A feliratozás gyakorlatát aztán hamar átvették más operaházak, és ma szinte kivétel nélkül így játszanak mindent. Számítunk rájuk, olvassuk őket, elvesznénk, ha nem lennének.
Éppen 35 éve, a Canadian Opera Company egyik Elektra-előadása volt az első alkalom, hogy a feliratozás gyakorlatát alkalmazták. Az ötletgazda, Lotfi Mansouri visszaemlékezése szerint nem mindenki tartotta a dolgot jó ötletnek. „Sokan elküldtek a fenébe, egyesek csak úgy emlegették, mint a »kanadai pestis«” – mesélte.
Azt mondták, vulgarizáltam az operát, de engem fikarcnyit sem érdekelt, mert a közönség végre bekapcsolódott.
35 éves az operafeliratozás
Mansouri egy kollégáját, Sonya Fiedmant kérte meg a feliratok elkészítésére, aki akkortájt a Metropolitan Opera tévés közvetítéseit feliratozta. A híres szopránénekesnő, Beverly Sills az elsők között volt, akik felismerték az ötlet zsenialitását. „Elhatározta, hogy minden egyes idegen nyelvű operát feliratokkal fog énekelni New Yorkban” – emlékezett vissza Friedman. – „Felhívott, és felkért a munkára abban az évadban. Sok operát megcsináltam.”
Egy másik munkatárs, Gunta Dreifelds úgy fogalmazott, a feliratozás „robbanásszerű dolog volt az operai életben”. Azelőtt ugyanis nem volt érdemes operába menni a „házi feladat” elvégzése nélkül: utána kellett olvasni, miről szól az opera, mi történik az egyes jelenetekben. „Azt gondolom, [a feliratozás] a legjobb dolog, ami az operával történhetett, mert megnyitott egy ajtót mindenki számára” – mondja Jacki Vick operaigazgató. De nem csak a közönségnek jelentett sokat a nyelvi korlát ledöntése: „Az énekesek imádták, mert végre érezték az emberek reakcióját a tragédiára és a komédiára” – fejtette ki Friedman. – „Olyan visszacsatolások érkeztek, amelyeket korábban nem tapasztaltak, mert a közönség végre értette, mi zajlik a színpadon.” (NPR)
hírlevél
