A már évek óta igen hiányos francia repertoár bővítését tűzte célul az Opera a tavalyra meghirdetett A Francia Múzsa Szezonja címet viselő évadával (még ha nem is csupa francia zeneszerző darabját tervezték bemutatni, elég volt, ha valamilyen francia vonatkozással bírnak). A Hoffmann meséi azonban az egyik legismertebb francia opera, francia szövegre készült, habár mind a zeneszerző, mind a címszereplő személye kapcsán erősek a német vonatkozásai: német származású szerző írta, és német író történeteit dolgozza fel.

Az pedig csak fokozta a premier iránti érdeklődést, hogy a Hoffmann meséit a kortárs színházi élet egyik izgalmas alakja, Székely Kriszta állította színpadra. Egy ilyen premier kapcsán a legfontosabb kérdés természetesen az lehet, képes-e betölteni azt az űrt, amit egy fontos darab mellőzése kelthet. Egyszerűbben fogalmazva: elég érdekes és színvonalas-e ahhoz, hogy ne csupán kötelező feladatként hasson, hanem valódi, művészi motivációt lehessen felfedezni a bemutató mögött.

Az operát két szereposztásban játszották, melyek eltérő koncepciót sugalltak. Míg az első szereposztás azt a világszerte elterjedt gyakorlatot követte, mely szerint Hoffmann szerelmeit ugyanaz a művész alakítja, a másodikban négy különböző énekesnő formálta meg a hölgyeket. Emellett míg az első szereposztásban ( Kolonits Klára személyében) egy pályája csúcsán lévő, igazi sztárénekesnő keltette életre a szerepeket, addig a jelen kritika tárgyát képező másodikban még többé-kevésbé a pályájuk elején járó szopránokra várt a feladat. Ebben az eltérésben jól megérthető gyakorlati szempontok is közrejátszhattak, hiszen szerencsés eset, ha egy színház rendelkezik olyan kiváló és sokoldalú művésszel, aki alkalmas mind a négy női főszerepet megszólaltatni, ám ha valaki képes ezt a bravúrt végrehajtani, kár lenne megtagadni tőle a lehetőséget.

Székely Kriszta rendezésében jórészt a hagyományos történetmesélés eszközeinek jutott szerep, csak azért nem nevezhetjük realistának a koncepciót, mert maga a történet sem az, de néhány bizarr, látomásos elemen kívül nem szerepelt benne semmi meglepő, ami túlmutatna az eredeti opera világán. Kisebb változtatások ugyan történtek a cselekményben, de ezek mind inkább külsőségek voltak, és éppen az eredeti hatásokat szolgálták, így lett például Spalanzani háza egy a robotikára specializálódott, hipermodern laboratórium. Az opera kerettörténete egy vasútállomáson játszódott (Pallós Nelli díszletében), és a köztes színekben is történtek egyértelmű utalások arra, hogy

Az utazás az egyik legrégibb toposz, igen sok történetre gond nélkül ráilleszthető, még az sem érezhető különösebben erőltetettnek, hogy a rajongók itt várják Stellát az előadás után – a körülrajongott művésznő nyilván egy következő előadása helyszínére siet tovább.

Van azonban a pályaudvarnak egy másik eleme, ami közvetlenebb módon vesz részt a történésekben. Egy nagy kijelzőtábla az, melyen nem csupán az induló vonatok láthatóak (már itt is jó néhány célzás történik a cselekményre, például egyes járatok a hölgyek nevét viselik), de időről-időre reklámok is futnak, egyfajta vizuális kommentárt biztosítva a történésekhez. Az áthallások egy része elképesztően mulatságos, és a sokat utazók számára igen ismerős, de gyakran meg is előlegeznek bizonyos eseményeket (a Kleinzach-ária előtt már elindul egy Eisenachot népszerűsítő spot) vagy ironikus fényben tüntetik fel a szereplők lelkesedését (a Primadonna nevet egy macskaeledel viseli). A reklámok a prológusban és az első felvonásban tűnnek elő a leggyakrabban,

egy olyan világ felett, amelyben minden csak a pillanatnyi szükségletek kielégítését szolgálja, ahol bele lehet szeretni egy babába, és egyik hódoló egy pillanat alatt lecserélhető egy másikra. Hoffmann naiv módon nem látja, milyen önmagáért való körülötte minden, és mennyire a maga hasznát keresi mindenki, még Múzsa-barátja is csak kihasználja.

