Kiskorod óta táncolsz. Honnan jön a balett iránti szereteted?
Ez nálam „családi betegség”, ugyanis édesanyám és édesapám is a Magyar Állami Operaházban dolgoztak, így pici korom óta szívom magamba a tánc szeretetét. Egy családi anekdota szerint
amint megtanultam beszélni, kijelentettem, hogy balerina szeretnék lenni.
Persze, a szüleim mondták, hogy ez nagyon nehéz pálya, és nem annyira mesés, mint amilyennek látszik, de én ragaszkodtam hozzá, így aztán beírattak a Balettintézetbe.
Pedig sokszor hallani olyat, hogy a művész szülők igyekeznek távoltartani a gyerekeiket ettől a világtól, sőt kifejezetten ellenzik, hogy a kicsik bemenjenek velük a színházba.
Igen, de valószínűleg a szüleim látták rajtam, mennyire imádok ott lenni, beülni a próbákra, mennyire magával ragad az a közeg, ami ott van, úgyhogy támogattak.
Mégis egy időben a sport felé fordultál, ritmikus sportgimnasztikáztál.
Valójában ez is szorosan kapcsolódik a tánchoz. Mivel a szüleim szakmabeliek, látták az adottságaimat, és úgy gondolták, hogy szükségem van erre a mozgásformára, illetve a koncentrációra és a kemény munkamorálra, ami ezt jellemzi. Ugyan csak hobbi maradt, de jó alapot kaptam tőle a tánchoz.
A baletthez szükséges fegyelemre és figyelemre az iskolában is korán megtanítottak, hiszen 10 éves voltál, amikor felvettek a Táncművészeti Főiskolára.
Talán pont ezt a fokozott figyelmet volt a legnehezebb megszokni gyerekként.
A Táncművészetin nagyon szoros ütemterv szerint zajlik minden nap, és ennyi idősen fárasztó ez az állandó koncentráció. Az első három-négy évfolyamon úgy zajlik az oktatás, hogy délelőtt rendes iskola van, délután pedig balett óra, utána készségfejlesztés vagy valamilyen tánc. Az ötödik évfolyamtól ez megfordul, ráadásul ott már a napokba beépülnek a további próbák, szólókat, variációkat gyakorol az ember, csak azután megy be az általános óráira. Néha nagyon kellett figyelnem, hogy el ne aludjak.
Egy ennyire feszített napirendbe hogy fér bele a játék? Mennyire tudtatok gyerekek maradni?
Szerencsés vagyok, mert csodálatos családi hátterem van, és nagyon jó baráti társaságom, a velük töltött idő mindig feltölt. Az iskolában is összetartó közösség kovácsolódott össze az évfolyamon, tehát nem maradtak ki az életemből a házibulik és a közös sütizések, beszélgetések sem.
Jelenet a Budapesti Operettszínház Diótörő előadásából (Fotó/Forrás: Art&Lens Photography / Budapesti Operettszínház)
Miközben iskola mellett balettozni tanultál, gyakran álltál színpadon, a Diótörő gyakorlatilag végigkíséri az életed.
Igazi mesebeli történet, ahogy ez a darab megtalált. Talán második évfolyamos lehettem, amikor az Operaházban megkaptam a gyerek Mária – vagy ahogy még akkor hívják, Masa – szerepét. Óriási dolog volt egy kis főszerepet játszani, én pedig imádtam minden pillanatát. Ráadásul volt olyan előadásom, amikor édesapám volt Drosselmeyer, édesanyám pedig a dada.
Hogy élted meg, hogy a családod is ott áll melletted a színpadon?
Természetes, sőt olykor könnyebb volt, ha ők ott voltak velem. Talán pont azért, mert világéletemben támogattak, és a színpadon is azt éreztem, hogy küldik felém a pozitív energiát. Erről szóltak az ünnepek:
eleinte csak a szüleim mentek el karácsony másnapján Diótörőzni, aztán pedig már együtt mentünk.
Később anyukám balettmester lett az Operaházban, előfordult, hogy ő tartott nekem próbát, amitől először tartottam, mert nem tudtam, hogyan fogadják majd a kollégák. Szerencsére soha nem volt ebből probléma.
Édesanyád balettmester lett, neked vannak hasonló terveid?
Rengeteg tervem van! Nemrég kaptam egy lehetőséget: ifj. Harangozó Gyula és édesanyám betanították Kazahsztánban a Hófehérke és a hét törpét, és megkértek, hogy menjek ki velük, tanuljam meg a darabot, illetve nézzem meg, hogyan zajlik a betanítás. Nagyon érdekel ez a vonal, és szívesen lennék betanító balettmester, remélem, hogy egyszer élesben is kipróbálhatom – főleg felnőttekkel szeretnék dolgozni. Közben pedig elindultam egy másik irányba is, ebben az évben fejezem be az óvónőképzőt az ELTE-n. Mivel imádom a gyerekeket, a későbbiekben olyan foglalkozást szeretnék tartani, ami ötvözi a két szakmát, tehát elsősorban a mozgásfejlesztésre fókuszálnék.
A Diótörőben Masa mellett megtaláltak a kisebb karakterszerepek is.
Büszke vagyok rá, hogy az Operaház Diótörőjében szinte minden szerepet eltáncoltam, amit gyerek eltáncolhat.
