Erda, a földanya örök álomba merült, és lányai, a sors fonalát gombolyító nornák is csak tévelyegnek. Egykor a világfához kötötték fonalukat, de az ősi kőris kiszáradt, miután Wotan levágott róla egy ágat, hogy abból készítsen dárdát magának, és azóta már csak satnya fenyőfákat találnak. A világ menetén merengve sorra felidézik az egykori nagyságokat, Wotant, akinek dárdája összetört, ezért a világfa maradványaiból máglyát rakatott a Walhalla köré. Majd Loge következik, a tűzistent Wotan kényszerítette, hogy körbevegye Brünnhilde szikláját, ám az ellene szüntelenül mesterkedő cselszövőn egykor bosszút áll majd az úr.
A dárda egyik szilánkját a mellkasába szúrja, és az ekkor kipattanó szikra gyújtja lángra az istenek lakhelyét.
Az egyik norna Alberichre is rákérdez, mi lett a gyűrű egykori tulajdonosával? Válasz nincs, a kőszikla hirtelen eltépi a fonalat, az egykori világrend véget ért. A nornák örökre visszatérnek anyjukhoz a mélybe.
Nem olyan messze, Brünnhilde szikláján eközben a szerelmesek épp ébredeznek. Siegfried már elég ideje élvezte kedvese társaságát, és sok mindent megtanult tőle a világról, most viszont tovább kell állnia, hogy újabb hőstetteket hajtson végre. Mindketten új emberré váltak az együtt töltött időben, ezt jelzi a hozzájuk kapcsolódó két új motívum, a Brünnhildét festő, nőiesen kanyargó klarinétdallam és a Siegfried hősiességéről árulkodó rézfúvós zene.
Búcsúzóul a szerelmesek ajándékot cserélnek, Siegfried átadja a Fafnertől zsákmányolt gyűrűt, Brünnhilde pedig lovát,
Granét bocsátja rendelkezésére, így az ifjú már csónakba is pattan, és kürtszó kíséretében elhajózik.
Az ifjú még nem is tudja, hogy valahol már várják, kicsit odébb a Rajna mellett áll a Gibichungok csarnoka. Most az egykori nagy király fia, Gunther uralkodik, két testvére társaságában, húga, Gutrune mellett tanácsadóként jelen van féltestvére, Hagen is, akinek apja Alberich, a törpe. Anyjuk azonban összebékítette a két férfit, úgy vélte, törvénytelen származású fia éles eszével a trónörökös szolgálatára lehet majd. Így is történt, Hagen sokszor kisegítette bátyját a bajból, ám most arra készül, hogy eszközként használja, és rajta keresztül ejtse tőrbe Siegfriedet. Ravaszul irányítja a testvérpár gondolatait, ideje lenne megházasodniuk, hiszen csak akkor tudják továbbörökíteni a nemes család hírnevét. Már ötlete is van, ki lenne a megfelelő számukra,
Gunthernek Brünnhildét szemelte ki, akit Siegfried könnyedén meg tud majd szerezni – ha cserébe megkapja Gutrunét.
A lány bizonytalan, ugyan miért akarná egy ilyen nagy hős épp őt feleségül venni? Hagen azonban fülébe súgja: emlékezzen a varázsitalra, amit anyjától kapott, bárki férfinak ad abból, az azonnal elfelejti, ha valaha más nőt szeretett. Mintegy végszóra megjelenik, akiről beszélnek, Siegfried csónakja siklik el a csarnok előtt, ő is hallott már a környék ifjú uráról, szeretne hát vele megismerkedni. Gunther kedvesen fogadja, és a két fiatalember hamarosan barátságot köt. Ekkor jelenik meg Gutrune az üdvözlőitallal, és bár Siegfried az első kortyot még Brünnhilde egészségére issza, hamarosan nem is tud másra figyelni, mint a királylány sugárzó szemére. Bármit megfogad, hogy elnyerje a lány kezét, abba is készséggel beleegyezik, hogy elhozzon Gunther számára egy asszonyt, akit lángtenger őriz. Hagen ki is dolgozza a tervet,
Siegfried a nála lévő ködsüveg segítségével fel tudja venni a király alakját, és akkor Brünnhilde azt hiszi majd, leendő jegyese hódította meg.
