Nem választható el világosan, mit tekinthetünk a Kékszakállú-történet változatának és feldolgozásának, de Charles Perrault (a cikk első részében tárgyalt) meséje és a Grimm-testvérek feldolgozása klasszicizálta a témát. És hogy mennyire megtalálta a helyét – a kultúrák határát figyelembe sem véve – ez a sztori, azt jól mutatja, hogy nyomokban felfedezhető az Ezeregyéjszaka meséiben is.

Walter Crance festménye

„Ha Kékszakállt nem tévesztik össze egy kalózzal, gyakran turbános török zsarnokként lép színre” – írja Casie Hermansson. De nem Seherezádé tévesztette meg azokat az angolokat, akik keleti férfiúként ábrázolták ezt a dicstelen várurat. Hogy miként lett török a főszereplő, annak egészen hétköznapi oka van: a Perrault-mese angol fordítója tévesen handzsárnak fordította a francia 'coutelas' (rövid szablya) szót.

Egy Kékszakáll-pantomim plakátja a 17. századi Londonból (Fotó/Forrás: Amazon)

Miközben a történet népszerűségre tett szert Franciaországban – köztük André Grétry, a kor ünnepelt zeneszerzője írt belőle operát –, a sikert megneszelve az angolok is elkészítették a maguk verzióját. Ez volt George Colman drámája, török despotával a főszerepben. Az „Othello-dinamika” (leegyszerűsítve: a sötétebb bőrű feleséggyilkos) ugyanis működő sablon volt az angol színházlátogatók számára. Emellett nem is egy, hanem nagyjából fél tucatnyi pantomim készült a 18. század végi Angliában, amelyek valahogy ezt a mondát járják körül. A történetben szereplő lánynak neve is lett (Fatima), Kékszakállt viszont gyakran csak „szultán”-nak nevezték. „Bluebeard” vagy „Ritter Blaubart” még ezekben az években megtalálta a helyét a kor goth-fantasy irodalmában is.

A sztori hat-hét évtized múlva annyira kifacsartnak tűnt, hogy az 1866-ban Franciaországból Angliába importált Offenbach-operettet ezzel a mulatságos címmel hirdették az impresszáriók – nyilván a Colman-darabra tromfolva:

Kékszakáll, vagyis egy elhasznált karakter felújítása.

De még ne ugorjunk Offenbach operettjéhez – hiába az a cél, hogy az operettszínházi bemutatóra hangolódjunk. A franciák nem felejtették el a sok száz éves történetet. Maurice Maeterlinck, a szimbolista drámaíró keresve sem találhatott volna jobb alapanyagot, amiből aztán Paul Dukas írt operát – A bűvészinas egyművesként emlegetett szerzője. Ez a mű abban tér el a meseváltozattól, hogy Kékszakállnak több felesége is megjelenik benne: Sélysette, Ygraine, Mélisande és Bellangère. A „legújabb nej” Ariane, aki halott feleségeket nem talál a hetedik szobában, de ezek az élők sem túl elevenek. Miután a kastély fegyveresei fellázadnak Kékszakáll ellen, Ariane az egyetlen, aki nem akar bosszút állni.

Innen már csak egy lépés, hogy a feleséggyilkos Kékszakállból „poliamorózó” legyen, aki búvalbélelt ugyan, de legalább nem öl meg senkit. Márpedig az egyre látványosabb és könnyedebb színházi produkciók ez irányba terelték a monda cselekményét. James Robinson Planché a 19. században extravaganzát (nagyszabású, táncos-zenés show-t) formált a történetből, ami alighanem Jacques Offenbach operettszerző, ennek „az ökonomikusan gazdálkodó színházi kapitalistának” (László Ferenc kifejezése) figyelmét is felkelthette.

Offenbach Kékszakáll c. operettjének korabeli plakátja

Offenbach éppen a legidősebb lányát adta férjhez, amikor a Barbe-bleue-t komponálta, ráadásul köszvénnyel is küzdött (és – ünnepelt színpadi szerzőként – volt olyan számító, hogy a betegséget felnagyítva, eltúlozva a sajtó tudomására hozta). E két tényezőtől a hangulata nem gyilkosabb: a Kékszakáll nem lett pszichothriller.

A szép Heléna c. sikerdarabja már régóta futott a párizsi Variétés műsorán, amikor a Kékszakáll leváltotta 1866. február 5-én. Már a Heléna forrásául szolgáló történet sem volt éppen komikus, a Kékszakállé viszont egyenesen horrorisztikus. Noha többen aggodalmukat fejezték ki ezzel kapcsolatban, Jacques Offenbach és szövegírói (Henri Meilhac és Ludovic Halévy) joggal replikáztak azzal, hogy a sztori mulatságos pantomimek formájában már évtizedek óta fut Angliában.

A Barbe-Bleue a középkorba repítette vissza nézőit, és benne – Perrault meséjével ellentétben – Kékszakáll nem öli meg a feleségeit, hanem alkímistájának, Popolaninak segítségével altató hatású bájitalt adott nekik, és egy barlangba dugta őket.

