Sieglinde hosszasan bolyongott az erdőben. Bármilyen nehézséggel kellett is megküzdenie, szótlanul tűrte azt, semmi más nem lebegett a szeme előtt, mint hogy születendő gyermekét megóvhassa. Amikor eljött az ideje, hogy világra hozza fiát, az asszony kétségbeesve keresett menedéket. Az erdőben egy házra bukkant, ahol Mime, a gyűrűkovács Alberich öccse lakott. A rabszolgasorból csak az isteni közbeavatkozásnak köszönhetően megmenekülő törpe azóta szüntelenül töprengett, hogyan tudná a helyzetet előnyére fordítani.

Amikor Sieglinde a házába jött, rögtön meglátta a kínálkozó lehetőséget, hiszen a születendő gyermek Wotan leszármazottja lesz, és ha igazat mondanak a jóslatok, rendkívüli erőt fog birtokolni. Barátilag fogadta hát az asszonyt, és mindent megtett, hogy segítse a szülés lefolyását. De hiába, a végsőkig legyengült Sieglindének épp csak annyi ereje maradt, hogy világra hozza gyermekét, aztán

Mimének főhetett a feje, arra mégsem számított, hogy egy csecsemőről kell gondoskodnia. De a gyűrű iránti reményei mégis erősebbnek bizonyultak, úgy döntött, felneveli a gyermeket, hogy egy napon majd eszközként használja Fafner ellen.

Amikor a síró-rívó kisbaba szép szál legénnyé serdült, Mimének máson sem járt az esze, mint hogy miként tudná eggyé kovácsolni a Nothungot. Volt némi jártassága a fémmunkában, ám ezzel a különleges pengével rendre kudarcot vallott. Pedig hát anélkül hogyan is tudná Siegfried legyőzni a sárkányt? Azon a napon is ezen tűnődött, amikor a fiú gonosz tréfából egy medvét hozott haza. Nevelőapjával ugyanis nem szívelték egymást, hát előszeretettel bosszantotta ilyen csínyekkel.

Az ifjú azonban gyanút fogott, látta a természetben, mondta, hogy minden állat kicsinye hasonlít a szüleire – én pedig nem hasonlítok rád egyáltalán! „Te kőszívű, galád gyerek, most halljad, miért gyűlölsz engem! Nem vagyok én rokonod neked, de mindent nekem köszönhetsz csak” – felelte a törpe, majd az ifjú faggatására elmesélte, hogy is került hozzá egykor, ám a származásával kapcsolatban a többi részletet igyekezett homályban hagyni. Amikor végül a Nothungról is szót kellett ejtenie, azt hazudta, hogy azt Sieglinde nekiadta, fizetségképpen, hogy gondoskodjon a gyermekről. A pengéket látva Siegfried földerült, erre a fegyverre van szüksége, hogy nekiindulhasson a nagyvilágnak!

– kiáltotta, majd sebtiben elrohant. 

Na, most légy okos! - tűnődött Mime. – Hiszen már eddig is összekovácsoltam volna a kardot, ha tudnám! – Észre sem vette, hogy valaki időközben belépett a kunyhójába. Egy ősz agg volt, hosszú úti köpönyegben, a fél szemét takaró kalappal. A vándor azért jött, hogy menedéket kérjen a törpétől, az azonban inkább szeretett volna megszabadulni a hívatlan látogatótól. Szó szót követett, míg végül az idegen alkut ajánlott:

A törpe nem látta meg a helyzetben rejlő lehetőséget, hogy végre megtudhatná, ami régóta foglalkoztatja, csak az járt a fejében, hogy olyat kérdezzen, amivel megfogja a vándort. Így sorra tudakolózott a föld alatt, a föld felszínén és az egekben lakó lényekről, abban a reményben, hogy az valamelyikre nem tud majd felelni. Ám kiderült, hogy az idegen alaposan kiismeri magát a világ minden tartományában, válaszaiban pedig hallhatjuk a nibelungok, az óriások és a Walhalla motívumát – ez utóbbi hallhatóan közel áll a titokzatos látogatóhoz…

A három kérdés után a vándor még mindig nem akart távozni, azt követelte, most Mime feleljen az ő kérdéseire – hasonló alkuval, tehát fejét zálogba téve. A törpe megrémült, de az első két kérdés igen könnyűnek bizonyult, a vándor a Wälsung-testvérekről, Siegmundról és Sieglindéről, valamint a Nothungról érdeklődött, melyekről ő már mindent kikémlelt. A harmadik kérdést azonban inkább neki kellett volna feltennie: ki lesz képes a Nothungot újrakovácsolni? Mime azt se tudta, hova kapjon, mit csináljon, ám a fejét végül megtarthatta, sőt, még homályos választ is kapott a kérdésre:

– intette a vándor, majd távozott, zálogban lévő fejét erre a bizonyos félni nem tudó illetőre bízva. A törpe megrettent, rájött, hogy csak Siegfriedről lehet szó. A visszatérő ifjút leültette, és a félelemről kezdett neki magyarázni. „Fafner megtanít félni, jöjj a barlangjához csak!” – ajánlotta neki. Az ifjú kíváncsi lett a sárkányra, csak hát a találkozóhoz mégiscsak kellene egy jó kard! Mivel látta, hogy Mimétől sokat nem várhat, maga ment a kovácsműhelybe, és

A törpe rémülten figyelte a műveletet, világossá vált előtte, hogy ő csak rosszul jöhet ki ebből a helyzetből. Ha Siegfried nem győzi le a sárkányt, nem szerzi meg a gyűrűt. Ha legyőzi, megtartja magának a kincset. Egyetlen megoldás maradt: a harc után álomitallal ejti bódulatba, és amikor az ifjú megpihen, lenyisszantja a fejét. Így övé lesz a gyűrű, a kard és a világuralom. A Nothungot magasba emelő Siegfried örömkiáltásába a törpe álnok kacaja is belevegyült.

Nem Mime volt azonban az egyetlen, akinek a sárkány kincsére fájt a foga. A gyűrűjétől megfosztott törpekirály, Alberich is szüntelenül a barlangja körül járt-kelt, abban a reményben, hogy valaki egyszer csak végez a szörnyeteggel. Egyszer azonban nem várt látogatója érkezett, a már Mimét is felkereső vándor, akiben egykori ellenségét, Wotant ismerte fel.

Tudta, hogy Wotan nem szállhat nyíltan szembe Fafnerrel, hiszen egykor egyezséget kötött vele, úgy érezte hát, most ő került helyzeti előnybe. A főisten azonban biztosította, már nem avatkozik a világ folyásába csak figyeli az eseményeket. Biztatta Alberichet, kérje el szép szóval a gyűrűt a sárkánytól, de mikor az valóban megtette ezt, a sárkány pedig alig egy mordulással válaszolt, kikacagta a törpét. Akkor hát a testvérével, Mimével, és az általa nevelt fiúval kell majd megküzdenie a gyűrűért, vetette oda búcsúzóul, majd lóra pattant, és szélsebesen eltűnt magasban.

Megérkezett Mime és Siegfried is, az ifjú mindenáron magára akart maradni a veszély előtt, de alig tudott megszabadulni gyűlölt nevelőapja társaságától. Mikor Mime végül mégis beleegyezett, hogy távolabbról figyelje a harcot, boldogan hevert el a fűben. „Mily jó, hogy ő nem apám!” – sóhajtott fel.

Mivel földi nőt még soha életében nem látott, utóbbit el sem tudta képzelni. Gondolataiból egy kismadár csodás dala térítette magához. Milyen jó is volna beszélni a madarakkal, ők talán mondanának valamit anyámról! – gondolta az ifjú. Megpróbált egy nádból sípot faragni, hogy ő maga is hasonló dalt szólaltasson meg. De ügyetlennek bizonyult, a kellemetlen hangra pedig a kismadár riadtan arrébb rebbent.

Hogyan is szólhatnék hozzá – töprengett tovább az ifjú, majd tekintete az övéből lógó kürtre esett.

Ajkához emelte, és virtuóz dallamot játszott rajta, amelybe – mintegy első öntudatra ébredéseként – saját nevét, a Siegfried-motívumot is belefűzte.

De nem a madárka bújt elő a szép hangokra, hanem egy sokkal nagyobb állat: a sárkány épp inni készült a közeli forráshoz. Örömmel nyugtázta, hogy úgy látszik, ebéd is kínálkozik, jó nagyra tátotta a száját az ifjú felé. Ám az se hagyta magát, felemelte kardját, és Fafner hamarosan halálra sebzetten hevert a földön. Utolsó leheletével elmondta,

Figyelmeztette az ifjút, hogy rá is ez a sors vár, de azt az intésnél jobban érdekelte, hogy a bölcs öreg esetleg tudhat valamit róla és a családjáról. De késő! Fafner egy utolsót sóhajtás után végleg kilehelte lelkét. Amikor Siegfried ki akarta szabadítani a kardját, kezére csöppent az égetően forró sárkányvér, felszisszent, ujját ajkához kapta, és ekkor csoda történt: hirtelen megértette a madarak énekét. A közeli ágon ülő kismadár azt tanácsolta neki, a kincsek közül a gyűrűt és a ködsüveget vegye magához, azokkal rendkívüli hatalomra tehet szert.