Az ifjú szemrebbenés nélkül belemegy a csalásba, vértestvérséget fogadnak egymásnak Guntherral, majd sietve útnak is indulnak, hogy mielőbb végrehajtsák a küldetést.
Időközben Brünnhilde szikláján azon tűnődik, vajon mennyi időbe telik, míg kedvesét újra láthatja. Egyszer csak furcsa hangra lesz figyelmes, mintha lódobogás közeledne a távolból. A szirtre egyik húga, Waltraute érkezik, de csak titokban, apja tudta nélkül kereshette fel testvérét. Beszámol Wotan mélabújáról, és mindarról, amit a nornák is említettek, a főisten már nemzetségének pusztulására készül. Brünnhilde fájó szívvel hall apja bánatáról, de mindez olyan távolinak tűnik neki, már közelebb áll a földi világhoz, mint egykori, égi létéhez. Waltraute azonban tőle várja a megoldást,
ha az átkos gyűrűt visszaadná a rajna sellőinek, megmenthetné a világot a pusztulástól.
Testvére azonban elszörnyed: a világ minden kincsénél többet ér neki Siegfried szerelmi záloga! Soha nem mond le a számára legszentebb érzésről, szögezi le, miközben felhangzik az a motívum, amivel Alberich egykor, A Rajna kincsében elutasította a szerelmet. Waltraute kétségbeesve távozik. Brünnhilde alig nyeri vissza a nyugalmát, mikor a láng haragosan felzúg: valaki közelít a sziklához. Az asszony szívét öröm járja át – csak nem Siegfried tért vissza? Hamarosan azonban Gunther alakja tűnik a szemébe, aki rendkívüli erejével legyűri a tiltakozó nőt, és zálogul elrabolja tőle az ujján viselt gyűrűt. Brünnhilde megtörten visszavonul a barlangba, az álruhás Siegfried azonban maguk közé fekteti kardját, hogy így őrizze meg érintetlenül a barátja számára megszerzett menyasszonyt.
Odahaza a Gibichungoknál az éjszaka őrködő Hagent a sötétben felkeresi apja, Alberich. Újra és újra hűségesküt akar venni fiától, és jó tanácsokkal látja el, hogyan is lehetne megszerezni a gyűrűt. Az azonban oda se figyel rá,
a terve kész, ravaszabb és gonoszabb, mint amit apja valaha ki tudott agyalni, esküt pedig csak saját magának hajlandó tenni.
Végül a törpe eloldalog, a hajnal első sugarai pedig Siegfried kürtszavát hozzák. A ködsüveggel egy szempillantás alatt visszaérkezett Brünnhilde sziklájától, míg az újdonsült mátkapár lassabban, hajón érkezik utána. Gutrune boldogan fogadja jövendőbelijét, és utasítja Hagent, hívja össze a férfiakat a nászi ünnepségre, míg ő az asszonyokkal teszi meg az előkészületeket. Hagen kiáll a térre, és hátborzongató harci riadó hallat, de az érkező harcosokkal már azt tudatja, hogy csupán az áldozatra szánt állatok vére fog folyni.
Hamarosan megérkezik Gunther és Brünnhilde is, és mindenki összesereglik a fogadásukra. Mikor az asszony észreveszi Siegfriedet, egy pillanatra örömet érez, azt reméli, ő majd megszabadítja, de hamarosan szembesülnie kell vele, hogy a férfi egyáltalán nem emlékszik rá. Meglátja viszont a kezén a gyűrűt, amit elvileg Gunther rabolt el tőle, és ekkor válik világossá, hogy becsapták.
