Zenés színház

A felszín alatt

2015.05.23. 06:58
Ajánlom
A világirodalom mai napig legmeghatározóbb műve, Goethe Faustja idén 225 éve, hogy nyomtatásba került. A jeles évforduló alkalmából a Magyar Állami Operaház májusban saját fesztivált indított, amelynek középpontjában az ördög és az ember viszonya áll. A programsorozat nyitódarabja Gounod Faust c. operája volt. KRITIKA

Már maga az ördöggel való lepaktálás témája is szinte kimeríthetetlen a művészetekben (és az operairodalomban is gyakran előkerül), de magának a Faust-témának a feldolgozása is többféle értelmezést kínál. Hogy nagyon ne menjünk messzire, elég, ha csak megnézzük, hogy míg Goethe filozofikus mélységű drámája az emberi élet célját és értelmét feszegeti elsődlegesen, addig a szóban forgó Gounod-opera, amelynek librettóját Jules Barbier és Michel Carré írták, a dolgok ösztönökön alapuló, emberi oldalát kívánják megvilágítani: ezt a Faustot nem a mindentudás motiválja, hanem a fiatalság iránti nosztalgia, a szerelem és a szexualitás újbóli megélése, az élet nagy kanállal való habzsolása. Das ewig weibliche, vagyis az örök asszonyi az, amely megmentheti a férfit az elkárhozástól, ahogyan Liszt Faust-szimfóniájának végén is megfogalmazódik a gondolat, csak éppen Gounod operájában a hangsúly kevésbé az örökre esik, mint inkább az asszonyira. Így magától értődik, hogy a lengyel Michał Znaniecki rendezése is ezt az emberi oldalt húzza alá. A színrevitel ugyan modern, de csak abban az értelemben, hogy nem historizál, hiszen eszközhasználata mára már szinte mainstream-nek mondható. Motívumai sok esetben könnyen értelmezhetők, ugyanakkor határozottak, az előadás látványvilága magával ragad, amelynek fontos elemei a fények és a színek (az ízlésesen visszafogott, sőt helyenként humoros és jelentéssel megtöltött vetítéssel együtt Bogumił Palewicz munkáját dicsérik). 

A meglehetősen puritán térben (díszlettervező: Luigi Scoglio, asszisztense Alejandro Contreras Cortés) csak az zavar leginkább, hogy minden nagyon hátul van, ami az énekesek hangjának terjedését figyelembe vevő praktikus szempontból sem előnyös. A már említett fények szinte wilsoni hangulatot sugároznak, a legnagyobb kontrasztok is így alakulnak ki. Az opera első felvonásában Mefisztó fiatalító varázslatát a kivetítőn a Matrixból ismert nagy sebességgel aláhulló betűk-számok jelzik, ami álvalóságot, virtuális párhuzamos világot sejtet. A második felvonásban a városi fogadót a Bacchus Disco helyettesíti, ahol nők és tolószékes veteránok búcsúztatják a harcba induló katonákat: Mefisztó tornacipős, sportzakós hipszterként jelenik meg (az ötletes, ám túlnyomórészt egyszerű jelmezeket Ana Ramos Aguayo tervezte), aki kokaint kínál Faustnak, és gúnyosan szelfizik a felé megrövidült kardjából és partvisból keresztet tartó Valentinnel. A filmszerű elem, amikor megáll az idő, és mindenki megdermedve áll a színpadon, miközben Faust meglátja Margitot, egyszerre megható és megmosolyogtató. És ha már a filmes motívumoknál tartunk: mintha Tim Burton-i világot idézne a harmadik felvonás kertje, amelyben szintén az idő megállításaként mintegy csoda motívum módjára tűnnek elő felülről óriási méretű kálák. Ez szintén nagyon szép, de a felvonás végén a forgó ágy, amelyen a Margitot jelképező táncosnő várja Faustot, ötletszegénynek bizonyult. Szórakoztató és látványos, de tulajdonképpen a rendezői színház mára már jól bevált eszközei - ez persze nem baj.