Voltam például katona, egér, denevér és lepke is, utóbbit nagyon szerettem, mert Mária hercegnővel (az Operettszínház előadásában Klára – a szerk.) lehetett táncolni, és óriási dolog volt Aleszja Popovával, Volf Katalinnal vagy Végh Krisztinával színpadra állni. De a pas de trois-t táncolni is emlékezetes, az volt az első szerepem, amiben már olyan elemek is voltak, amik egy gyerek számára kifejezetten nehezek.
Egy korábbi interjúdban azt mondtad, nagyon vágytál rá, hogy egyszer eltáncold Klára hercegnőt.
Szerintem a Diótörő mérföldkő egy balerina életében, az első főszerepek egyike. Ha valaki eltáncolhatja, utána általában sorra találják meg az újabb és újabb lehetőségek. Mivel ezen a darabon nőttem fel, ajándéknak éreztem, amikor felkértek rá.
Jelenet a Budapesti Operettszínház Diótörő előadásából (Fotó/Forrás: Art&Lens Photography / Budapesti Operettszínház)
Minden színpadi műfajnak megvannak az olyan ikonikus darabjai, amelyek a szakma csúcsát képviselik. Klára hercegnő is egy ilyen csúcspontot jelent?
Mindenképpen fontos szerep, de egyénfüggő, hogy kinek mit jelent a csúcs. Nekem tavaly lehetőségem nyílt az Operettszínházban két gyönyörű Seregi László-pas de deux-t eltáncolni – igaz, egyelőre még csak stream-előadásként mutathattuk be –, ami régi álmom volt. Vágyom az olyan karakteresebb szerepekre, mint Flavia vagy Makrancos Kata.
Most viszont újra megtalált a Ditótörő, ezúttal az Operettszínház színpadán.
Ifj. Harangozó Gyula a Diótörő előtt nem sokkal felkért a Szegedi Szabadtéri Játékokon a Hófehérke és a hét törpe főszerepére, amit boldogan vállaltam, ezután érkeztem a Budapesti Operettszínházba. Apáti Bence örömmel fogadott, amiért hálás vagyok.
Úgy érzem, hogy itt befogadtak és megbecsülnek.
Ráadásul a Hegedűs a háztetőnben is egy olyan rendezővel dolgozhattál együtt Bozsik Yvette személyében, aki a tánc világából érkezett. Volt azonban már olyan munkád is itt – A mosoly országa –, amelyben a rendező nem kifejezetten a táncra helyezte a hangsúlyt. Hogy zajlik egy ilyen munkafolyamat?
Szerencsére eddig csak jó tapasztalatom volt. Amikor egy rendező nem ért a tánchoz, általában felkér egy olyan koreográfust, akiben maximálisan megbízik, és együtt találják ki a táncbetéteket. Stephen Medcalf is jó érzékkel kérte ki Bajári Levente véleményét mind a táncosok, mind a színészek mozgása kapcsán.
Visszatérve a Diótörőhöz: ifj. Harangozó Gyula nem először nyúl a darabhoz, hiszen amellett, hogy ő maga is táncolta a herceget, többször rendezte is a balettet.
Az Operettszínház színpadára egy olyan verziót újított fel és formált át, ami abszolút megállja a helyét ma is. Számos dolog változott, például a spiccbaba helyett Barbie van, illetve bejön a Pókember és a robot is, tehát olyan figurák, akiket a mai gyerekek ismernek. Emellett a jeleneteken is módosított, főleg azokon a pontokon, amik a régi változatban a kisebb gyerekek számára kevésbé voltak élvezetesek.
Jelenet a Budapesti Operettszínház Diótörő előadásából (Fotó/Forrás: Art&Lens Photography / Budapesti Operettszínház)
Egy darab próbái során a koreográfusok mennyire szabják a táncosra a koreográfiát?
Amikor egy kész darabba állunk be, akkor ilyesmire ritkán van lehetőség, hiszen a koreográfia adott. Persze, ha valami nagyon nem megy, akkor igyekszünk kompromisszumra jutni és megoldást találni, de arra az alkotók is figyelnek, hogy olyan táncosokkal dolgozzanak, akik végre tudják hajtani az adott elemeket. Az új előadásoknál nagyobb szabadsága van a koreográfusnak, ezért ha látja, hogy egy-egy mozdulat jobban áll a táncosnak, akkor őt is bevonva, közösen dolgoznak rajta.
Egy balett szerkezetileg is más, mint egy musical vagy operett. Mennyiben tér el egy táncelőadás próbaidőszaka a hagyományos zenés előadásétól?
Nagyon más, de nyilván attól is függ, hogy éppen mit táncol – például szólista-e – az ember. Egy szöveges szerep valamennyire otthon is átgondolható, fel lehet rá készülni, és talán nem is igényli a mindennapos ismétlést.
Egy táncos főszerep esetében elengedhetetlen az erőnlét, a napi tréning, és kiemelten fontos, hogy a táncos a próbaidőszakban minden nap eltáncolja a szerepet.
Ez lelkileg is megterhelő tud lenni, ha nincs meg hozzá a megfelelő erő és a rutin. A zárások alatt például otthon gyakoroltunk, és akkor éreztük igazán, hogy mennyire nagy szükség van rá, hogy bejöjjünk a színházba. Nagyon jó otthon lenni, de a ráhangolódáshoz kell a próbatermi környezet.
Támogatott tartalom.
Fejléckép: jelenet a Budapesti Operettszínház Diótörő előadásából (fotó: Art&Lens Photography / Budapesti Operettszínház)
hírlevél
