Hat éve vezeti már az ország elsőszámú prózai színházát, a Nemzeti Színházat. Közben nem hagyott fel a rendezéssel sem. Miként lehet összeegyeztetni a kettőt?

Leginkább úgy tudom kontrollálni a színházban zajló folyamatokat, ha rendezek. Igaz, egyre kevesebbet – két előadást egy évadban –, és azt szeretném, ha a következő években már csak egy előadást vinnék színre. Erre azért lesz lehetőségem, mert egy gazdag repertoár felépítésével sikerült olyan irányba állítani a Nemzetit, hogy nincs bemutatókényszerünk. A színház, mint előadásgyár különböző részlegeinek munkáját csak rendezés közben látom. Így tudok leginkább hatni a társulatra, megosztani velük a gondolataimat, fájdalmaimat, örömeimet. És ez fordítva is igaz: a rendezés ad alkalmat arra, hogy lássam a munkatársaimat, és meghallhassam őket. A Nemzetin kívül pedig tudatosan kevés megbízást vállalok: az elmúlt évekből csak az operaházi Bánk bánt és a szentpétervári Bűn és bűnhődést emelném ki.

Vidnyánszky Attila (Fotó/Forrás: Eöri Szabó Zsolt)

Egy újabb rendezésre készül idén nyáron: a Háry János, a Borisz Godunov és más rendezései után most Kálmán Imre leghíresebb örökzöldjét, a Csárdáskirálynőt állítja a Szabadtéri Színház színpadára. Korábban miért nem nyúlt az operett műfajához, és miért éppen a Csárdáskirálynő felkérését fogadta el?

Valóban nem az operett állt eddig a szívemhez legközelebb, ha már zenés műfajú művet rendeztem, akkor az opera volt, de az az igazság, hogy már a debreceni Csokonai színházban is kacérkodtam azzal a gondolattal, hogy operettet rendezzek: természetesen a Csárdáskirálynőt. Most megadatott ez a lehetőség, ami megtisztelő, és egyben nagy felelősséggel is jár számomra. Ugyanakkor fontos, hogy a színházigazgatás és megannyi komoly produkció után jól esik egy kicsit szertelenkedni: megélni az operett könnyedségét, iróniáját, arisztokratizmusát. Bizony bele lehet szeretni a Csárdáskirálynő édes melódiáiba és ezekbe a furcsa figurákba. Jó elmerülni ebben a miliőben, remélem, sikerül mindezt a színpadon mindenki számára átélhető módon megvalósítanunk.

A Margitszigeti Szabadtéri Színpadon bemutatott korábbi munkáiban mennyire volt meghatározó a helyszín és a szabadtér?

az összes kockázattal és mindazzal a többletfeladattal együtt, amit a színészekre és a rendezőre ró. Sokféle színház van, de amikor kihunynak a fények, az olasz kukucskaszínpad természete mindenhol a világon egyforma. Ez nem mondható el a szabadtérről. Minden külső játéktérnek megvan a maga egyedei hangulata, varázsa, atmoszférája. Átélhettük ezt a Nemzeti társulatával tavaly augusztusban Csíksomlyón, és hasonlóan szakrális környezetben merítkezünk meg idén augusztus 19-én az esztergomi bazilika előtt, amikor ugyancsak a Csíksomlyói passiót játsszuk el. A helyszín tehát meghatározó. A Margitsziget sem egyszerűen csak a főváros tüdeje, ide pihenni járnak az emberek – és egy kicsit elidőzni, szemlélődni. A színpad szomszédságában találhatóak a kolostorromok, és itt áll a híres ősplatán, ami a maga monumentális méretével és kétszáz évével lenyűgöző. Mindez része a Margitszigeti Szabadtéri Színpad sajátos hangulatának.

A Csárdáskirálynőt sokféleképp vitték színre, 1954-ben Kellér Dezső és Békeffi István alaposan átírta, aktualizálta a szövegkönyvet, de később megtették ezt mások is. Ön az eredeti Gábor Andor-szövegekhez tér vissza, mit üzen a Csárdáskirálynő nekünk ma?

A Csárdáskirálynőt egyetlen üzenetéért szeretjük: a szerelem mindenhatóságát hirdeti.

Azzal, hogy nem aktualizáljuk, ezerszer aktuálisabb lesz. Ezzel együtt nem titkolom, hogy többet látok a Csárdáskirálynőben, mint egy kedves-derűs-szerelmetes történetet. A premier időpontja történelmi súlyt ad ennek a műnek, Kálmán Imre operettjét 1915-ben mutatták be Bécsben, vagyis ez a Monarchia egyik utolsó sóhajtása. Annak a Monarchiának, ami megszülte a Csárdáskirálynő világérzetét, sőt mai fogalmainkkal ez az operett ennek a békebeli dualista berendezkedésnek a propagandarabja, amelyben a bécsi arisztokrata és az erdélyi primadonna egymásba szeretnek. A Monarchia összeolvasztja a népeket, kohóként és hídként működik. Nem számít határ, ellentét, egy érzés a nemzetek fölött áll: a Csárdáskirálynő a szerelmet hirdeti. Úgy visszük színre a darabot, hogy ezt a világot nagy odafigyeléssel és eleganciával felidézhessük. Ezért lesznek gyönyörűek Cziegler Balázs díszletei és Berzsenyi Kriszta jelmezei is.

Vidnyánszky Attila (Fotó/Forrás: Eöri Szabó Zsolt)

Bő száz éve a librettót fordító és átíró Gábor Andor, de maga Kálmán Imre is tett róla, hogy a poénok üljenek és az utalások működjenek. Hogyan lehetséges ez ma, egy teljesen megváltozott világban?

A Csárdáskirálynő elsősorban a gyönyörű zenék miatt működik, mert ezek a dallamok parádésak. Ezen kívül mindenféle esetleges értelmezési nehézséget áthidal az a szerelmi történet, amit több ezer éve nem kell magyarázni. Nagyon bízom abban, hogy a próbafolyamat alatt a remekül játszható helyzetekhez kialakulnak a mi mai poénjaink is. De elsősorban nem a gegekre szeretnék építeni, sokkal jobban érdekel a történet igazsága és szépsége.

Mit gondol, miért fontos, hogy patinás, nagyszabású előadásokkal fenntartsuk ezt a műfajt, az operettet?

Nem akarom eltagadni a színháznak azt a szerepét, hogy önfeledt és szórakoztató időtöltés is lehet. A csodálatos magyar színházi életben ezért minden műfajnak helye van. Nem félek rangsort állítani a műfajok között, de fontos, hogy minden zsánerben lehet és kell is érdekesen és értékesen megszólalni.

Bán Teodórával, a Szabad Tér Színház igazgatónőjével már korábban is dolgozott együtt, hogyan jellemezné a közös munkát?

Teodóra komoly szakember, aki professzionálisan és harcosan képviseli színháza ügyét. Nagy energiával dolgozik, és több műfajban is magabiztosan eligazodik. Időnként még küzdeni is kell vele, de a művészi autonómia határait nagyon elegánsan és jó érzékkel sosem lépi át.

Forrás: Szabad Tér Színház