A francia közönség számára ez sokkal elfogadhatóbb volt, egyben mulatságos is, mivel a szemükben a bigámia egyébként vonzó dolognak számított

– írja Richard Traubner.

A Budapesti Operettszínház Kékszakáll-előadásának színpadképe (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Operettszínház)

„Elképesztő erejű, mozgalmas zene” – mondta Székely Kriszta a Fideliónak az Offenbach-operettről. Már az első jelenetben ékes példája ennek Kékszakáll száma, a „Ma première femme est morte” (A feleségem halott), amelyben a főszereplő arról énekel, hogy nincsen kedvesebb özvegyember nála. A vérbő, szellemes és eleven muzsika olyan sikert aratott, hogy a Barbe-bleue hamarosan a környező országokban is színpadra került: 1866. júniusában Londonban, szeptemberben Bécsben, 1867-ben Kassán, az utána következő évben pedig New Yorkban. A pestiek 1873-ban láthatták először, és azóta is többféle produkcióban. Ezek az előadások megnevezésükben is eltértek egymástól – hívja fel a figyelmet a Revizor. Kassán „bohózatos vígoperettként”, az Erkel Színházban jó száz évvel később „operamókaként” szerepelt.

Az 1936-os Bartók-féle Kékszakállú alkotói és szereplői: Bartók Béla, Némethy Ella (szoprán), Sergio Failoni (karmester), Nádasdy Kálmán (rendező), Székely Mihály (basszus) és Oláh Gusztáv (díszlet)

A 19. század végével a Kékszakáll-mondát feldolgozó alkotások elkomorultak. Ezeknek legfontosabb – és nekünk, magyaroknak legismertebb – példája Bartók egyetlen operája, az 1918-ban bemutatott A kékszakállú herceg vára. Különleges darab ez. „Ez a sötét, rejtelmes mű arra ítéltetett, hogy a klasszikus operarepertoár ajtajában álljon: túl fontos ahhoz, hogy ne vegyünk róla tudomást, és túl különös ahhoz, hogy beinvitáljuk” – írta a New York Times szerzője. Akárhogy is, számunkra ez vált „A Kékszakállúvá”, és hajlamosak vagyunk a mondakörből merítő műveket – legyenek azok Anatole France, W. M. Thackeray, Dickens vagy a kortárs Margaret Atwood regényei – a Bartók-opera felől vizsgálni.

Illetve van még egy figura, aki mindent megtesz azért, hogy minél többen ismerjék ezt a gyilkos történetet. Mégpedig ő:

Jack Nicholson a Ragyogás c. filmben

Jack, a Ragyogás főszereplője – akinek a bőrébe bújva Jack Nicholson nyújtott életre szóló alakítást. Stephen King regényében a pszichopata férfi a hároméves Dannynek ezt a mesét olvassa.

És egy jóval barátságosabb, üdítő olvasmányt is hadd említsek még: Kurt Vonnegut Kékszakáll című regényét, amelyben Rabo Karabekian, az Amerikába vándorolt örmény festő öregkorára valamit elzárt a csűrjében. Hogy mit, azt természetesen nem fogom elárulni; de nem halott feleségeket. Hogy is rejtegethetne hullákat az, aki ilyen okos dolgokat mondd?

Attól félek, ennek az országnak az a legsötétebb titka, hogy számos polgára azt képzeli, valahová máshová, egy sokkal magasbb rendű civilizációhoz tartozik.(…) Ez az elmeállapot túlságosan sokaknak teszi lehetővé közülünk, hogy hazudjanak és csaljanak és lopjanak a többségünktől, és hogy szemetet adjanak el nekünk, meg szenvedéllyé váló mérgeket, és manipulálják a tömegkommunikációt. Mi volna szerintük a többségünk, ha nem állati sorban élő bennszülött?

Végül...

... miről szól Kékszakáll meséje? Ahogy azt az előző cikkem elején írtam, nem csak a női kíváncsiságtól – sőt, egészen biztosan nem arról. Most, évszázadokkal később csak bővült a történet jelentése.

Egy önmagára és a környezetére ártalmas férfi megszelídülése egy érzékeny nő hatására; bűnös titkaink feltárása; szerelem; a másikhoz való közeledés önmagunk feladása által; a nők megbecsülése; a hatalom, a kegyetlenség és az ártatlan találkozása – mindez a lehet a Kékszakállú.

Az Operettszínház Offenbach-előadása a rendező, Székely Kriszta szavaival azt kívánja felfedezni, hogy milyenek azok „a narcisztikus, hatalomtól ittas férfitípusok (...), akik (...) a mai napig meghatározó szerepet játszanak a társadalomban.” Ahogy az eredeti mondában az újdonsült feleség testvéreinek esetében,

Források
Richard Traubner: Operetta. A Theatrical History. Routledge, 2003.
Casie E. Hermansson: Bluebeard. A Reader's Guide To The English Tradition. University Press of Mississippi, 2009.