A Hoffmannt alakító Nyári Zoltán t régen lehetett utoljára Budapesten előadásban látni, az utóbbi években leginkább a Wagner-napokon bukkant fel. Pedig a Kleinzach-ária jól bevált slágere, 2009-ben, az Armel Operaverseny későbbi győzteseként ezzel indult a válogatón. Öröm volt hallani, hogy tenorján nem fogtak az évek és a súlyos szerepek, nem mintha vokális produkciója hibátlan lett volna (mindig is jellemző volt rá, hogy bizonyos részeket túlságosan torokból énekel, ez időnként némi feszítettséget ad hangjának), ugyanakkor

A december 15-i előadáson egy térdsérülés miatt nem hajtott végre minden színpadi mozgást – tudtuk meg a kezdés előtt –, ugyanakkor így is teljesen komplex, élményt nyújtó alakítást láthattunk tőle.

A három női főszereplőtől különböző színvonalú szólamformálást hallhattunk. Hiába rendelkezik Jónás Réka Piroska szinte korlátlan magasságokkal, ha ezeket nem tudja úgy megszólaltatni, hogy kellemes legyen hallgatni, az idők során már jó néhány énekes bebizonyította, hogy az ária nehézsége ellenére sem lehetetlent várunk tőle. Bár a fiatal énekesnőnek még nyilvánvalóan sokat kell tanulnia, a tempóbeli megingások és a koloratúrák kisebb hibái sem pozitív irányba billentették a mérleget. Horti Lilla viszont ragyogóan énekelt Antoniaként, az egész est legkiválóbb hangi produkcióját hallhattuk tőle – ráadásul nem ez az első eset, hogy ennyire kiemelkedett egy előadásból. Bár a középső fekvésben szopránjának még mindig maradt egy kis éle, az énekesnő ezt képes volt egészen jól belesimítani a hangszínébe, mindehhez pedig fényes, kompakt magasságok társultak. Ádám Zsuzsannát se érheti rossz szó, mondhatni, tisztességgel elénekelte a szólamát, de mintha hangja veszített volna valamit szépségéből, érdekességéből, ami néhány éve még megvolt benne. Remélhetőleg csak pillanatnyi megingásnak lehettünk tanúi.

A Múzsa és Nicklausse összefonódó alakját Mester Viktória formálta meg, mégpedig parádésan. Az énekesnő eleven színpadi jelenléte és hangjának kifejezőereje remekül illett a szálakat a háttérből mozgató figurához. Kálmán Péter mintha minden operában ugyanazt az ördögi karaktert formálná meg, még a jelmezei is hasonlóak szoktak lenni.

Mindenesetre a basszistának ezúttal is jól állt az elegáns és intelligens Gonosz alakja. Bernáth Éva Stella aprócska szerepében leginkább a kisugárzását tudta megmutatni. Bár Németh Juditnak fontos énekelnivalója volt az Antonia-felvonásban, már ennél jóval korábban hozzájárult a jelenet komor, szinte túlvilági hangulatához, amikor még csak mintegy emlékként volt jelen a színpadon. A kiváló karakterformálásért tudjuk kiemelni a további közreműködőket: Szappanos Tibort, Gábor Gézát, Pataki Bencét és Kőrösi Andrást is. A Magyar Állami Operaház Zenekarát és Énekkarát Kesselyák Gergely vezényelte, és bár sok értékes pillanatot szereztek, nehéz elfelejteni, hogy az előadás első részében bőven akadtak pontatlanságok is, főleg a nagy tuttikban.

Színháztörténeti áttörést ugyan nem hozott az Opera új, Hoffmann meséi-bemutatója, de a mű igényes és élvezetes előadásban került színre. Persze nem kell mindig radikálisan átértelmezni a szóban forgó darabot, és ha egy-két szokatlan vizuális elemmel megbarátkoznak, akkor akár a hagyományos produkciók hívei is örömet találhatnak ennek a régen látott operának a legújabb interpretációjában.

Fejléckép: Hoffmann meséi (fotó/forrás: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)