Míg az ifjú eltűnt a barlangban, odakinn a két törpetestvér találkozott, azonnal civakodni kezdtek, kit is illet meg Siegfried zsákmánya. Amikor az ifjú visszatért, Alberich meghúzódott a sűrűben, Mime viszont édes szavakkal próbálta megkörnyékezni nevelt fiát. Ám a madárka ismét szólt,

Így jött rá az ifjú, hogy a törpe valójában az életére tör, felháborodásában pedig lesújtott rá a Nothunggal. Öröme azonban nem tartott sokáig, mert bármilyen gyűlölködés is volt közte és a törpe között, rajta kívül senkije nem volt a világon. Talán a kismadár erre is tudna megoldást? Kérve fordult hozzá: „Adj nekem választ, te kedves madár. Hol találok végre társat én?” És már jött is a válasz:

– s a tollas kis barát már röpült is, hogy mutassa az utat.

Wotan azonban ismét előrébb járt, ő is felkereste Brünnhilde szikláját. Nem az volt azonban a célja, hogy alvó leányát lássa újra, hanem egy barlangból Erdát, a földanyát hívta elő. Tudni akarta, Siegfried a gyűrű birtokában képes lehet-e elhárítani az istenek feje felett lebegő veszélyt. A földanya hosszú álomból ébredt.

Szavai homályosan szóltak, mint egykor, szendergése közben a világmindenség titkait fürkészi, nem törődik a hétköznapi eseményekkel. Wotant előbb a nornákhoz, majd Brünnhildéhez küldte, és csak ekkor értesült róla, hogy lánya kitaszítottá vált. Rémülten eszmélt rá, mivé lett a világ, míg ő aludt, a főisten pedig lenézően közölte vele: bölcsességének már vége,

A földanya mindörökké elsüllyedt, Wotan pedig várta, hogy késői utódja megérkezzen. Nem is kellett sok idő, hogy találkozzanak, a főisten azonnal faggatni kezdte az ifjút, hogy megtudja, valóban teljesen szabad-e, semmit nem tud isteni ősatyjától, akitől a kezében tartott kard származik. Siegfried  azonban türelmetlenül válaszolgatott, dühítette, hogy egy öregember áll az útjában. Wotan felháborodott a szemtelenségen, szívében még nem mondott le teljesen egykori nagyságáról, így durván helyreutasította a fiút, és a dárdájával akarta jobb belátásra bírni: „e dárda volt az, min összetört e kard, most újra csak e dárdán porladjon szét!” Siegfried még mindig nem értette, kivel áll szemben, arra azonban rájött, hogy apja gyilkosa fenyegeti, felkapta hát a Nothungot,

„Csak menj! Nincs hatalmam rajtad!” – horgasztotta le a fejét a főisten, az ifjú pedig nekivágott a lángoknak.

A sziklacsúcson ragyogott a napfény, tündöklő fegyverek csillogtak, a fák árnyai alatt pedig egy ló pihent, békés álomba merülve. A pajzs mögött egy páncélos hős nyugodott, mellkasa finoman emelkedett. Mikor Siegfried levette a fejéről a sisakot, hosszú aranyhaj omlott le, az ifjú ebből ébredt rá, hogy egy nő fekszik előtte. Milyen szép! De hogyan is tudná felébreszteni?

Végül utolsó erejéből, félájultan az ajkára borult, és hosszú csókot adott neki. A leány pedig kinyitotta a szemét, és boldogan vette szemügyre az őt körülvevő világot. Hálás mosollyal köszöntötte Siegfriedet is, de amikor ráébredt, hogy az ifjú milyen türelmetlen vágyakkal szeretné meghódítani, megrémült. Neki sem sikerült könnyebben megválnia isteni lététől, mint apjának, szíve még a mennyek érinthetetlen lányai között járt. Ám az édes szavak és a szívében már régóta ébredő szerelem végül rajta is erőt vett, és a két fiatal, kikacagva a világ árnyait, a tündöklő napfényben egymás karjába borult.