figuraként jelent meg, erős és csodásan gazdag hanggal. Nagyszerű volt Gál Erika játékos, mégis gondoskodó Magdalenéja és Sebestyén Miklós korlátolt, de szórakoztató Kothnere.
Bár papíron A nürnbergi mesterdalnokok kikívánkozna a hangversenytermi körülmények közül, mégis a Budapesti Wagner-napok egyik legkiválóbb produkciója: Michael Schulz rendezése egyszerre kacagtató komédia, számos pontján azonban izgalmasan árnyalja a cselekményt – például amikor
az első felvonás végén Sachs Beckmesser palatábláját épp a mesterdalnokok szimbolikus mandzsettájával törli le.
A kórusjeleneteknek pedig páratlan erőt kölcsönöz a karzatos elrendezés – meg persze a Magyar Rádió Énekkara és a Nemzeti Énekkar ragyogó produkciója. A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara Fischer Ádám vezényletével nemcsak elképesztő intenzitással szólaltatta meg Wagner muzsikáját, de elgondolkodtató összefüggésekre, újabb részletekre is felhívta a hallgatóság figyelmét. A Wagner-rajongók ünnepe idén is méltó betetőzése volt az évadnak, ahol a produkciók nem csupán művészi színvonalukkal tűntek ki az előadások tengeréből, különlegessé tette őket az a szeretet és lelkesedés a művek iránt, ami az előadókat és a közönséget is összekapcsolta.
Fejléckép: Bo Skovhus (Beckmesser), Sebestyén Miklós (Kothner), Tobias Schabel (Sachs) és Bretz Gábor (Pogner) (fotó/forrás: Pályi Zsófia / Magyar Rádió Művészeti Együttesei)
hírlevél
