Az elsőként 1762-ben, a bécsi udvari operában színpadra állított mű témáját már Vergilius, később pedig Ovidius is versbe foglalta. A mitikus, trák dalnokról szóló, évszázadokon keresztül fennmaradt történet a költészet erejéről szól, amely még az élet és halál közötti mezsgyét is átjárhatóvá teszi. Nem Gluck volt az első zeneszerző, akinek képzeletét megragadta a tragikus szerelmi történet, de az általa jegyzett opera nyelvi, formai és zenei újításaival reformműnek számított, nemcsak az Orfeusz-téma korábbi zenés adaptációkhoz képest, de a 18. század operatörténetében is.

A zeneszerző és a librettista Ranieri de’ Calzabigi együttműködése olyan, a kor sallangjaitól megszabadított mesterművet hozott létre, amely első hallásra meglephette az akkori nézőket. Ami azonban még kihívás volt a szenvedélyeket elcsitító, elegáns szóvirágokhoz szokott füleknek, már megszokott a mai közönségnek, mely életszerű helyzeteket és változatos történetvezetést vár el az operaszínpadtól. Gluck több mint két és fél évszázados operája izgalmas feladat a mai rendezőknek, annak ellenére, hogy az Orfeusz-repertoár manapság is gazdagodik, és olyan kiváló kortárs alkotókat ihletett meg, mint Philip Glass, Pina Bausch, valamint Matthew Aucoin amerikai zeneszerző, akinek kivételesen egyedi adaptációja 2021-ben volt látható a Metropolitan Operában.

Orfeusz és Eurüdiké - a párizsi Champs-Elysées Színház előadása (Fotó/Forrás: Vincent Pontet (a színház engedélyével))

Gluck és Calzabigi művének újító jellege már a történet felépítésében is szembeötlő. Nincs bevezetés pásztorünneppel és Eurüdiké halálhírével, mint az elődöknél, hanem rögtön a temetési szertartásra megy fel a vasfüggöny. Orfeusz (Jakub Józef Orliński) egy kavicsos-rögös, szinte holdbéli tájon áll a sírgödörnél, melybe fiatal hitvesét helyezik majd el. A gyászoló árnyéka valószerűtlenül hosszan és élesen vetül a színpad másik oldala felé. Mintha a külvilágot a főszereplő elkeseredése festené színtelenre (fény: Robert Carsen, Peter Van Praet). Gluck az operairodalom talán legmegrázóbb siralmát komponálta az első jelenethez, amelynek szólamait a Balthasar Neumann Kórus szólaltatja meg.

Az együttest Thomas Hengelbrock alapította, aki az előadás karmestere is. A Balthasar Neumann Kórus jelenléte kiemelten fontos, hiszen az antik drámákból megszokott kart jeleníti meg, kísérve Orfeuszt földi és alvilági útján. A kórus az opera három szólistája mellett a negyedik főszereplő: először gyászoló kar, majd a túlvilág fúriái, akik a főhős útját állják, amikor a feleségét keresi a holtak birodalmában, végül a történet feloldozásban ők az ünneplő sokaság. Emlékezetes ez az Orfeuszt ölelő összhang, amelyet az egyszerre kilélegzett, megrendítő pianissimók és a hatalmat sugárzó, de nem harsogó forték foglalnak keretbe.

Orfeusz és Eurüdiké - a párizsi Champs-Elysées Színház előadása (Fotó/Forrás: Vincent Pontet (a színház engedélyével))

Amikor feltűnik a kar vállain hordozott, fehér gyolcsokba tekert Eurüdiké élettelen teste, Orfeusz gyászoló árnyékával együtt térdre zuhan a fájdalomtól… Jakub Józef Orliński, a lengyel kontratenor nagy utat tett meg azóta, hogy a 2017-es, Aix-en-Provence-i Fesztiválon elénekelte a Vedrò con mio diletto című Vivaldi-áriát, amit szinte egy csapásra négy millióan néztek meg az interneten. Orliński nem először testesíti meg Orfeuszt, bár a már említett Metropolitan-beli, 21. századi Matthew Aucoin-opera teljesen más dramaturgiát követ, mint a Gluck-mű.

Mindemellett Orliński, ha kell, robbanásszerűen energikus, amikor elkeseredett fájdalmában ki akarja tépni a sorból az egyik Eurüdikét vivő férfit, és plasztikusan szenvedélyes, amikor úgy érinti meg a betemetett sírhalmot, mintha valódi testet tapintana a durva törmelék helyett. Előnye az énekesnek az is, hogy gyakorló breaktáncos, ami rugalmassá, pontossá teszi a színpadi mozgását. Orliński Orfeuszát izgalmas energiák feszítik, hangja egy a fájdalommal, amely a szerep sajátja. Láttatja a fiatal férfit, akit a szenvedés kiszámíthatatlanná tesz, elhisszük róla, hogy kész leszállni az alvilágba.