„Mindig valami miatt választok egy operát. Gounod Faustjában ez a »valami« a Keringő, amit nagyon szeretek, és amit igyekszem a megszokottól kicsit eltérően megrendezni. Ez a keringő nem csupán holmi kedves, könnyed tánc. Arról énekelnek benne, hogy az életet élvezni kell, amíg lehet - amíg meg nem halunk. A szép zene csak a felszín; alatta azonban valami nagyon erős dolog rejlik" - nyilatkozta a rendező, aki a szóban forgó részletet szinte kaotikus orgiaként mutatja be, keringő helyett modern diszkótánc elemekkel, amellyel szintén nem mond újat (a koreográfiát Venekei Marianna készítette). A szereplők nem válnak igazán hús-vér figurákká a kezei alatt, a színészi alakítást mintha nem irányítaná, a legnagyobb rutinnal és természetességgel leginkább a Mefisztót alakító Bretz Gábor mozog a színpadon. A karakterek kidolgozásában is főképp egyetlen elem látszik, amit a rendező a műsorfüzet számára adott interjújában is hangsúlyozott: Margitot zavarják a társadalmi különbségek, nem mer közelíteni Fausthoz, éppen ezért a mostani előadásban a hősnő egy takarító. 

A kontrasztokat olyan - már-már blaszfémikusnak ható - erős motívumok hangsúlyozzák, mint a kuka tetején elhelyezett Mária-szobor, a negyedik felvonásának templomát már szinte csak épphogy felidéző romok, a harcból diadalmasan visszatérő katonák mögött előkerülő hullazsákok, valamint a sokkoló zárókép: a tulajdonképpen zavarodott elméjű Margitot nem az Istent dicsőítő mennyei kar várja, hanem a bolondokháza őrültjei, amely meglehetősen emlékeztetett Bartók Kékszakállúja befejezésének szó szerinti értelmezésére. Felsejlik a felszín alatti világ, bármilyen örömteli vagy szép is legyen az a felszín. A vallásos pátosz lerombolásán kívül Znaniecki egymás után hozza a fallikus szimbólumokat is, szintén az emberi ösztönoldalt erősítve: a második felvonás kertje egy golfpálya, ami talán nem szorul magyarázatra, a kereszt is félreérthetően ereszkedik alá a negyedik felvonásban, a virág pedig minden esetben kála, amelynek fallikus bibéje mellett szirmai a női nemi szervre emlékeztethetik a nézőt, nem mellesleg szimbolikus is, hiszen a legenda szerint a Paradicsomból való kiűzetéskor Éva könnyei nyomán nyíltak ilyen virágok először.  

A Walpurgis-éj balettzenéje sikerült talán a legszebbre minden szempontból, hiszen a hullaház tálcáiról feléledt lányok Faust karjai között sorra összecsuklottak (Venekei koreográfiája itt hatott leginkább), amely motívum arra a sorsszerűségre mutatott rá, amiről H. G. Wells futurisztikus regényének, Az Időgépnek a befejezésére is asszociálhatunk: bármit is csinálunk, az idő kerekeit bárhogyan is forgatjuk vissza, nem tudjuk elkerülni sorsunkat, az álomvilág egyszer véget ér.

A Magyar Állami Operaház Zenekara az olasz karmester, Maurizio Benini irányítása alatt nagyot domborított mind precizitás, mind színgazdagság tekintetében, az előadás lendületéhez nagy mértékben hozzájárultak a hajlékony dallamok és a bombasztikus katonazenék. Az énekesek közül is a legjobbakat hallhattuk. Az est főhősei a Margitot alakító Rost Andrea és a Mefisztó szerepét magára öltő Bretz Gábor voltak. Rost franciás líraisággal, gyönyörű színeket előidézve formálta szerepét, bájos naivája színészi és énekesi szempontból is igazán szerethetőre sikerült. Bretznél a lenyűgöző magabiztosság és az intenzív színpadi jelenlét volt magával ragadó, nem véletlen, hogy az előadás egyik legenergikusabb pontja az itthon csak „Eladó az egész világ" fordításban ismert híres ária. Hasonló energiák mozogtak a Valentint megszemélyesítő Haja Zsolt jeleneteiben is, az ő fiatalos lendülete szerepe szerint nem olyan higgadt, mint Mefisztóé, talán ezért is fényes, megformált hangja időnként megbicsaklott a magasabb lágéban - ennek ellenére a másik legszebben szóló áriát köszönhetjük neki. Dario Schmunk Faustja nem éppen egy Adonis, mozgása kicsit tohonya, hangja időnként kevés, mintha dobozból szólna a már említett távolságok miatt is, nem is értjük, mit eszik rajta Margit, de gesztusaival és hangszíneivel igazából jól bánt keretei között, de semmiképp sem fogott meg. Geiger Lajos hadirokkant Wagnere a helyén volt énekesi és színészi szempontból is, Wiedemann Bernadett hitelesen hozta Mártát, Margittal való kapcsolatában egy korábbi, Rosttal közös előadásuk jutott eszembe: a 2013-as margitszigeti Pillangókisasszony, amelyben Cso-cso-szánt és Szuzukit alakította a két művésznő kiválóan. Vörös Szilviához igazán passzolt a nadrágszerep, ügyesen fiúsra formált Siebele mellé telt, szeretetteljes hang párosult, hol erőteljesebben, hol gyengédebben, ahogyan szerepe megkívánta. A kórusnak igen nehéz rendezői elvárásokkal kellett találkozniuk, az akadályokat rendesen vették: fetrengtek, paráználkodtak, rohangáltak, kintről énekeltek, a hangszórón megszólaló kórushangokért viszont kár volt.

