Az Orfeum mágusa Maxijaként mutatkoztál be az Operettszínházban egy hónappal ezelőtt, most pedig a Hamupipőke férfi főszerepére készülsz. Milyen érzések kavarognak benned?

Soha életemben nem volt még ekkora feladatom, és bár nem tudom megmondani, milyen érzés lesz ott állni kilencszáz ember előtt Hercegként, mégis ad némi biztonságot, hogy egy kisebb szerepben már kipróbálhattam magam ezen a színpadon. Nagyon szerencsésnek érzem magam, és hálás vagyok, hogy negyedévesként ilyen bizalmat szavaztak nekem. Ez egy igazán különleges előadás lesz, a monumentális zene mellett van egy-két olyan koreográfia, amiknél nagyon ott kell lenni fejben is. Rengeteg technikai részletre kell figyelni, és közben életre kell keltenem egy igazi herceget, akivel sok hasonlóságot érzek lelkileg, emberileg.

Milyen a te herceged?

Úgy fejtettem meg magamnak, hogy a darab elején, amikor keresem a hercegnőt, akit apám kívánsága szerint el kell vennem, hogy utána irányíthassam az országot, addig ő egy elveszett fiú, aki nem tudja, mi a célja és értelme az életének, kétségbeesetten próbál megfelelni apja elvárásainak, aki ráadásul meg is alázza őt, ami nagyon fáj neki. Aztán találkozik ezzel a lánnyal, és onnantól kitisztul minden, világossá válik számára, merre kell haladjon az útján.

Huszonhárom évesen már nem vagyok tinédzser, de felnőtt sem igazán. Ebben a karakterben pontosan ezt tudom tehát megfogni: fel kell nőnöm, férfivá, királlyá kell válnom, a célomért kell küzdenem, és ha ez azzal jár, hogy életemben először nemet kell mondjak az édesapámnak, akkor ezt bátran vállaljam. Hihetetlenül boldog vagyok, hogy ez a szerep rám talált.

Bartus Bercinek mi az a bizonyos cél?

Azok a lépcsőfokok, amiket sikerül megmásznom Bartus Berciként, a színpadi létezésemet is alapvetően befolyásolják. Nem könnyű rávenni magam, hogy feltegyem azokat a kérdéseket, hogy vajon úgy reagálok-e bizonyos helyzetekben, ahogy valóban szeretnék. A Színház- és Filmművészeti Egyetem nagyon sokat segített abban, hogy rájöjjek, muszáj változtatni a magánéletemben is bizonyos dolgokon ahhoz, hogy a színpadon is képes legyek elérni azt, amit szeretnék. Ez a próbafolyamat nagyon fontos állomása ennek. Kiss-B. Atilla és Homonnay Zsolt az osztályfőnökeim, akiktől rengeteg támogatást kapok, emellett a mesterség tanáraim is abszolút partnerek ebben az útkeresésben. Homonnay Zsolt és Földes Tamás a mesterségórákon már jó ideje minden jelenetben a férfiasságot, a magabiztosságot kérik tőlem. Az egyetemen múlt félévben Molière Don Juan című drámáját mutattuk be vizsgaelőadásként, akkor már nem volt kérdés, hogy mi a feladat. Azt hiszem, mindezen állomások eredménye, hogy most eljátszhatom a Herceget.

Bartus Berci a Hamupipőke című előadásban (Fotó/Forrás: Janus Erika / Budapesti Operettszínház)

Kocsis Dénes és György-Rózsa Sándor mellett harmadikként játszod a szerepet. Mennyire van lehetőséged arra, hogy valóban megmutasd a magad hercegét?

