Ha a szerző ezt látná! – hördülnek fel nem egyszer az operarajongók, ha számukra szokatlan elemmel szembesülnek egy produkcióban. Mégis, a klasszikus repertoárban jóformán elfogadottá vált, hogy a rendezőnek nem valamiféle „eredeti” színreállítást kell rekonstruálnia, hanem alkotó módon viszonyulnia a műhöz, már csak azért is, mert ennyi év távlatából előbbire igen korlátozott lehetősége volna. A kortárs opera esetében más a helyzet. Bár előfordul, hogy egy színházi szempontból érzékeny zeneszerző és egy kellőképpen eredeti gondolkodású rendező találkozik, sok esetben már csak a mű újdonsága vagy nehezen befogadható volta miatt is arra törekszenek a színreállítók, hogy minél kevesebb változtatással, plusz elemmel adják vissza az eredeti cselekményt. (Kivételek persze szép számmal akadnak, Varga Bence és Mundruczó Kornél Eötvös-rendezései egyértelműen ide tartoznak, de említhetnénk évtizedes távlatból Szokolay Sándor Vérnászát is Kovalik Balázs rendezésében.)
Ez a megközelítés azonban több problémát is rejt magában. Túl azon, hogy egy óvatoskodó színrevitel könnyen elveszti kreatív potenciálját, a művek nem feltétlenül akkor találnak a legkönnyebben utat a közönséghez, ha – kis túlzással – semmit nem csinálunk velük. Sőt,
sokszor épp az új operáknál szükséges, hogy a rendező mintegy kézen fogja a nézőt, és okos hangsúlyozással, vizuális kommentekkel tárja fel számára a darab mélyebb rétegeit.
Ezt tette Berlinben az elsősorban kortárs bemutatóiról ismert, egyébként zenészmúlttal is rendelkező Johannes Erath: Kurtág György A játszma vége című operájának színreállításában mind a muzsikának, mind a Beckett-drámának rendkívül gazdag rétegei bomlottak ki.
Clov és Hamm: Bo Skovhus és Laurent Naouri (Fotó/Forrás: Monika Rittershaus / Berlini Állami Opera)
A rendező a műsorfüzetben olvasható interjúban is elmondta, nem hisz abban, hogy az operaműfaj teljes egészében képes az eredeti dráma abszurditását visszaadni. Ezzel együtt nyilvánvalóan nem az volt a szándéka, hogy túlságosan egyszerű, egységes koncepcióba préselje bele az arra alkalmatlan történetet (használjuk most tágan értelmezve ezt a kifejezést), mint mondta, egyfajta új abszurditást kívánt létrehozni. Ezzel együtt olyan belső összefüggésekre, motivikus kapcsolódásokra mutatott rá, amelyek további értelmezési horizontokat nyitottak az egyes részletek számára. A Beckett-dráma darabjaira hulló világa afféle rendezett káoszként jelent meg, ahol a leépülés folyamata nem értelmetlen szétesésnek mutatkozott, hanem nagyon is logikusan következő folyamatok kísérték végig.
Johannes Erath rendezésének két központi motívuma van: egyrészt az élet mint cirkusz / vidámpark / szórakoztató show, másrészt az apa alakja, bizonyos értelemben tehát minden, ami ezen az önmagáért való életen túlmutathatna. Amellett, hogy Hamm szűk életterének részét képezik vegetatív létben ragadt szülei is, az apaság a műben számos egyéb módon is megjelenik. Ott van mindjárt a főszereplő monológja a férfiról, aki éhező gyermekének kért segítséget tőle, amely történet többértelműen fedi le saját apjával, illetve Clovval való kapcsolatát. Eközben
az előadásban Nagg egyszerre jelenik meg csetlő-botló bohócként, és finom áthallásoknak köszönhetően egy inkompetens, nevetséges atyaisten alakjában.
És hirtelen a szöveg levegőben lógó, valamilyen transzcendens tartalomra utaló, Isten létét megkérdőjelező, vagy akár az apa despotikus hatalmát leíró mondatai is új értelemmel telítődtek. Az életnek értelmet adni nem tudó istenfigura tehetetlensége nem azt eredményezi, hogy az embernek nem szükséges vele törődnie. Gyengesége inkább ahhoz hasonlít, mint amikor egy gyermeknek megfelelő apakép nélkül kell felnőnie, és akkor is elkíséri valaminek a hiánya, ha soha nem is tapasztalta meg, milyen szerepet is kellene ideális esetben betöltenie az életében.
Nagg és Hamm: Stephan Rügamer és Laurent Naouri (Fotó/Forrás: Monika Rittershaus / Berlini Állami Opera)
Miközben az előadás elején szinte realisztikus megjelenítésben látjuk a szobát, amely a dráma színpadi utasításában szerepel, hamar kiderül, hogy ezek a keretek valójában egy „színpad a színpadon” szituációt mutatnak be. Akárcsak a nyitójelenet, amelyben már Kurtág is átlépi a Beckett-szöveg határait, ugyanis az író Roundelay című versét szólaltatja meg. Itt Erath egy további művet is beemel, a prológot előadó nő ugyanis az Ó, azok a szép napok! Winnie-jeként jelenik meg.