Bár lehet, hogy elsőre nem úgy tűnhet, de összességében az újdonság tulajdonképpeni hiányától eltekintve a rendezés kifejezetten szórakoztató és szemnek jóleső volt, a zenei megvalósítás pedig az általam az idei évadban látott különösen jó előadások után csak még magasabbra helyezte a mércét. Az Operának és magunknak is kívánjuk, hogy sikerüljön tartani!  

Programkereső

Legnépszerűbb

Zenés színház

A mi Chicagónk

A Chicago a minőségi szórakoztatóipar egy legsikerültebb darabja. Nem azért persze, mert igen jól meg van csinálva. Inkább azért, mert jól ki van találva. Nemcsak a társadalmat leplezi le, de önmagát is. Alföldi Róbert rendezésében, a Kultúrbrigád és az Átrium előadásában pedig a mi, honi állapotainkat is.
Klasszikus

Varázslatosan festő koncertközpont épül Münchenben

Az osztrák Cukrowicz Nachbaur Architekte mérnökei építik azt a koncertpalotát, amelynek nagytermében 1800 néző kaphat majd helyet.
Klasszikus

Fidelio Klasszik: Bérczes, Elsässer, Tóth Vera

A Fidelio és a Klasszik Rádió közös magazinműsorának következő adása július 14-én lesz hallható a 92.1-en.
Vizuál

Frida hétfőnként is fogad

A nagy érdeklődésre való tekintettel július harmadik hetétől hétfőnként is látogatható a Nemzeti Galériában a Frida Kahlo-kiállítás.
Vizuál

Száz ólomkatonát cserélt egy vetítőgépre és az egész élete megváltozott

70 film, öt feleség, kilenc gyerek. A 100 éve született Ingmar Bergman titkát próbálják megfejteni hozzátartozók, munkatársak, kutatók, köztük a rendező egykori asszisztense, a magyar származású Katinka Faragó a legendás svédről készült dokumentumfilmben.

Támogatott mellékleteink

Ezt olvasta már?

Zenés színház interjú

Dolhai Attila: „Egészséges versengés van bennünk”

Hagyomány és újítás jegyében rendezik meg hatodik alkalommal a nagy sikerű Palotakoncerteket a budai Vár gyönyörű díszletében. Bemutatjuk a húsz szólistát: elsőként az Operettszínház jól ismert és szeretett bonvivánját, Dolhai Attilát kérdeztük.
Zenés színház kritika

A mi Chicagónk

A Chicago a minőségi szórakoztatóipar egy legsikerültebb darabja. Nem azért persze, mert igen jól meg van csinálva. Inkább azért, mert jól ki van találva. Nemcsak a társadalmat leplezi le, de önmagát is. Alföldi Róbert rendezésében, a Kultúrbrigád és az Átrium előadásában pedig a mi, honi állapotainkat is.
Zenés színház interjú

„A Marica grófnőnek minden száma sláger”

A Fertő-tó partján, Mörbischben láthatja a közönség Kálmán Imre örökzöld alkotását, a Marica grófnőt, amely zeneileg és látványosságában is lenyűgözőnek ígérkezik. A produkcióról a Seefestspiele Mörbisch művészeti vezetőjét, Peter Edelmannt kérdeztük.
Zenés színház interjú

"Szeretni kell és pont" – A nő kétszer

Kálmán Imre Cirkuszhercegnőjének kétestés, margitszigeti bemutatójának primadonna szerepében július 20-án Dobó Enikő, 21-én pedig Eperjesi Erika látható majd. A két „Fedórát” szerepükről és az előadásról kérdeztük.
Zenés színház kritika

Dadaista baba

Kortárs-ifjúsági-abszurd-bábopera – a négy jelzőből egy is elég, hogy a közönség előre tudja, nem szokványos élményben lesz része. Vajda Gergely Az óriáscsecsemő című darabja nem csupán megfelelt elvárásainknak, de felül is múlta azokat.