A világ veszélybe került, egy átkos gyűrű fejti ki ártó hatását, és lehet, hogy az istenekre is pusztulás vár – sötét gondolatok maradtak hátra A Rajna kincse után. Wotant szüntelenül űzte a nyugtalanság, hogy biztosítsa hatalmát, és elhárítsa feje felől a fenyegetést.

A szerelemből kilenc leánygyermek született, a harcos nők, a walkürök. Wotan őrájuk bízta, hogy összegyűjtsék a halott harcosok lelkét, és várába, a Walhallába vigyék őket. Sereget épít belőlük hogy ha egyszer a törpe, Alberich visszaszerezné a gyűrűjét, ne érje teljesen védtelenül a támadás. A leányok közül Brünnhilde a legkevesebb a számára, az ő jó szíve sokszor hozott neki felüdülést bánatában.

Wotan azonban egy másik tervet is dédelget, arra gondol, hogy ha támadna egy olyan hős, aki nem kötött szerződést Fafnerral, visszaszerezhetné tőle a gyűrűt. Így álruhában, Wälse néven az emberek közé vegyült, egy földi nőt választott társául, akikől ikergyermekei születtek: Siegmund és Sieglinde. Fiával gyakran járt el vadászni, egy alkalommal azonban ellenségeik törtek a házukra, és mire ők hazatértek, az anyának csak a holttestét találták, a kislánynak pedig nyoma veszett.

Később Siegmund is elszakadt apjától, sokfelé vándorolt, de sehol nem lelt otthonra, mindenütt ellenségesen fogadták.

Harc tört ki, és a rokonság tagjaiból sokan áldozatul estek, ám Siegmund egyedül nem küzdhetett a végtelenségig, a leány meghalt, ő maga pedig alig tudott elmenekülni. A hóviharban szerencsére megszabadult üldözőitől, és egy kis ház tűnt a szeme elé.

Utolsó erejével oda tért be, és meghúzta magát a tűzhelynél. Kábulatából arra tért magához, hogy egy fiatalasszony hajol fölé. Nemcsak a szépsége, hanem valami varázs ragadta magával az első pillanatban. A vonzalom kölcsönös volt, a két fiatal hosszasan nézett egymás szemébe. Siegmund arról érdeklődött vendéglátójától, kinek tartozik hálával a menedékért. Az asszony tekintete azonban elkomorult: „E ház és e nő gazdája Hunding” – felelte. Várja csak meg urát, hiszen itt ő rendelkezik mindenről.

Alig tölthetett együtt egy kis időt Siegmund és a titokzatos nő, amikor kutyaugatás hallatszott. Hunding megérkezett. Tekintete azonnal az idegenre esik, és nyugtalanság fogja el, mikor feleségével együtt látja. „Mily egyforma két arc, Szemükben a rontás, mint a kígyó szemében” – töpreng magában. A vendégjog okán persze nem mutathatja ki nyíltan az ellenszenvét, kénytelen házába fogadni Siegmundot. Mikor azonban annak neve után érdeklődik, kitérő választ kap:

Az idegen elmeséli történetét apjáról, húgáról, és mindarról a balsorsról, amivel élete során találkozott. Amikor azonban szóba kerül a harc, amelyben fegyvereit elveszítette, és beszámol a faluról és a lányról, akit védeni próbált, Hunding felhördül, hiszen épp azért járt távol, mert rokonai a köztük pusztító, titokzatos idegen ellen kérték a segítségét. Bár az éjszaka folyamán nem árthat vendégének, figyelmezteti, másnap párbajt vív vele – az sem zavarja, hogy annak semmije sincs, amivel védhetné magát.

Amikor Hunding aludni tér, Siegmund fájdalmasan kitör: itt áll fegyvertelenül az ellenség házában, pedig apja egykor azt ígérte neki, ha nagy veszélybe kerülne, találni fog egy rendkívüli erejű kardot. Miközben szemrehányást tesz távollévő apjának, egyszer csak különös fény csillan a szemébe: van valami a kőrisfában, mely köré a kunyhó épült. Olyan szépen csillog, mint az asszony szeme, akivel csak az imént találkozott, mégis olyan, mintha mindig is ismerte volna.

