- Most, hogy lassan elérkeztek a finisbe, átköltöztetek a Jurányi próbaterméből a Belvárosi Színházba, már itt folynak a próbák. Szokjátok a környezetet?

Csémy Balázs: Igen, most már be kell állítanunk a koreográfia végleges térformáit, és fel kell mérnünk, hogyan lehet ebben az új térben mozogni.

Nagy Dániel Viktor: Jóval kisebb a hely, de inspiratívabb is egyben. Már egészében tudjuk próbálni a darabot, nem elemenként, jobban látjuk a tér, a nézőtér tulajdonságait, a fényeket. A szöveg még mindig, folyamatosan formálódik és alakul, hiszen egy része eleve improvizatív. Nagyon mi vagyunk benne, Mohácsi ránk, rólunk írja.

- Egy ilyen struktúrába belefér az is, hogy a bemutató után is alakul még, viszonylag sokáig képlékeny, formálható marad?

CSB: Én dolgoztam már korábban Mohácsi Jánossal, és akkor volt rá példa, hogy még az előadások során is behozott egy-egy új ötletet, finomított néhány mozzanaton, szóval nem kizárt, hogy itt is alakulnak majd bizonyos dolgok, már ami a párbeszédeket illeti. A mostani próbafázisban elsősorban az a fontos, hogy a táncokat és az énekeket a lehető legpontosabban kidolgozzuk, hiszen egy alapvetően zenés darabban döntő jelentőségű, hogy a számok erősen és koncentráltan tudjanak megszólalni. A látványhoz, a hatásmechanizmus működéséhez ez lesz a bázis; a prózai részeken, az összekötő jeleneteken pedig még csiszolhatunk akkor is, amikor az előadás zenei anyaga már üzembiztosan működik.

- Mindketten Woof figuráját játsszátok az előadásban. Hogyan kell őt elképzelnünk az újragondolt darabban, ami köztudottan nem igazodik Forman filmjéhez, de még az eredeti Broadway-musicaltől is eltér?

NDV: Semmi köze nincs a filmben megismert Woofhoz - még csak nem is mi énekeljük azokat a dalokat, amiket a filmben ő. Nyilván megjelennek emblematikus elemek a karakteréhez kapcsolódóan, amelyek néhány utalás erejéig később is visszatérnek, például ki van mondva, hogy drogdíler és meleg. De ennek nincs döntő jelentősége, mert, ahogy a darabban is szerepel, tulajdonképpen mind egyek vagyunk, ugyanannak a törzsnek a tagjai, akik kivonultak a társadalomból. Fiatalok, akik sok mindent gondolnak a rendszerről, a társadalmi helyzetről, ezt pedig valamilyen gunyoros vagy szerethető formában előadják. A két szám közötti átkötő jelenetek tulajdonképpen életképek lesznek, egy-egy problémakör körbejárása és a hozzájuk való viszonyulások megmutatása. Mindenkinek van egy kis története, mindenkinek más miatt nehéz: van, aki terhes, van, aki fekete, vagy van, akit elvisznek katonának, mert nem járt be az egyetemre.

- A közösség, az egység hangsúlyozása mellett mennyire lehet domborítani a karakterszerepekkel?

NDV: Az már önmagában erős személyiségre vall, ha valaki elszánja magát arra, hogy kivonuljon a társadalomból, vállalja a felelősséget, tudja, mit akar és mit nem. De a karaktereink alapvetően annyira lesznek erősek, mint amennyire mi a saját egyéniségünket beletesszük a próbákon, amekkora erővel mi akarjuk azt kimondani, hogy például mit jelent ma Magyarországon homoszexuálisnak lenni, milyen bélyeg ez, mit gondol róla a társadalom. Ugyanakkor szerintem a mondanivaló sokkal fontosabb, mint maga a karakter. A legtöbb szerep egyensúlyban van, viszont mindenkinek jut egy kis szelet, hogy fontos dolgokról beszéljen.

- Mit tudtok Woof figuráján keresztül elmondani a másságról, a toleranciáról a magyar közönségnek?

