Nem épületet, festményt, hanem zeneművet jellemeztek tehát először ezzel a szóval, és oly erősen pejoratív hangzása volt, hogy még Rousseau – a nem mellesleg zenélésből élő, Rameau tanítvány – is szitokszóként használja. Campra a mű hallatán így sóhajtott fel: „mi lesz velünk? Tíz operára elegendő anyag van ebben a műben”.

A nyitány közben (az első hegedű szólamának tükörfordítása a második hegedűé, de ez a körülmények miatt nem lesz egészen világos: ki tudja, hol kényszerül – hiszen nem látjuk – éppen játszani a Miskolci Egyetem Bartók Béla Zeneművészeti Intézetének Karamazenekara) a szereplők leereszkednek a fűtőmű falán. Ámor kezeslábasban jár körbe, és szerelmet hint a közönségre. Artemisz és társnői, valamint Jupiter, kiszemelnek egy-egy nézőt, és bevonják a játékba, behúzzák a darabba. Lassan mindenki, minden Artemisz kertjében megjelent lény - lettlégyen énekes, néző, vagy rendező, vagy jegykezelő, vagy fecske, vagy dünnyögő méh, vagy kuruttyuló béka - a játék része lesz, szereplő. A Sors akaratából (őt éppen Cser Krisztián énekli) Artemisz szolgálatába, pontosabban Kovalik Balázs szolgálatába szegődik, és követi a népes előadógárdát a fűtőmű belsejébe, Artemisz templomába. Ámor sikeresen bűvölt el mindenkit: a varázslat alól senki sem tudja kivonni magát.

Szájtátva nézünk a poros, bizonytalanul álló lépcsősorra, amin királynői fenséggel vonul le Phaedra. (Hiába zengte dicséretét Voltaire, Pellegrin apát darabja elég zűrzavaros, és csak sajnálni lehet, hogy Rameau nem nyúlt a kiválóbb librettista, Quinault tragédiáihoz). A mű tele van „le merveilleux”-val, vagyis csodás elemmel: aki az alvilágba betér, mintha csak egy pohár konyakra térne be, rögvest újra az élők közt találja magát; megjelennek vízi és égben röppenő istenek - de mintha minden (ebben a fűtőműben) „le merveilleux” lenne. Követjük - mi, ájtatos és engedelmes nézők - a darabot az alvilágba, egy zsákutcába, egy sötét földalatti folyosóra, ahol stroboszkópos fényben, vagy bányászlámpákkal a fejükön futnak a mitológiai lények.

És mintha mi is az alvilág létből felemelkedettek lennénk, az égiek kegyeltjei, akiknek ha más nem is, ez biztosan osztályrészéül jutott: ez a csodálatos alvilági jelenet, amiben erősebb a kacagtató szándék és a cikázó jókedv, mint a félelmetes elem, de mégis, inkább torokszorító, mint mulatságos. Mégis, valahogy alviláginak marad. Delejesnek. Kovalik – ott, az alvilágban jutott ez először eszembe, de egyre inkább, színről színre haladva, ezt gondoltam – rabul ejtett mindannyiunkat. És ezért (is) olyan felemelő és megdöbbentő és katartikus az utolsó jelenet, az utolsó, éteri ária, mely után eltolják a falakat, hogy kiutat találjunk a szabadba, az eszelősen tündöklő, fényszórók beszórta fák közé. Az életbe, a valóságos életbe, ahol – úgy tűnik e látottak után - minden rendben van. Minden a helyén van.

Egyetlen szó motoszkál a fejemben, miközben nézem a vergődő, gumifarokkal küzdő Neptunuszt, vagy a felettünk szinte a semmibe lógó Merkúrt, Fodor Gabriellát, vagy a pöttöm tujákat ültető (utalás talán az említett Voltaire-re is) isteneket: zseniális. Nem, nem ez a legjobb előadása Kovalik Balázsnak, de ebben is szöveg és zene olyan harmóniába kerül, az énekesek olyan emberfeletti teljesítményt nyújtanak, és úgy élvezik a játékot, hogy nem találok jobb szót rá: zseniális. Zseniális, ahogy az egymásra találó Hippolütosz szemét takarva áll szerelme Aricia előtt. Zseniális, ahogy az éppen Veronique Gens-t idéző Hajnóczy Júlia elkezdi a dugványozást, ahogy mellé ültetik kis cserjéiket a többiek. Ahogy Kovalik a tereket, az egész épületet használja. Hogy azt meri állítani: odakint a mennyország vár ránk. (S hogy a játék helyenként botlik, hogy zenekar fakó: ezt tulajdonképpen észre sem lehet venni.)

De azért érdemes lenne azon is elgondolkozni, miért nem engedték még sohasem össze Kovalik Balázst, és a Charpentier és Rameau darabokat levezénylő Vashegyi Györgyöt. Hiszen Vashegyiék előadást csak CD-n venném meg, Kovalikékét pedig csak DVD-n. Ha összejönne ez a két társulat – ez is nagy tanulsága az idei operafesztiválnak – egy európai rangú, mindenhol (Európa tisztább részén) büszkén felmutatható előadás születhetne.

(2007. június 23. 20:30 Miskolci Egyetemi Erőmű (Miskolc) - Rameau: Artemisz diadala; km.: Mester Viktória, Bretz Gábor, Gál Gabriella, Fodor Gabriella, Rezsnyák Róbert, Geszty Veronika, Hajnóczy Júlia, Bucsi Annamária; rend.: Kovalik Balázs)