A hangversenyterem Szent Grálja – új Parsifal a Müpában

A zenekar a színpadon, a főbb kellékek és díszletelemek szerepét egyszerű szállítódobozok vagy koncertdobogók töltik be – az osztrák rendező, Birgit Kajtna-Wönig úgy döntött,

A színen tartózkodik a produkció két asszisztens karmestere, Johannes és Paul Marsovszky, ők segítik a zenekar előtt járó szereplőket, miközben időnként maguk is részt vesznek a történésben. Az átrendezésekről pedig előadás közben a Grál birodalmának különböző mellékalakjai gondoskodnak. A koncepció egyetlen kakukktojása az első emeleti orgonakarzat elé feszített vászon, amely egyszerre szolgál vetítésre, és teszi lehetővé, hogy az énekesek váratlanul bukkanjanak fel.

Ezzel a megközelítéssel a rendező a Budapesti Wagner-napok fontos hagyományába illeszkedett, miszerint az előadások magának a Müpának az épületét helyezik a középpontba. Ahogy Fischer Ádám fesztiválalapító karmester sokszor elmondta, a sorozatra nem kerülhetett volna sor a hangversenyterem megépítése és annak speciális adottságai nélkül. Így a produkció egyik legizgalmasabb vonása a térkezelés, a kórusok elrendezését ugyan megörökölte a 2006-os fesztiválnyitó előadásból (a legmagasabb szintről szóló női és gyermekkar még mindig földöntúli élményt nyújt), a szereplők esetében viszont szó szerint nagyobb mozgástere volt a rendezőnek. Kundry és Parsifal egészen közel megy a közönséghez, többen a karzatokról figyelik az eseményeket, és az egyik legszebb pillanat, amikor a mennyei hangot megtestesítő Kálnay Zsófia az első emeleti erkélyről, a földszinti közönség háta mögül szólal meg, és figyelmezteti a teljesen megdöbbent Gurnemanzot. A színpad igazából nem is színpad, a történés minden irányból körülveszi a nézőket.

Amfortas: Wolfgang Koch (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Müpa)

A féligszcenírozott előadások általában koherens koncepció helyett pusztán néhány jelzéssel orientálják a közönség értelmezését. A mostani Parsifal esetében is ezt láttuk, a rendező nyitott, sokszor inkább érzelmi síkon ható, mintsem intellektuálisan felfejthető szimbólumokat kínált, a mitológia ősképeit tárta elénk, amelyek mindenki számára ismerősek. Két központi gondolatkör emelkedett ki erősen, az első a bűn-bűnbánat-megtisztulás témája, elsősorban Parsifal kapcsán. A hattyú képében Kundry jelent meg, így lényegében a balga ifjú is vele esett bűnbe. Fontos gondolat, hiszen

akinek vétke szintén a nőhöz kötődik. A bűnön át vezető megtisztulás másik szimbóluma az alma: amikor a Grál-szertartást követően Titurel színre lép (a hetvenkilenc évesen is lenyűgöző hanggal és kisugárzással rendelkező Kurt Rydl személyében), egyenesen odalép Parsifalhoz, és átad neki egyet. A Grál agg ura, fél lábbal a sírban még felismeri azt, aki majd egyszer mindent rendbe hoz. A gyümölcs pedig később többször is felbukkan, leghangsúlyosabban a csábító viráglányok kezében.

A másik fontos motívumkör a kozmosz, az űr és a világmindenség mint az emberen túli tartomány jelképe. A produkció visszatér a Wolfram von Eschenbachnál megjelenő Grál-értelmezéshez, amely szerint a csodatévő tárgy valójában egy kő, egy meteorit, amelyen keresztül az ég lépett kapcsolatba a Földdel. A vetítés gyakran mutatja a csillagos égboltot, a naplementét, a holdat, és talán az egész produkció legvarázslatosabb pillanata, amikor a Grál-jelenet az egész hangversenytermet varázslatos fénybe vonja. Ezzel a produkció egyszersmind elemeli a történetet a konkrét vallások síkjától, és a szenvedés, a bűn, az erény és az emberi élet céljainak általános érvényű parabolájaként mutatja be.

Bár a totális illúziótlanság még a féligszcenírozott keretek között is egy kissé szélsőséges megoldásnak tűnik, és a kisebb szereplők többet tologatnak ládát, mint amennyit énekelnek, a rendezés ezzel együtt is elég jól működik.

Egyre gyakoribb igény a közönség részéről a mai, ingertúltengésben szenvedő világunkban, hogy a színrevitel ne nyomja el a zenét, ne terelje el a figyelmet, ne törje meg annak érzelmi világát. A színpadon lévő zenekar kapcsán ugyan felmerülhetett a hangzásarány kérdése, hiszen egy hagyományos előadásban a muzsikusok a (Bayreuthban ráadásul fedett) árokban foglalnak helyet, ám Wagner mindig úgy helyezi el a dinamikai csúcspontokat, hogy azok a szereplők szólamaiban és a zenekarban ne essenek egybe, így az énekeseknek nem kell birkózniuk a hangorkánnal. Másfelől Fischer Ádám is kiválóan alkalmazkodott a speciális körülményekhez.