CSB: Szinte az első jelenetek egyikében megtudjuk róla, hogy meleg, és hogy ő látja el a csapat többi tagját a drogokkal. A szerep megközelítésében azonban szerintem az az igazán lényeges, hogy mindemellett ő egy közösség fontos tagja, nemcsak elfogadják, hanem nagyon szeretik is őt, így számára a szexuális identitása egyáltalán nem jelent problémát. Éppen ellenkezőleg: bátrabbá teszi, szókimondóbbá - ez is érdekes tapasztalat lehet majd a nézőknek: egy olyan karaktert látnak, aki nem rejtőzködik, nem szégyenkezik, inkább egyfajta erényt kovácsol abból, amiben ő különbözik a többiektől. A Hairben úgy jelenik meg a másik mássága, hogy az különleges, szerethető és olykor vicces, de semmiképp sem olyasvalami, ami miatt kirekesztésre kell, hogy ítéljék.

NDV: Sokszor elfelejtjük, hogy embertársaink tulajdonképpen semmivel sem másabbak, mint mi. Azt hiszem, sokan a félelem miatt határolódnak el a „kényes" és tabusított témáktól, és a félelem bizony egy nagyon erős diktáló erő. Nekünk azt érdemes megmutatnunk, hogy legtöbben nem dekadenciából ilyenek vagy olyanok, hogy például melegnek lenni nem választás vagy különbözni vágyás kérdése. Ugyanolyan félelmekkel, szorongásokkal élnek, mint bárki, és ha ezt megmutatjuk, közelebb hozzuk az elfogadást a nézőkhöz.

CSB: Szeretnénk elérni, hogy a leendő nézőink esetleg elgondolkozzanak azon is, hogy számukra mit jelent a szabadság, mitől érzik szabadnak magukat, mennyiben jelent ma mást ez a szó, mint amit a hatvanas-hetvenes években, amikor az eredeti darab íródott, annak a bizonyos generációnak jelentett. Úgy érzem, hogy például a darab zenei világa kapcsot tud képezni a jelen és a múlt között, hiszen a Hair-dalokat a mai napig sokan ismerik, életkortól függetlenül. Tehát valamit nagyon erősen jelentenek most is, nekünk is: a személyes szabadság iránti elementáris vágyat. A mi feladatunk, hogy ezt az érzést a dalokon keresztül közvetíteni tudjuk.

- Mennyire cél az, hogy provokatív legyen az előadás, hogy görbe tükröt tartsatok a mai magyar társadalom elé és sokan kínosan találva érezzék magukat?

CSB: Reméljük, hogy provokatív lesz, legalábbis abban az értelemben, hogy a felvetett és körüljárt problémák és kérdések képesek lesznek majd párbeszédet elindítani a nézők között, elgondolkodhatnak egy-egy számukra is ismerős helyzeten és megvizsgálhatják azokat a saját életükre kivetítve is.

NDV: Nem hinném, hogy kifejezetten inzultálni fogunk bárkit ezzel az előadással, de talán meghökkenteni igen - azzal, hogy pont a Belvárosi Színház színpadán, ennyire szabad szelleműen és szabadszájúan felmutatunk és kimondunk dolgokat. Ez a szórakoztató színház világában egyáltalán nem szokványos. Nem a hippi-életérzés megmutatásán erőlködünk, a gondolkodtatást tűztük ki célul. Úgy érintünk mélységeket, hogy beszélünk bizonyos problémákról, de megoldásokat nem kínálunk fel. Arra koncentrálunk, hogy mi, fiatal, 27-28 éves emberek mennyire pakoljuk bele önmagunkat, a magunk impulzivitását abba a jelenetbe, ami a mai napról szól. Tulajdonképpen a Hair kapcsán beszélgetünk arról, mi történik Magyarországon 2015-ben. Azokkal a témákkal, amelyek az előadásban is megjelennek, napi szinten foglalkoznak a médiumok, a tőlünk nyugatabbra történő események is arra világítanak rá, hogy mozdulni kéne valamilyen irányba. Egyelőre mi a színház világában, művészileg nem igazán tartunk ott, hogy sok példát lehetne felsorolni a párbeszédre. Persze nem gondolom, hogy a Hairtől valami hatalmas, robbanásszerű változás jön, de biztos vagyok benne, hogy nagyon sokan fogják látni és olyan módon szólal meg, ami tanít és elindít valamit.