Az interjú eredetileg az Opera Magazin 2023. téli számában jelent meg.
Nem akármilyen bútorok között beszélgetünk, de nem is számít az ember kevesebbre, amikor az OPERA Emléktárának vezetőjével készít interjút. Ennek a kanapénak például, amin ülünk, mi a története?
A Kossuth-díjas szoprán, Osváth Júlia egykori ülőalkalmatossága volt, amit az örökösöktől vásároltunk meg. Egy-egy bútordarab is sokat tud mesélni, ezen a kanapén is olyan nagyságok üldögéltek, mint például Simándy József. Hiába büszkélkedhetünk a világ egyik legrészletesebb digitális operaházi archívumával és egy jelentős emlékgyűjteménnyel, ahol kottákat, fényképeket, hang- és videofelvételeket, életrajzi dokumentumokat őrzünk, ettől még csak egy Gólem, amiben a rabbi még nem helyezte el a cédulát.
A személyes történetek azok, amelyektől életre kelnek az emlékek,
az anekdoták vagy az olyan adalékok, mint hogy ki hol nyaralt, milyen rituáléi voltak – ezek azok a tüzek, amiktől élővé tudjuk varázsolni a hajdan élt művészeket.
Szerteágazó tevékenységet folytatsz, az Emléktár ápolása mellett részt veszel kiállításrendezésben, könyvszerkesztésben, túravezetésben, de ha éppen arra van szükség, autóba pattansz, hogy elszállíts egy festményt az Operaház számára.
Amikor kiderült, hogy kiállíthatjuk az Operában Dietrich Fischer-Dieskau Lear király-festményeit, egy pillanatig sem volt kérdés, hogy bepattanok a kocsimba, és már indulok is értük Münchenbe. Ugyanígy, egyik alkalommal egy zenekari anyagot kellett eljuttatni Belgrádba. Korábban soha nem jártam a GPS jel nélküli városban, de
teljesen természetes volt, hogy másnap reggel a kottával útra kelek, mert a függönynek föl kell mennie.
Ez ennyire egyszerű. Aki ezt nem érzi, annak nem itt van a helye.
Karczag Márton (Fotó/Forrás: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)
1994 óta dolgozol az Operaházban különböző funkciókban, 2013 óta vezeted az Emléktárat. Úgy érzed, megérkeztél?
Ez korábban egy kiaknázatlan területnek számított, a tevékenységünk jóval kevésbé volt szem előtt, igyekeztem megtalálni azokat a csatornákat, amelyeken keresztül az érdeklődők kapcsolatba kerülhetnek az intézmény múltjával. Szerencsére rendkívül változatos feladatok találnak meg, mindig jó általuk megmérettetni magam, hiszen ezektől fejlődöm. A kihívások rettentően inspirálnak, elképesztő szenvedéllyel tudom belevetni magam egy-egy új munkába, legyen szó egy gyerekdarab megírásáról vagy egy frissen induló videósorozatról.
Igazi különlegesség az a vlog, amelyben az OPERA elhunyt nagyjainak portréját rajzolod fel. A címe is sokat mondó: Aranybánya, hiszen valódi kincseket mutatsz fel alkalomról alkalomra.
A múlt egy feneketlen teknő, rettentően sok érdekességet rejt, és hogy ebből mit mentünk át, az valódi felelősség. Az én tekintetem csak egy nézőpont. Hiába fejeztem például be egy könyvet a neves zenekritikusról és igazgatóról, Tóth Aladárról, öt év múlva lehet, hogy teljesen másképp írnám meg. Jelenleg a 150 éve született Bánffy Miklós gróf érájáról szóló köteten dolgozom, ami ebben az évadban jelenik meg az OPERA gondozásában. 1912 és 1918 között, tehát az első világháború végéig vezette az Operaházat, ami rendkívül rosszul dokumentált korszak, ezért
különösen izgalmas, amikor találok valamit, és rájövünk, mi miért történhetett.