Alig merülhet azonban töprengésbe, a fiatalasszony már vissza is tért, álomitalt adott férjének, hogy így segítse az idegent. Rámutat, hogy a fatörzsbe mélyen beleszúrva egy kard rejtőzik, melyet csak a legnagyobb hős húzhat ki. Elmeséli annak történetét: Hunding a kufároktól vásárolt menyasszonyt magának, és mikor a lakodalmát tartotta, magához hasonló durva fickók társaságában, egy különös alak jelent meg, vándorköpönyegben, fél szemét pedig kalap takarta. Félelmetesen tekintett végig a jelenlevőkön, egyedül a leányra vetett együttérző pillantást.

A nő szíve azt súgja, Siegmund a hős, aki végrehajthatja a nagy tettet, és egyszersmind őt is megszabadíthatja bús rabságából. A két fiatal ekkor ismer csak egymásra: egyszerre testvérek és szerelmesek ők, az elszakadt ikerpár két tagja, Siegmund és Sieglinde. A férfi megragadja a kard markolatát, és az könnyedén enged neki, már kezében is van a varázserejű fegyver, melyet Nothungnak nevez. A másik karjával pedig a szeretett nőt öleli magához.

A következő felvonásban újra a hegycsúcsok magasságában járunk, Wotan küldi legkedvesebb walkürlányát, Brünnhildét, hogy a harcban Siegmund segítségére legyen. Öröme azonban nem tart sokáig, hamarosan felesége, Fricka érkezik, akivel az eltelt időben csak tovább romlott a kapcsolata. Az asszony féltékeny, hogy az ura mindenfelé csavarog, nőket hódít meg, és már megszámlálhatatlan gyereke jár-kel a világban. Most azért jött hozzá, hogy a házasság őrzőjeként a segítségét kérje, híve, Hunding fordult hozzá, amiért megszöktették a feleségét. Wotan vitába száll az asszonnyal, nem csupán gyermekeit kívánja megvédeni, hanem

Fricka azonban kikacagja: hogy lehetne egy ember független az istenektől, ha minden öröme és bánata tőlük függ, ráadásul Siegmund épp a Wotantól kapott karddal készül nagy tetteket végrehajtani! A főisten összeomlik, belátja, hogy terve értelmetlen, a szerződések béklyójában nem képes szabad embert teremteni. Kiábrándultságában beleegyezik Fricka kérésébe, legyen, ahogy akarja, Siegmund vesszen, Hunding lesz a győztes, a világ úgyis menthetetlen.

Brünnhilde tér vissza, ám az ő jó kedve is hamarosan odalesz, apja tájékoztatja, hogy mégis Hundingot kell védenie. A főisten kitárja a szívét egyetlen bizalmasa előtt, beszámol leányának Alberich és a gyűrű történetéről. Erda egykor azt jósolta neki: „Ha egy sarjat létrehoz az, kit gyűlölet hajt, az istenek vége nincs messze már.”

Brünnhilde vitába száll apjával, ne dobjon el mindent, ne forduljon el szeretett fiától! Wotan azonban dühbe gurul, „talán oly mélyre süllyedtem már, hogy kit létrehoztam, az támadni mer?” – kérdezi, és leszögezi, nem másítja meg döntését.

Brünnhilde összetörten indul a csatamezőre. Siegmundot épp kedvesével a karjában találja, Sieglinde úgy érzi, a Hundinggal kötött kényszerű házassága bemocskolta őt, és csak romlást hozhat a szeretett férfira. A fiatalasszony ájultan omlik össze a lelki terhek hatására, a férfi pedig gyöngéden gondoskodik róla. Még nehezebb tehát a walkürlánynak közölnie vele, mi vár rá: közelgő halálát. Elmondja, hogy a túlvilágon jó sora lesz, a dicső hősökkel együtt a Walhallába kerül, a főisten seregébe, apjával is újra fog találkozni, és a lakomákon Wotan lányai szolgálják majd fel neki az italt.