Dühében leleplezi a nép előtt, hogy korábban Siegfried kedvese volt, és azzal vádolja, hogy most mint megunt szeretőt veti oda barátjának.
Általános a zavar, hiszen senki nem ismeri a történetet teljes egészében ahhoz, hogy megértse, mi is a nézeteltérés igazi oka, végül Siegfried úgy hiszi, a ködsüveg talán nem változtatta el teljesen, ezért lepleződött le. Meg akar esküdni, hogy barátja iránti hűsége nem szenvedett csorbát, Hagen pedig készséggel odanyújtja a fegyverét, hogy arra mondja el a fogadalmát: „Ez éles fegyver által haljak meg én. Aki bűnöm bizonyítja, döfje belém, hogyha igaz, mit mond, s én álnok voltam vele!” Brünnhilde is esküt mond, megáldja a fegyvert, hogy az majd le tudjon sújtani az árulóra. Siegfried Gunther fülébe súgja, hogy csillapítsa csak le asszonyát, az majd egy napon hálás lesz azért, mert ilyen férjet szerzett neki, aztán Gutrunéval és a néppel távozik, hogy előkészítsék az esküvőt. Csak Brünnhilde, Hagen és Gunther marad a színen, aki mostanra teljesen bizonytalanná vált, vajon barátja tényleg becsapta-e őt. Féltestvére azonban már tervet kohol: mivel az ő dárdájára esküdött hamisan, ő fogja leszúrni Siegfriedet. Brünnhilde egy darabig bizonytalan, részt vegyen-e a cselszövésben, ám végül elárulja egykori kedvese gyenge pontját:
varázserejével rendkívüli védelemmel látta el annak testét, de a hátát szabadon hagyta, mivel tudta, a hős soha nem futamodna meg az ellenség elől.
A három összeesküvő ünnepélyes fogadalmat tesz, Brünnhilde és Gunther Wotanhoz fohászkodik, Hagen pedig Alberich segítségét kéri.
Hogy eltitkolják sötét tervüket Gutrune elől, a testvérek vadászni hívják Siegfriedet, hogy az udvartól távol öljék meg. A hajtás során az ifjú elszakad társaitól, és a Rajna partjára téved, ahol találkozik a még mindig kincsüket sirató sellőkkel. A lányok incselkednek vele, hogy megszerezzék a gyűrűt, ám Siegfried nem akarja átadni, hiszen egykor egy sárkányt kellett legyőznie érte. Ekkor a sellők figyelmeztetik: a gyűrűn átok ül, és ahogy előző gazdáira, őrá is a halál vár, ha nem szabadul tőle meg hamarosan. Az ifjú azonban csak nevet rajtuk,
mit számít a veszély, ha meg is kell halnia, csak a boldogság és a kéj számít az életben!
Szavaiban azonban van valami keserűség, egy ideje nem találja a helyét, egészen könnyelmű lett. A sellők méltatlankodva hagyják magára a balgát, miközben azért még odavetik: a gyűrű következő tulajdonosa egy bölcs asszony lesz, aki majd jobban hallgat rájuk.
A magára maradt Siegfriedet ekkor érik utol társai, Hagen italt ajánl neki, és kéri, hogy meséljen régi hőstetteiről. Az ifjú bele is kezd a történetbe, mesél Miméről, a sárkányról és az erdei madár daláról. Két versszakig még fel is tudja idézni a történteket, beszámol a gyűrű és a ködsüveg megszerzéséről és az álnok Mime legyőzéséről, de aztán ködbe fúlnak az emlékei. Hagen bűvös italt ad neki, azt mondja, ez majd segít felidézni, ami rég történt.
Siegfrieden fura kábulat lesz úrrá, újra látja magát a sötét erdőben, hallja a madár dalát, és érzi Brünnhilde köré fonódó karjait.
Az asszony nevének hallatára Gunther minden balsejtelme beigazolódni látszik, Hagen pedig hátulról ledöfi az ifjút. Siegfried utolsó erejéből gyöngéden búcsúzik szerelmétől, és Brünnhilde nevével az ajkán hal meg. Gyászzenéje megmutatja, hogy minden fájdalom és pusztulás ellenére most szabadult meg mindattól a szennytől, amivel a cselszövés és a hazugság világa bemocskolta. Újra arra a nemes hősre emlékezhetünk, akivé egykor a Brünnhilde iránti szerelme tette.
Közben a palotában Gutrune nyugtalanul várja haza a férfiakat. Fél kettesben maradni Brünnhildével, és az a gyanúja, hogy valami rossz fog történni.
Hamarosan meg is érkezik Hagen, és együttérzés nélkül közli vele férje halálát.
Gunther csillapítaná húga fájdalmát, ám az dühösen elfordul tőle, biztos benne, hogy testvére is részt vett a Siegfried elleni merényletben. A férfi inkább Hagent okolná mindenért, öccse pedig nem is tiltakozik, joggal ölte meg az árulót, mondja, hiszen az ő fegyverére esküdött hamisan. A két férfi összevész a gyűrű miatt, és Hagen halálra sebzi bátyját. A gyűrűt azonban nem tudja megkaparintani, mert közeledtére a halott Siegfried keze parancsolóan a magasba emelkedik. Ekkor érkezik meg Brünnhilde, ünnepi gyászruhában, és utasítja az embereket, hogy készítsenek halotti máglyát.
Gutrune rábred, hogy minden baj a bájitalnak köszönhető, és Brünnhilde volt az a nő, akit kitörölt Siegfried emlékezetéből.
Nem marad hát tovább egykori kedvese mellett, inkább bátyját siratja el.
Brünnhilde úgy dönt, szerelmével együtt akar a sírba szállni. A máglyára magával viszi az átkos gyűrűt, ami a tűzben megtisztul majd, így a Rajna sellői újra feloldhatják a vízben, hogy végre az legyen, ami régen volt: ártatlanul csillogó kincs. Wotannak is üzen, megértette, miért kellett ennyi csapást elszenvednie, és bár hibáztatja apját, amiért elfordult tőle, nyugalmat és megbékélését kíván a számára. Logét pedig a Walhallába küldi, legyen vége a régi világnak, jöjjön el az istenek alkonya! Brünnhilde meggyújtja a máglyát, majd felpattan lova, Grane hátára, és a tűzbe vágtat vele. Felcsapnak a lángok, aztán egy kis idő után a Rajna önti el a színt, a sellők örömmel szemlélik visszanyert kincsüket. Hagen a habok közé veti magát, hogy megszerezze a gyűrűt, de az egyik sellő a víz alá húzza.
Közben az égen is fény parázslik, a tűz elérte a Walhallát, az egykori magasztos falak összeomlanak.
A világ romjai fölött azonban egy reményről tanúskodó motívum csendül fel, a megváltásé.
Szereplők:
Emberek:
Siegfried – Siegmund és Sieglinde fia, Wotan leszármazottja.
Gunther – király, később Brünnhilde férje
Gutrune – Gunther húga, később Siegfried felesége
Hagen – Gunther és Gutrune féltestvére, Alberich fia
Walkürök:
Brünnhilde
Waltraute – Brünnhilde húga, mindketten Wotan és Erda lányai
Alberich – törpe, a gyűrű egykori birtokosa
A rajnai sellők:
Woglinde
Wellgunde
Flosshilde
A nornák
Az idézetek (Blum Tamás fordításában) és a motívumok elnevezése az alábbi kötetet követi:
Richard WAGNER, A Nibelung gyűrűje. Színpadi ünnepi játék. Szövegkönyv a motívumok feltüntetésével, Budapest 2003.