A női ruhába bújt férfi tévedhetetlen poénforrás. Egy nőnek öltöztetett pasival – ha jó a színész – még 2016-ban, az egyre gendertudatosabbá váló értelmiségi miliőben is meg lehet nevettetni a közönséget. Persze még Madonna is megénekelte What It Feels Like for a Girl című slágerében annak a furcsaságát, hogy míg egy fiús lány vagány, addig férfinak lányosan öltözködni/viselkedni lealacsonyító és vicces, ergo a női lét és annak úgynevezett külsődleges princípiumai nevetséges dolgok. Persze most mellőzzük a mélyebb társadalomelméleti vonatkozásokat, hiszen Billy Wilder imádott klasszikusáról, minden idők egyik legjobb vígjátékáról van szó, amelyben Jack Lemmon, Marilyn Monroe és Tony Curtis parádézott együtt 1959-ben.
Azt gondolnánk, hogy ezt a sztorit egyszerűen nem lehet elszúrni színpadon se: adva van két munkanélküli zenész, Joe és Jerry, akik tanúi lesznek egy, a chicagói maffia által elkövetett gyilkosságnak, ezért rögvest el kell hagyniuk a várost. Jobb híján csatlakoznak egy Miamiba tartó női zenekarhoz, természetesen nőnek öltözve. A zenekar bendzsósa a bájos és csacska Sugar Kane is (innen a darab címe is, bár a női hős neve Virágra magyarosodott).
Egyikük el is csavarja a szőke bombázó fejét, míg másikukba egy öreg milliárdos bolondul bele a tengerparton, a szerepcserék és álruhák pedig rengeteg vicces szitut és félreértést eredményeznek, ahogy az egy jó vígjátékhoz illik. Minden adott, hogy jó legyen az előadás, az persze nem mindegy, hogy kik húzzák fel a parókát és a neccharisnyát, és nem esik-e darabjaira a cselekmény. A Magyar Színház szerencsére nem fogott mellé a castinggal: a Joe-t/Josephine-t játszó Csőre Gábor és a Jerryt/Daphnét alakító Pavlevits Béla minden mozdulatában és hanglejtésében profi és hiteles; energikusan és lendülettel hozzák előbb a nővé válás zavarodottságát, később pedig annak élvezetét is.
Kettejük összehangolt, tudatosan felépített karakterén rengeteg minden múlik, de ne feledkezzünk meg Méhes László rendezőről se, aki nem hagyott egyetlen másodperc üresjáratot sem: az események hihetetlen tempóban és összeszedettséggel pörögnek. Sok-sok túlzás, például torzan hajlott hátú vén milliomosok és idétlenül szteppelő maffiózók veszik el az érdekházasságok és a gyilkosságok élét; Bienstock, a lányzenekar beszédhibás mindenese (Horváth Illés) pár pillanat erejéig Scatman Joe bőrébe bújva felgyorsítva hadarja a szobabeosztást, amire még a zenei aláfestés is rájátszik.
Ugyanígy megidéződik a kanos londínerfiú esetében Honky Tonk Woman, a maffiózós jelenetben a Keresztapa, a vasútállomáson a MÁV 2016-os valósága is; de épp csak annyira, hogy ne legyen szájbarágós és erőltetett. Okos és mértéktartó hozzáállásra vall, hogy ezeket a plusz gegeket és az eredeti poénokat kicentizett dózisokban, kitűnő egyensúlyban adagolják, ahogy a prózai betétek és a fülbemászó dalok is kiegészítik egymást dramaturgiailag. Egy idő után eltekintünk attól is, hogy bár remekül énekel, a Virágot játszó Simon Boglárka kissé idegesítő és magas fejhangon beszél; így viszont nemcsak külsejében idézi meg – egyébként kitűnően – a kicsit butuska Marilyn Monroe-féle ideált.
Üdítő volt tehát látni, hogy a két budapesti zenés színház mellett más teátrum is megpróbál labdába rúgni, és igényes, szórakoztató musicallel rukkol elő - még akkor is, ha nem hoz forradalmi újítást vagy rendhagyó megvalósítást a műfajon belül. A választásban biztos közrejátszik, hogy az anyagi gondokkal küszködő Pesti Magyar Színház jó ideje keresi a helyét a fővárosi színházi világban: próbálkozott már a gyerekszínház-profillal, belefogott abba a példaértékű kezdeményezésbe is, hogy látás- és hallássérülteknek biztosított akadálymentesített előadásokat (a Van, aki forrón szereti is egy ilyen produkció egyébként). Novemberben A muzsika hangjával nyitott a zenés műfaj felé, és úgy tűnik, folytatja ezt a vonalat. A nézőtéren a székek mindenesetre kis híján szétfeslettek alattunk, úgyhogy érthető, miért is fontos a minél szélesebb közönség elérése, viszont SUGAR-t elnézve azt tudjuk mondani: abszolút megéri.