A történelmi Magyarországon, mint tudjuk, Kolozsvár büszkélkedhet a legrégebbi, a 18. és 19. századok fordulójáig visszanyúló zenés színpadi hagyományokkal. Utóbb, a 20. század folyamán többször is átszervezték itt az operajátszás intézményes kereteit: ennek eredményeképpen már hatvan éve Kolozsvár az egyetlen zenei központ Közép-Kelet-Európában, ahol egyidejűleg két állami opera, egy román és egy magyar társulat működik a Hunyadi téri színházban, illetve a Séta téri Nyári Színkörben.
Az Andrássy úton található székesfővárosi Magyar Állami Operaház szívfájdalma, hogy belátható időn belül nem lesz képes követni saját, száz évvel ezelőtti dicsőséges hagyományait, mikor is Budapesten először és mindmáig utoljára szinte hónapokon belül sikerült műsorra tűzni az akkoriban Európa-szerte bemutatott vadonatúj operákat. A Kolozsvári Állami Magyar Operaház műsorpolitikája ezzel szemben a ’89-es fordulatot követően látványos változáson ment át. A korábbi operettcentrikusságot felváltó jelenlegi repertoárt az a tény avatja egyedivé, hogy manapság csakis Kolozsvárott hallható az összes Erkel-opera, illetve, hogy a Szamos-parton több kortárs magyar operát játszanak, mint az Ybl-palotában és az összes anyaországi vidéki operaházban együttvéve. És akkor még nem említettem Bartók és Kodály összes színpadi művét, mint az itteni repertoár harmadik aranyfedezetét.
A legújabb kortárs magyar operai produkciót, Gyöngyösi Levente Budapesten ősbemutatott Gólyakalifájának második színre állítását csütörtökre, február 28-ra hirdették meg Kolozsvárott. A bemutatóra végül még nem került sor: a díszlettel kapcsolatban felmerült technikai problémák miatt egy héttel későbbre halasztották. A kolozsvári bemutatót rendező és vezénylő Selmeczi György ezen döntését értelmezhetjük úgy is, hogy a Négyek nevű zeneszerzői csoportosulás egyik tagja baráti gesztust tesz az Ötödik, a legfiatalabb irányába. Egyáltalán nem sürgős, viszont nagyon is fontos ez az előadás. Könnyen előfordulhat ugyanis, hogy A Gólyakalifa esetében Budapest után Kolozsváron keresztül vezet az út a nemzetközi zenei életbe, illetve az egyetemes zenetörténeti kézikönyvekbe, operakalauzokba. Amúgy Kolozsvárott mindenki lélegzet-visszafojtva várja, hogy fölgördüljön a függöny. A Szabadság című kolozsvári napilap már a múlt héten figyelmeztette olvasóit, hogy senki se üljön be a nézőtérre a szövegkönyv alapjául szolgáló Babits-kisregény újraolvasása nélkül. Mindez azonban nem jelenti szükségszerűen azt, hogy Gyöngyösi Leventéért mindenki feltétel nélkül rajongana szigorú szülővárosában. Múlt csütörtök este a társulat egyik tagjától megsemmisítő megjegyzést hallottam Gyöngyösi posztmodern ihletésű, a letűnt korok örökérvényű operapartitúráiból ollózó zeneszerzés-technikájára.
A nagy műgonddal és körültekintéssel előkészített erdélyi bemutató mozaikszerűen összeállított plakátján a főszereplők, illetve az előadást létrehozók portréja, továbbá egy gólya és egy kalifa képe mellett a szent őrült Friedrich Nietzsche, valamint Siegmund Freud is szerepel. Jómagam az első osztályú zenei csemegének ható tegnapi főpróbán a partitúra Bartók-idézetekben tobzódó részleteit élveztem a leginkább. Már csak ezért is tiszta szívvel tudom a Fidelio olvasóinak ajánlani: aki teheti, hallgassa meg a március 6-ra elnapolt bemutatót. Szép város Kolozsvár, a fel nem adható kincsekkel megáldott Szamos-parti metropolisz mindenképpen megér egy misét, de legalábbis egy Gólyakalifa-előadást.
hírlevél