Bozsik Yvette nagyon nagy szabadságot és teret ad nekünk. Természetesen megvannak a fix járások, koreográfiák és zenei pontok, de a szerep megformálásában mindhárman a magunk elképzelései szerint dolgozhatunk, Yvette iránymutatásai alapján. Fontos az ő szeme, nagyon jól lát minket, érzi és tudja, mi az, ami az egyikünknek jól áll, a másikunknak viszont nem való, hiszen különböző életszakaszban lévő és más-más gondolkodású emberek vagyunk. De nagyon szeretem nézni, ahogy próbálnak a fiúk, nekem már az is fontos tanulási lehetőség, hogy megfigyelhetek két ilyen karizmatikus művészt munka közben. Időnként persze el is lesek tőlük ezt-azt. (mosolyog) Ez persze igaz az egész csapatra. Eleinte bennem volt a félsz, hogy milyen lesz ilyen nagy nevek mellett létezni. Az olvasópróbán épp Fischl Mónika mellé ültem le, aki végtelenül kedvesen fogadott, és

Nyilván az is nagy szerencse, hogy nem egyedül dobtak be a mélyvízbe, több osztálytársam is játszik az előadásban. Közvetlen partnerem például a Kutykuruttyot alakító Antolovics Peti, aki az életben is nagyon jó barátom, és ott vannak a Hamupipőkét alakító lányok, Árki Lili Katalin és aki az én társam lesz, Nagy-Jancsó Juli.

Hogy tetszik a muzsika? Azt tudom, hogy sokféle zenei stílus jelenik meg az előadásban, de van-e olyan, ami a Hercegre jellemző?

Annyira nem egyértelmű, mint Hamupipőkénél, ahol abszolút felismerhetők a csángó motívumok, azt mondanám, hogy a Herceg dalai a musicales vonalat erősítik. Most, hogy már halottam nagyzenekarral, egészen megbabonázott. A zene önmagában nagyon diverz, rengeteg stílus keveredik benne: népzene, boogie-woogie, rock and roll, nagyívű Disney-hatású dalok, operettes melódiák. Az egyik nagy kedvencem a Te, Lajos című tangó, amit a mostoha énekel. A saját nótáim közül talán a Ki lesz a kedvesem? című dalt szeretem a legjobban. Az elején nagyon játékos a dallam, mint egy gyerekdal – „Ki lesz a kedvesem, a szívem kit talál?” –, aztán hirtelen jön egy operai ívű betét, majd egy recitativo, és végül átvált egy szélesebb, musicales részbe. Annyi szín van benne, sok mindent meg lehet mutatni. A vége duettet, a Szerelmes vagyok, szerelmes kezdetű számot is kifejezetten szeretem énekelni. Másodszor dolgozom együtt Bozsik Yvette-tel, és azt látom, hogy mindegyik előadása fantasztikus összművészeti alkotás. Egy-egy jelenet olyan, mint egy-egy festmény, amelyek tulajdonképpen egy hatalmas körképet adnak ki, amit körbe kell sétálni, mert minden egyes négyzetcentiméterén történik valami. Pejtsik Péter zenéje pedig tökéletesen kiegészíti ezt. Csodálatos hangszerelés, rengetegféle motívum, ami hömpölyögve folyik át egyikből dalból a másikba.

Antolovics Péter, Bartus Berci és Homonnay Zsolt a Hamupipőke című előadásban (Fotó/Forrás: Janus Erika / Budapesti Operettszínház)

Mennyire mesedarab ez, és mennyire szól a felnőtt közönségnek?

Bozsik Yvette rendezőként arra törekszik, hogy mindig történjen valami a színpadon, ami felkelti a gyerekek figyelmét, ami elvarázsolja őket. Sok-sok mesehős elevenedik meg más történetekből, ott vannak a tündérvilág kis alakjai, Hamupipőke állatkísérői. Ezek mind-mind ezt a célt szolgálják. Emellett azonban fontos emberi kérdésekről is beszél az előadás. Nézzük mondjuk a Herceget: a gyerekek azt látják meg benne, hogy itt ez a kedves, fiatal fiú, aki keresi, de nem találja a kedvesét, majd végül megleli, és az igaz szerelem beteljesedik.

Gyerekként sok mesét néztél, hallgattál?