Brünnhilde nemmel válaszol, a nő földi pályája még tart, így nem követheti testvérét. A férfi ennek hallatán csendesen azt válaszolja, neki sem kell az örök boldogság. A walkür győzködi, elmondja, hogy nincs más választása, az istenek döntöttek, nem szegülhet ellene. Az egyre jobban kétségbeeső Siegmundot azzal nyugtatja, majd ő vigyáz az asszonyára, már csak azért is, mert az a szerelmes éjszakán gyermeket fogant. A férfi azonban hajthatatlan, inkább ölné meg mindkettejüket és a születendő gyermeket, de nem hagyja magára párját. A heves érzelmek megrendítik Brünnhildét, úgy dönt, szembeszegül Wotan akaratával, és Siegmundot fogja támogatni a harcban.

A főisten távolról figyeli a harcot, és amikor rájön lánya árulására, maga avatkozik bele az eseményekbe. Dárdájával eltöri Siegmund kardját, a fegyvertelen férfit pedig Hunding ledöfi.

Testvéreihez megy, a walkürökhöz. Újra szédítő magasságban vagyunk, fütyül a szél a fülünkben. A felhők között harcos asszonyok száguldoznak, egy sziklaszirten beszéltek meg találkozót, mielőtt hazatérnek a Walhallába. Nyolcan már ott is vannak, csak Brünnhilde hiányzik, márpedig Wotan haragudna, ha nélküle térnének vissza. 

Hamarosan kétségbeesett vágtával érkezik kilencedik társuk is, az ő nyergében azonban nem harcos, hanem egy asszony fekszik. Brünnhilde beszámol testvéreinek a történtekről, és segítséget kér, lova, Grane már nem bírja a menekülést, márpedig Sieglindét és születendő gyermekét biztonságba kell helyezni. A lányok elszörnyednek, apjukkal egyikük sem dacolna. A sokkból ekkor ocsúdó Sieglinde nem akar tovább élni Siegmund nélkül, azt kéri megmentőjétől, kegyelemből inkább végezzen vele.

Brünnhilde úgy dönt, majd ő feltartóztatja Wotant, így Sieglinde elmenekülhet a közeli erdőbe, oda a főisten úgysem követné. Kerüli ugyanis a helyet, mert Fafner is arrafelé tanyázik. A walkürlány búcsúzóul átadja az asszonynak a kard darabjait, és elnevezi a születendő gyermeket: „Kinek kezében egy lesz a kard, az nyerje tőlem nevét: »Siegfried a győzelmes hős!«”

Már meg is érkezik a dühöngő Wotan, és lányai hiába kérlelik, adjon kegyelmet Brünnhildének, ő hajthatatlan, sőt, azzal fenyegetőzik, hogy eltaszítja azt, aki az árulót védelmezi. A rémült walkürök távoznak, apa és lánya pedig kettesben maradnak.

Úgy dönt, büntetésből álmot bocsát Brünnhildére, és megfosztja érinthetetlenségétől, az első földi férfihoz kell feleségül mennie, aki rátalál és felébreszti.

A harcos leány elrémül az alantasnak tartott asszonyi élettől, és könyörögni kezd apjának, őrizze az álmát olyan lángtenger, melyen csak a legbátrabb férfi mer keresztülhatolni. Wotan először vonakodik ilyen engedményt adni, de végül az érzelmei felülkerekednek rajta, fájó szívvel búcsúzik kedvenc gyermekétől: „Ó egyszer még, lássam szemed most, hogy elszakít a búcsúperc. Egy boldog férfi nézheti majd, s a boldogtalan isten többé már sose látja.” Utasítja Logét, varázserejű tűzzel vegye körül a sziklát. Miközben vidáman táncoló lángok csapnak fel, a főisten távozóban visszanéz, és óva int mindenkit: