Óriások, törpék, istenek, sellők, bonyolult családi kapcsolatok… Biztosan akad, aki első látásra nehezen követhetőnek érzi Wagner A nibelung gyűrűje című, több mint tizenöt óra hosszú tetralógiájának cselekményét. Ám ezek a szereplők nagyon is emberi tulajdonságokkal rendelkeznek, így könnyen megszerethetjük őket, együttérezhetünk sorsukkal, vagy később könnyet ejthetünk bukásukon. Wagnernél még a negatív szereplőknek is megvan a maguk igazsága, így a negyedik este,

A Rajna kincse bevezetőzenéje egészen lenyűgöző: a zenekar egy Esz-dúr akkordot játszik, mely mintha mindörökké szólna. Szinte magunkban érezzük a világ ősállapotát, állandóságát, milyenek voltak a végtelen vizek, mielőtt az első élőlény megmozdult. Aztán egyszer csak történik valami, a víztömeg áramlani kezd, a felszíne hullámot vet, megcsillan rajta a napfény. Megkezdődik az élet, mindenféle kis lények nyüzsögnek, a világ egyszerre csak alakot ölt. A szemünk előtt egy fenséges folyam hömpölyög: a Rajna.

Nem is kell sokáig várnunk, hogy az első, emberre emlékeztető lénnyel találkozzunk: három sellő fürdőzik a habokban. Afféle ősi lények ők, akik még harmóniában élnek a természettel, egyetlen dolguk, hogy a folyó varázserejű aranykincsét őrizzék. Ez az arany ugyanis, mintha maga is élőlény volna, képes a világ urává tenni, aki gyűrűt kovácsol belőle.

A harmonikus kép nem tart sokáig, egyszer csak azt vesszük észre, hogy megjelent valaki, aki korántsem olyan tetszetős, mint a sellőlányok. Egy sötét kis törpe bújt elő az egyik barlangból, és ámulattal figyel a szeme elé táruló látványra: minden ragyogó, színes, napfényben fürdik, ráadásul gyönyörű lányok emelkednek ki a vízből.

A sellők persze elszörnyednek új udvarlójuktól, de ahelyett, hogy egyszerűen faképnél hagynák, gonosz játékba kezdenek, azt hazudják, hogy nekik is tetszik a törpe, hogy aztán gúnyt űzzenek belőle. Az első kettő, Woglinde és Wellgunde hamar megunja ezt a mókát, ám a legokosabb, Flosshilde egészen sokáig szédíti a szerelmes Alberichet. „Butának, csúfnak tekintem őket, bájos és bölcs te vagy csak” – fordul az teljes figyelmével a harmadik sellőlány felé. Minden korábbinál nagyobb fájdalmat él hát át, amikor rájön, Flosshilde is becsapta. Átjárja a düh és a frusztráció, pusztítani, birtokolni, uralkodni akar. És mintha csak a sors avatkozna közbe, a mélyben váratlanul felizzik a Rajna aranya.

Miközben a törpe megbabonázva nézi a különös fényt, az egyik sellő hanyagul elszólja magát arról, milyen rendkívüli erejű kincs van a birtokukban. Társai figyelmeztetik, hogy ne árulja el titkukat, ám ő nevetve válaszol: hiszen tudjátok, ki az egyetlen, aki képes gyűrűvé kovácsolni az aranyat!

Alberich csendben hallgatja a sellők beszélgetését, és közben egyre szilárdabb lesz benne az elhatározás: ha úgysem kaphatja meg a lányok szerelmét, akkor inkább erőszakkal hajt majd mindenkit uralma alá. Átkot mond a szerelemre, és mielőtt a sellők bármit tudnának tenni, elragadja az aranyat, és eltűnik vele a mélyben. A zenekar a Ring egyik legszomorúbb motívumát játssza, a szerelemről való lemondás dallamát. Aztán egy újabb, tapogatózó-nyugtalanító motívum jelenik meg: a gyűrűé.

És egyszer csak emelkedni kezdünk, és a felhők fölé érünk, egészen elvakít a napsütés. Óriási hegyek merednek, a kék ég pedig csak úgy ragyog. Az egyik csúcson dicső vár magasodik: az istenek otthona, a Walhalla.

Az istenek egy másik hegy tetején alszanak, még nem foglalták el az éppen csak elkészült várat. Elsőként nem is a főisten, Wotan ébred fel, akinek fejében az egész konstrukció megszületett, hanem a felesége, Fricka. Az áradó dallamok után csupasz és földhözragadt zene szólal meg. A kevésbé nagyra törő terveket dédelgető asszony félelmet érez, ezért gyorsan felrázza férjét.