Orfeusz és Eurüdiké - a párizsi Champs-Elysées Színház előadása (Fotó/Forrás: Vincent Pontet (a színház engedélyével))

Robert Carsen rendező kifinomult kompozíciójú, lírai festményszerű színpadképekbe foglalja a jeleneteket (díszlet- és jelmeztervező: Tobias Hoheisel). A darab kihívása, hogy egy gyászoló, szerelmes férfi intim, emberi történetét kell a figyelem középpontjában tartani, miközben az antik mítoszok gazdag látványvilága keretezi a cselekményt. A rendezés, miközben színészileg élő helyzeteket hoz létre a színpadon, biztos kézzel teremt egyensúlyt a két pólus között. Mértani pontosságú, visszafogott eleganciával ábrázolja a földöntúli erőt, és lépésről-lépésre teszi egyre árnyaltabbá a szerepíveket, hogy a dráma felülkerekedhessen a látványon. Plasztikusak Orfeusz gyászának fordulatai: a fizikai összeomlás, az elkeseredés, a düh. Végül az istenekhez szóló könyörgése célba ér: megjelenik Ámor s vele együtt a remény, hogy Orfeusz visszakaphatja Eurüdikét.

2018-ban ugyanebben a rendezésben Baráth Emőke játszotta Ámort, akiről elismerően nyilatkozott a kritika. Ebben az évben Elena Galitskaya francia-orosz szoprán alakítja a szerelem istenét. Annak ellenére, hogy a szerelmes férfié a főszerep, a történetet újabb fordulópontokkal a másik két szereplő viszi előre. Ennek megfelelően Ámor alakja egészen új színt hoz a cselekménybe: játékos figura, aki a földi halandók életét nézve valószínűleg szórakozni is szeretne egy kicsit. Amikor tragikus irányt venne a szereplők élete, lerohan az égből, hogy megfelelő irányba billentse a sorsot. Galitskaya Ámorja lubickol a térben, amely egy pillanattal ezelőtt még a gyász helyszíne volt: ő a csintalan rendező, átveszi az irányítást Orfeusz teste felett, aki mint egy bábu utánozza egy-egy pillanatra az istenség mozdulatait. Mindeközben a gyöngyöző futamokat produkáló szoprán visszacsempészi a kést Orfeusz zsebébe, amellyel az előbb öngyilkos akart lenni.

Orfeusz és Eurüdiké - a párizsi Champs-Elysées Színház előadása (Fotó/Forrás: Vincent Pontet (a színház engedélyével))

„Kivételes egyesülése a megelevenedő, letisztult antik világnak és a legkifinomultabban vibráló emberi léleknek” – írta Gluck-monográfiájában Alfred Einstein az opera második felvonásáról. Valóban emlékezetes ebben az előadásban is Orfeusz és a vörösen fénylő alvilágot őrző fúriák jelenete. A kar remeklése az összhang a szólamok szinkronjában és a rácsodálkozásban, hogy egyszerre kezdik érezni Orfeusz fájdalmát, aminek eredményeként a főszereplő bebocsátást nyer az alvilágba.

Eurüdiké csak a cselekmény második felében jelenik meg a színpadon. Gluck és Calzabigi bravúrja, hogy pár rövid jelenet alatt (recitativo, duett és egy Eurüdiké-ária) felizzanak a kedélyek. Orfeusz érzi, hogy Ámornak tett fogadalmát nehéz lesz betartania, de ha ránéz szerelmére, az újra meghal. Mindeközben a rendező egy frappáns ötlettel színpadilag is egyre fűtöttebbé teszi a jeleneteket. Eurüdikét, aki folyamatosan ostromolja férjét, hogy nézzen rá, összezárja Orfeusszal az alvilág kapujában, egy sírgödörben, így a férfinak a kis térben, mindig elkapva a tekintetét, szinte menekülnie kell kétségbeesett hitvese elől. Végül a két világ határán zajló „párbajtól” Eurüdiké egyre kimerültebb lesz, és már közelebb érzi magát a holtakhoz, mint az élőkhöz. Így válik hihetővé az előadásban, hogy Orfeusznak nem marad más választása, minthogy teljesítse hitvese végzetes kérését. Regula Mühlemann Eurüdikéje remekül veszi az egyre intenzívebb szerepív akadályait, és jól láttatja az árnyalatokat: az épp öntudatra ébredő, később elbizonytalanodó nőt, majd a Che fiero momento… Avvezzo al contento áriában a kétségbeesés szinte öntudatlan rohamát.

Orfeusz és Eurüdiké - a párizsi Champs-Elysées Színház előadása (Fotó/Forrás: Vincent Pontet (a színház engedélyével))

Az antik mítosz szerint Orfeusz és Eurüdiké története tragikus véget ér. Ez azonban nem történhetett így a 18. század derekán. A kor feloldást keresett a színpadi művekben, és az sem volt elhanyagolható szempont, hogy az ősbemutató egybe esett Mária Terézia férjének, I. Ferenc császárnak a névnapjával. Emiatt az opera végén megjelenik Ámor, és mint isteni gondviselés visszaadja a szerelmeseket egymásnak. Mielőtt véget érne a játék, kivilágosodik a Champs-Elysées Színház nézőtere, hogy magába fogadja a színpadi örömünnepet, amely kijár az antik mítosz tragikus hőseinek, akik a kor szellemében boldog véget értek.

Szerző: Lénárt Gábor