Jelenet a Parsifalból (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Müpa)

Kár is lett volna nem hallani a ragyogóbbnál ragyogóbb szólistákat, hiszen ezen a téren a Wagner-napok ismét elkényeztette a budapesti közönséget. A leginkább revelatív élményt Gurnemanzként Tijl Faveyts nyújtotta, akit már többször hallhattunk Fasoltként, abban a szerepben azonban mégsem hagyott maradandó nyomot. Most basszusa elképesztő szépséggel szólalt meg, puhán, melegen, bársonyos gömbölydedséggel,

A másik kiemelkedő szereplő a Kundryt éneklő Anja Kampe volt, aki – ahogy számos korábbi produkcióban –, ezúttal is inkább alakítása komplexitásával, mintsem pusztán a hangjával hatott. Nem mintha utóbbival bármi probléma lett volna, elsősorban mégis az első felvonásbeli, szinte őrült egzaltáltsága vagy annak kontrasztjaként későbbi néma méltósága maradt meg az emlékezetünkben.

A címszerepben Magnus Vigilius most kevésbé volt meggyőző, mint legutóbb Siegmundként. Stabil és erős hangjának van egy kis éle, afféle univerzális Wagner-tenor ő, aki a drámaibb és a hajlékonyabb megszólalást igénylő szerepeket is korrektül megszólaltatja, legfeljebb nem egyforma színvonalon. Bár törekedett a figura árnyalt, hús-vér emberként való megjelenítésére, Parsifal történetét mégiscsak átszövi a földi világban is megmutatkozó csoda, amelyet vagy hangszínben vagy kisugárzásban, de valamilyen módon szintén meg kellene mutatnia az énekesnek.

Kurt Rydl ragyogó Titureljéről már esett szó, a basszista a Müpa színpadi ajtaja mögül énekelve is képes bezengeni a hangversenytermet. Fura választásnak bizonyult ugyanakkor Wolfgang Koch Amfortas szerepére. Az énekest legutóbb Beckmessernek láttam, és most is úgy éreztem, hogy van benne valami bizarr, már-már komikus vonás.

Eközben a hangi produkcióval az ő esetében sem volt gond, még ha baritonja kissé érdes is. Szintén meglepő választásnak bizonyult Klingsorként az Alberich szerepében amúgy kiváló Jochen Schmeckenbecher, lehet, hogy ebben az egyéni ízlés is szerepet játszik, de fajsúlyosabb, dörgedelmesebb főgonoszt várnék a Parsifalban.

Parsifal (Magnus Vigilius) és a viráglányok (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Müpa)

Bár a főszereplők között nem volt magyar énekes, a további kisebb-nagyobb karakterek esetében örülhettünk a „mieink” sikerének. Különösen annak, hogy a tendencia folytatódik, újabb és újabb fiatal művészek állnak be a Wagner-napok produkcióiba, most épp az 1. és 2. Grál-lovag szerepében Papp Balázs és Bán Balázs debütált a fesztiválon. (Bár a pontosság kedvéért hozzá kell tenni, hogy voltak még náluk is ifjabb magyar közreműködők, idén ugyanis az 1. és 2. apród gyermekszerepét is hazai előadók, a Magyar Állami Operaház Gyermekkarának tagjai, Braunmüller Mira és Tanka Dániel játszották, magabiztosan és sokoldalúan). Jó csapatjátékosnak bizonyult a két felnőtt apród, Megyesi Zoltán és Ninh Duc Hoang Long, a viráglányok pedig igényesen és csábosan énekeltek, néhányuknak kifejezetten jól állt a wagneri zenei világ. Így Horti Lilla, Topolánszky Laura, Vincze Klára, Fodor Beatrix, Brassói-Jőrös Andrea és az égi hangként már méltatott Kálnay Zsófia produkcióját is elismerés illeti.

Fischer Ádámról, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekaráról, Énekkaráról, Gyermekkórusáról és a hozzájuk korábban is több Wagner-előadáson csatlakozó Nemzeti Énekkarról már annyi méltatás született, hogy nehéz húsz év után újra és újra megmagyarázni, mitől csoda a csoda, amit előadásonként hallunk tőlük. A nyitány hihetetlen poétikus magasságokba szárnyalt, Amfortas szenvedése viszont húsba vágóan valóságosnak érződött. Az abszolút csúcspont az első felvonás Úrvacsora-jelenete volt, a már említett, szó szerint égi kórusokkal, de öröm volt egyik kedvenc jelenetemet, a harmadik felvonásban a sebzett királyt egyre erőszakosabban fenyegető férfikart is ilyen elementáris erővel hallani. Az együtteseknek – és persze a karmesternek – ez az elképesztően magas színvonalú muzsikálása, és a Wagner-zene különlegesen mély megértése

A Parsifal bemutatójával a Wagner-napokon új korszak kezdődött, először láthattuk a wagneri kánon valamely darabját új színrevitelben, ráadásul Fischer Ádám fokozatosan átadja a fesztivál vezetését, a tervek szerint idén hallhatjuk tőle utoljára a teljes Ringet. Bár Rajna Martin még csak más helyszíneken vezényelte a zeneszerző műveit, az ő jelenléte, tehetséges fiatal művészek felbukkanása, az új produkció sikere mind optimizmusra ad okot. A Wagner-napok él és megújul – akárcsak az isteni irgalmat és az emberi részvétet megtapasztaló növények a Nagypénteki varázsban.

Fejléckép: Parsifal (Magnus Vigilius) és a Grál szekrénye (fotó/forrás: Nagy Attila / Müpa)