Anyukám minden este olvasott nekem, a Garfield-újságokat imádtam, de persze klasszikus történeteket is mesélt. Sokáig nem nézhettem tévét, de videón sok rajz- és animációs filmet láttam. Anya zongoraművész, így aztán a zene az, ami állandó dolog az életemben. Gyakran szólt bakelitről Bartók, Kodály, Bach, Mozart, ezek voltak a kedvencei, és mindig hallgattam azt is, amikor gyakorolt, ott voltam a koncertjein is.

A színház, a színészet mikor jelent meg az életedben?

Óvodás koromban építészmérnök akartam lenni, hidakat szerettem volna tervezni, talán azért, mert rengeteget legóztam. Általános iskolában jártam versmondó versenyekre, és tagja voltam a színjátszó körnek is, de a gimnáziumban nem foglalkoztatott különösebben a szereplés, egészen 11. osztályig, amikor csatlakoztam a kecskeméti Katona József Gimnázium színjátszó csapatához, amit Sárosi Gábor vezetett. Gábor és édesanyja, Orbán Edit fantasztikus közösséget kovácsoltak, vonzóvá tették a színjátszást, nagyon tudtunk velük menni. Sikereket értünk el a Regionális Diákszínjátszó Találkozókon, egyre jobban érdekelt ez az egész. Az érettségi után jelentkeztem Hegedűs D. Géza és ifj. Vidnyánszky Attila osztályába, ami akkor nem jött össze, de felvettek a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnáziumba. A következő évben párhuzamosan felvételiztem Kaposvárra prózai szakra és Budapestre zenés szakra. Az SZFE-n volt előbb eredményhirdetés. Amikor a harmadik rosta végén kimondták a nevem, csak ültem, és el sem akartam hinni, hogy sikerült.

Nagy-Jancsó Júlia és Bartus Berci a Hamupipőke című előadásban (Fotó/Forrás: Juhász Éva / Budapesti Operettszínház)

Mi volt a legnehezebb és a legjobb az egyetemen?

Az első két év elképesztően kemény és fárasztó volt, rengeteg mozgásóra, különböző zeneórák, sok-sok elmélet és persze a mesterségórák, amik mentálisan és érzelmileg is nagyon igénybe vettek minket. A lelkünk legmélyére kellett ásni, és felfedezni a bennünk rejlő dolgokat. A harmadév remek volt, akkor indultak a Budapesti Operettszínház kistérségi gálái Cintányéros cudar világ, avagy házhoz megy az Operett! címmel.

Mindig más helyszínen, itt egy picit kisebb, ott nagyobb a színpad, itt alacsony a plafon, tehát nem ugorhatsz nagyot, ott nem foroghatsz annyit, mert szűk a tér, amott pont az ellenkezője, mert sokkal szélesebb a színpad. Jó gyakorlat volt arra is, hogy megtanuljuk, hogyan kell a nézők figyelmét fenntartani, és hogy bármilyen helyzetre tudjunk reagálni.

Hogy látod magad öt év múlva? Mik a vágyak, hova szeretnél eljutni?

A legfontosabb, hogy tudjam, azt csinálhatom, amit szeretek, és hogy lesz feladatom. Szinte mindegy, hogy hol. Szívesen megyek bárhova, de nyilván az első számú vágy az Operettszínház. Nem tudom, hogyan gondolkodnak rólam, de az, hogy két előadásban itt játszhatom, fantasztikus érzés. Vidékre is szívesen mennék, szimpatikus számomra a társulati létezés. A színház mellett persze szeretnék sok mindent csinálni. A szinkron is nagyon vonz, és érdekel a filmezés is. Az egyetem alatt volt lehetőségem kipróbálni, és elmondhatom, imádok forgatásokra járni. Teljesen más minőségben kell jelen lenni, mint a színházban.

Támogatott tartalom.

Fejléckép: Bartus Berci a Hamupipőke című előadásban (fotó/forrás: Janus Erika / Budapesti Operettszínház)