Fricka azonban leforrázza: térj észhez, ember – mondja –, arra nem is gondolsz, hogy ki kellene fizetned az óriásokat, akik a várat építették! Azt ígérted, hogy cserébe megkapják húgomat, Freiát, a szépség, az ifjúság és a szerelem istennőjét, de csak nem fogsz egy közülünk valót azoknak a bárdolatlan alakoknak a kezére adni!

Wotan kissé komorabbá válik, de végül kiböki, semmi ok az aggodalomra, valóban Freiát ígérte az óriásoknak, de csak azért, hogy megnyerje őket. Az a szándéka, hogy más fizetséget adjon. Valamilyen módon muszáj meggyőznie azokat, hiszen éppen annak köszönhetően lett a világ ura, hogy szerződésekkel és szabályokkal rendet teremtett (ezeket kőrisfa dárdájának nyelébe vésve őrzi), nem szegheti hát meg adott szavát.

Freia sikolya jelzi, hogy az óriások közelednek, a leány nővérénél és sógoránál keres menedéket. Az istennő két bátyja, a viharisten Donner és Froh, a tavasz és a fény ura is megérkezik, hogy húgukat védelmezzék, de

Pont erre számít az idősebbik óriás, Fafner, az isteneknek muszáj lesz átadniuk Freiát, nélküle pedig elvesztik halhatatlanságukat. Senki más nem képes ugyanis gondoskodni az aranyalmákról, amelyek örök ifjúsággal ajándékozzák meg azt, aki nap mint nap fogyaszt belőlük. A fiatalabb óriás, Fasolt nem gondolkodik ilyen trükkökön, őt Freia szépsége ejtette rabul, a bumfordi óriás, szinte hihetetlen módon, gyöngéden udvarol az istennőnek.

Úgy tűnik, patthelyzet alakul ki, az óriások nem engednek, a szerződés felbonthatatlan, csak Wotan tekinget jobbra-balra, mintha várna valakit. A föld repedéseiből egyszer csak füst csap ki, majd lángok bukkannak fel, és egy fura kis ember lép színre. Ő Loge, a tűz istene, egészen pontosan félistene, így a rokonság nem is fogadja szívesen, Freia sem szokott neki adni az aranyalmákból. Csak Wotan tanácskozik vele állandóan, hiszen a furfangos kis fickó jó tanácsokat ad neki, amivel kifoghat ellenségei eszén. A főisten most is sürgeti őt: azt ígérte, szerez valamit, amivel Freia helyett ki lehet fizetni az óriásokat.

Loge hosszas mesébe kezd: ő igazán megpróbálta, bejárta a nagyvilágot, és mindenkit megkérdezett, ugyan mi volna nagyobb az asszonyok szerelménél.

A zenekar közben lefesti nekünk a virágzó, élettől duzzadó természetet, amiben mindenki a párjához igyekszik. Az istenek láthatóan elbúsulnak.

„Csak egyet leltem, lemondott a nőkről ez, és kincseket rabolt szerelem helyett” – folytatja egy jól megválasztott hatásszünet után Loge, és beszámol Alberichről és a Rajna kincsének elrablásáról.

Úgy dönt, a rendkívüli erejű aranygyűrűt meg kell szerezni, bármi is legyen az ára. Az óriások addig túszként magukkal viszik Freiát, és az istenek azonnal érezni kezdik távollétét, már néhány perc alatt is öregebbek és gyengébbek lesznek.

Wotan és Loge egy kénköves barlangon keresztül száll alá a törpék, a nibelungok birodalmába, mindenfelé a bányászok és a fémművesek kopácsolása hallatszik. Alberich a gyűrű hatalmát arra használta, hogy uralma alá hajtsa fajtársait, azok pedig rabszolgaként, szünet nélkül gyűjtik neki a kincseket. Erről már Mime, a törpe-király testvére számol be a két különös idegennek. Egykor neki is jobb sorsa volt, ahogy a társai, csupán saját örömére dolgozott a mélység kincsein, most pedig bátyja arra kényszeríti, hogy egy különleges eszközt készítsen el a számára. A gyenge és rettegő törpe nem is tudja, mire való az alkotása, ám

Wotan és Loge is megcsodálja a mutatványt, és a tűzisten ravasz tervet eszel ki, megkérdezi a törpétől, vajon arra is képes-e, hogy egészen apróvá váljon, mint egy kis béka, aki a kövek alatt bujkál. Alberich nem érzi a csapdát, hencegve mutatja be, mire képes a varázseszköze. A békát azonban Wotan elkapja, és fogolyként szállítja vissza a felsőbb világra.