A további szereplőkről is kiderül egy ponton, hogy igazából színészek, bohócok, komédiások, de hát az élet maga is komédia, mégis makacsul játsszuk tovább.
Ahogy teszi ezt Hamm, azután is, hogy saját világa apránként, darabonként épült le – még saját színpadi halála után sem képes kilépni belőle. A realista kis színpad, illetve annak a változó méretű és alakú nyílása mellett megjelenő, némafilmszerű vetítés után az opera utolsó szakaszában végre a teljes szín elénk tárul, egy egészen lenyűgöző díszletelemmel (Kaspar Glarner alkotása): enyészetnek indult, hatalmas óriáskerék fekszik a földön, és mégis érezzük: még tartogat valamit számunkra. Ahogy Hamm képtelen elengedni az életét, a létkomédia sem fejeződhet be (ezt egyébként maga Kurtág is elmondta az interjúban, meglátása szerint az opera és a dráma lényege az, hogy a főszereplő nem képes meghalni). És valóban, ahogy Hamm saját halálát is túléli, a rozsdás monstrum is megindul, hogy tegyen még egy negyedfordulatot.
Az előadás mind zenei, mind színészi értelemben egészen nagyszerű énekesekkel került színre. Hamm szerepét a francia basszbariton, Laurent Naouri alakította. Produkciója nem csupán az egyszerűnek tűnő megoldásaiban is sokat mondó Kurtág-muzsikát adta vissza kellően kifejező módon, de
mindehhez valami olyan dekadensen életunt hangszínt társított, ami különösen izgalmassá tette szólamformálását.
Emellett kellően erős egyéniség ahhoz, hogy akkor is kommunikáljon, sugározzon valamit, amikor látszólag teljesen passzívan jelenik meg a színen. A Clovot éneklő Bo Skovhust nem kell bemutatni a hazai közönségnek, az előadó az énekbeszédtől a melodikus megszólalásig sokféle kifejezési módban jártas, emellett színpadi jelenléte is mindig élményt nyújt – az eszköztárát most bőségesen meg tudta csillogtatni. Nagg szerepében a Berlini Állami Opera sztár-karaktertenorját, Stephan Rügamert láthattuk, aki ismét bebizonyította, hogy méltó erre a szokatlan képzettársításra: egészen elképesztő mértékben képes minden szélsőségre alkalmas hangját a szerepformálás szolgálatába állítani. Nellt Dalia Schaechter alakította, akinek az elő- és – ebben az esetben – az utójáték stilizált mozgásai révén extra feladat is jutott. Az énekesnő is egészen különleges hangszínt kevert ki, miközben finom naivitását állította szembe a többi szereplő drámájával.
Clov és Hamm: Bo Skovhus és Laurent Naouri (Fotó/Forrás: Monika Rittershaus / Berlini Állami Opera)
A Staatskapelle Berlin Alexander Soddy dirigálásával szólalt meg, aki korábban Budapesten felkereste Kurtág Györgyöt, hogy konzultáljon vele a darabról. Alapossággának meg is lett az eredménye, a karmester jó érzékkel adta vissza a szerző muzsikájának egyik legfontosabb vonását, a kis elemekkel történő komplex közlést.
Sokszor egyetlen hang önmagában is képes volt kérdésként vagy épp arra adott válaszként funkcionálni.
Eközben az előadók azt is megmutatták, hogyan, miért szólal meg időnként az ilyen megoldások ellenpontjaként a teljes zenekar, akár érzelmi váltásként, akár azért, hogy hirtelen más perspektívából érzékeljük az eseményeket.
A kortárs operajátszás régóta fontos szerepet tölt be a Berlini Állami Opera intézményében, több saját megrendelésre készült új mű után egy alig több mint hat év alatt komoly nemzetközi sikert elérő alkotást mutattak be, méltó színrevitelben. Kurtág György művét természetesen már a szerző jelentősége, no meg persze a kései első opera helyzete miatt is érdeklődés övezi, a mostani berlini produkció azonban egyértelműen mérföldkő a darab interpretációjának történetében. Ekként remélhetőleg hozzájárul ahhoz, hogy A játszma vége folytassa sikertörténetét, és a különböző produkciókban – a nagy művekre jellemző módon – újabb és újabb oldalait mutassa meg a közönségnek.
A cikk létrejöttéhez köszönjük a Collegium Hungaricum Berlin segítségét!
Fejléckép: Nell és Nagg: Dalia Schaechter és Stephan Rügamer (fotó/forrás: Monika Rittershaus / Berlini Állami Opera)
hírlevél