Naponta bukkanunk teljes lehetetlenségekre. Nemrégiben azzal hívott fel egy úr, hogy tudom-e, hogy Bánffy keringőket is írt, mert neki megvan a kottája. És kiderült, hogy az Országos Széchényi Könyvtárban őriznek két további Bánffy-szerzeményt is, úgyhogy reményeim szerint a könyvbemutatón ezek is megszólalnak majd.
És gondolom, sok olyan oldalágra lelhetsz egy-egy ilyen kutatás során, amik újabb felfedezéseknek és irányoknak jelölhetik ki az útját.
Abszolúte, és mivel nem minden való az Operaházba, ezért ezeket gyakran saját oldalamon, a Caruso blogon szoktam megírni. Például megnézek külföldön egy operaelőadást, és leírom, amit gondolok róla. Érdekes figyelni azt is, kik ülnek a nézőtéren, hogyan reagálnak. Fontos, hogy el tudjuk helyezni a magyar operajátszást a világban, ebben segíthetnek ezek az utazások.
A közelmúltban komoly megújuláson esett át az Andrássy úti Ybl-palota, kívül-belül korszerűsítették az épületet, ami az Emléktárat is érintette. Helyükre kerültek azóta az itt őrzött kincsek?
Mindannyiunkat próbára tett a korszerűsítés időszaka, hiszen a teljes gyűjteményt ki kellett pakolnunk, mi pedig beköltöztünk egy irodaházba, távol a szeretett színházunktól. Az Opera nem tud nem érzelmi munkahely lenni.
Ha egy színházban nincsenek érzelmek, akkor nincsen előadás.
Végül elérkezett a várva-várt pillanat, és visszaköltözhettünk az Operaházba. Heteken át bennmaradtam esténként, hogy újra „megtanuljam”, a magaménak érezzem, egyedül bolyongtam a Házban. Fontos feladatunk, hogy visszaköltöztessük a lelket az épületbe, hiszen ez nemcsak egy hely, ahol esténként előadások futnak, hanem benne van közel száznegyven év története, azoké az embereké, akik itt nevettek, itt sírtak, kisebb-nagyobb karrierjüket áldozták erre a házra. Ezek eltűntek. Elbújtak valahova, pincébe, padlásra, és a mi dolgunk újra élővé tenni, akár csak azzal, hogy beszélünk róluk. Idén nyáron végre mindent leltárba vettünk, a legutolsó papírlapig, így jelenleg pontos tudásunk van mindarról, amit őrzünk.
Karczag Márton (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)
Említetted az Operaház pincéjét, éppen ott nyílt meg a holokauszt operaházi áldozatainak emlékére rendezett állandó kiállítás, amely az első olyan tárlat, ami a holokauszt eseményeit egy társulat életében vizsgálja.
Erre a munkára különösen büszke vagyok, Gábor Sylvie rendező, játékmester doktori disszertációja alapján kezdtünk el kutatni hozzá. Úgy gondoltam, egy holokauszt-kiállításnak nincs helye a Vörös Szalonban. Olyan helyet választottunk, ahol az embereknek kicsit meg is kell hajtaniuk a fejüket, amikor lemennek, azok előtt az egykori dolgozók előtt, akik vagy sohasem térhettek haza, vagy ha vissza is jöttek, küzdelmes és sokszor rövid élet adatott nekik. Az Operaház pincefolyosója azért is szimbolikus helyszín, mivel Budapest ostroma alatt itt bujkáltak a kollégáink és családtagjaik, akik között számos zsidó származású üldözött is itt talált menedékre.
De büszke vagyok az Eiffel Műhelyház megnyitására rendezett kiállításunkra is, ahol azokat a háttérszakmákat mutatjuk be, amelyeknek a mesterei nap mint nap azért fáradoznak, hogy esténként megtörténhessen a csoda. Rengeteg segítséget kaptam a tárlat kialakításához, éjszakába nyúlóan dolgoztunk közösen az asztalosokkal, díszítőkkel, és ettől ők is a sajátjuknak érzik a végeredményt. Jó volt látni a megnyitón, ahogy büszkén mutogatták a családjuknak a mesterségüket bemutató tárlatot. Ez is a munkánk fontos része, és ez összekovácsolja az itt dolgozókat.
Fejléckép: Karczag Márton (fotó/forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)
hírlevél