A rabságban senyvedő Alberich már nem képes használni varázseszközeit, azok csak szabad embernek engedelmeskednek. Wotan csupán az egyik kezéről veszi le a béklyókat, hogy ezzel a csekély erejével képes legyen utasítani a nibelungokat, hozzák fel az összegyűjtött kincset a föld alól. Az istenek ura azonban ezzel sem éri be: a ködsüveget és a gyűrűt is magának akarja. Alberich sír, rimánkodik, az életét is szívesebben odaadná, mint a rendkívüli kincsét, Wotan azonban erőszakkal megfosztja tőlük. Utána félvállról utasítja Logét, hogy engedje szabadon foglyukat, többé nincs rá többé szüksége.

Bárki is hordja majd, ne találjon boldogságot, hanem korai haláláig sanyargassa őt a bűvös erejű karika – festi az istenek elé a fenyegető képet.

Wotan nem nagyon veszi komolyan a távozó Alberich szitkozódását. Teljesen a gyűrű hatása alá kerül, csodálja a bűvös erejű aranyat. Közben újra megjelennek az istenek, és nagy örömmel fogadják a visszaérkezőket. Az óriások is megjelennek Freiával, és a szerelmes Fasolt fájó szívvel veszi tudomásul, hogy Wotan megszerezte a nibelung kincsét, le kell hát mondania szerelméről.

Az istenek hordják a kincset, Wotan nem segít, ő még mindig a gyűrűvel van elfoglalva. Mikor már mindent összegyűjtöttek, Fasoltnak még a szemébe tűnik a csillogó, szőke haj, le kell hát mondani a ködsüvegről is, hogy magasabb legyen a halom. Az óriás tovább szemléli az aranykupacot, már kezdi elfogadni, hogy soha többé nem látja kedvesét, ám egyszer csak meglátja annak szemsugarát, így újfent képtelennek érzi hát magát, hogy elszakadjon a lánytól. Kellene még valami, hogy betömjék a lyukat, de az egyetlen arany, amit közel és távol látni, a nibelung gyűrűje Wotan kezén.

A főisten azonban hajthatatlan: inkább vigyék el Freiát, de ő nem mond le kincséről. Szavai hatására valami egészen különös dolog történik,

Ő Erda, a földanya, aki a sors fonalának őreit, a nornákat a világra hozta. Nem szokott beleavatkozni a világ menetébe, most azonban úgy érzi, muszáj az istenek tudtára hoznia, amit ősbölcsessége súgott neki. Figyelmezteti Wotant, hogy mondjon le a gyűrűről, mert az fogja elhozni az istenek alkonyát. Többet nem mond, félelemre inti a főistent, majd visszatér a mélybe.

Wotan megadja magát, a gyűrűt is az óriásoknak adja. Azok osztozkodni kezdenek a kincsen, ám a mohó Fafner jóval többet töm a zsákjába, mint ami jogosan járna neki. Mikor Fasolt panaszkodna, Loge tanácsot súg a fülébe: hagyjon mindent testvérének, csak a gyűrűhöz ragaszkodjon.

Az istenek lesújtva figyelik, ahogy az óriás, testvére holttestét hátrahagyva, magával cipeli a kincseket. Wotan különösen magába roskad, Erda elültette a szívében a kétely magját, tennie kell valamit, kikutatnia az asszony titkait. Pillantása egy kardra esik, amit az óriás ottfelejtett, hirtelen ötlete támad, harcosokat teremt magának, akik majd segítenek neki megvívni a harcot a sötétség erőivel.

Az istenek már türelmetlenek, szeretnének beköltözni a frissen birtokukba került, csodálatos várba. Donner vihart kavar, és az utána megjelenő szivárvány hídján mindannyian átsétálnak a kapuhoz. Loge hátramarad, ennyi csalás és tisztességtelenség már neki is sok.

A mélyből az aranyukat sirató sellők jajszava hallatszik, a tűzisten pedig odaszól nekik: „Wotan azt üzeni: ha a régi kincs odalett, majd az istenek ragyogják rátok fentről a fényt!”