A hazai fesztiválok változékonysága mellett igen szerencsés helyzetnek számít, hogy a Liszt Ünnep hű maradt elődeihez, a CAFe Budapesthez és a korábbi Budapesti Őszi Fesztiválhoz (amit tavaly óta a főváros rendez meg, és továbbra is hangsúlyt fektet a kortárs művészetre. Idén is bővültek a 21. századi operákról szerzett ismereteink, ráadásul egy nálunk is viszonylag közismert külföldi szerző művét láthattuk. Jörg Widmann más alkotásait már játszották Budapesten, sőt ő maga előadóművészként is vendégszerepelt nálunk. Ahogyan a legtöbb művészeti ágról elmondhatjuk, jelenleg az operának is számos változata, irányzata létezik párhuzamosan, amelyek némelyike a műfaj lehetőségeit vizsgáló kísérletezést tűzte ki célul. Így különösen érdekes olyan darabot látni, amely viszont egyértelmű vezérfonallal, mondanivalóval, önmagában is érdekes alkotásként jött létre.
Bár az Arc a tükörben bemutatójára csaknem húsz éve került sor, témáját – a modern technika következményeit és emberi kihívásait – ma is aktuálisnak érezzük (a librettót a német drámaíró, Roland Schimmelpfennig írta).
A cselekmény szerint egy biotechnológiai céget vezető, ambiciózus házaspár alkalmazásában álló mérnöknek sikerül emberi klónt létrehoznia, a feleség pontos mását.
Az opera tehát egyfelől Doppelgänger-történet, mely azzal foglalkozik, mi történik, ha valakinek saját, ebben az esetben tökéletesebb hasonmásával kell szembenéznie. Másfelől a darab a Pygmalion-mítoszt dolgozza fel, hiszen a maga sajátos módján mind a mérnök, mind a cégvezető szerelmes lesz a nem mindennapi tulajdonságokkal rendelkező klónba, Justinébe.
Jelenet az előadásból (Fotó/Forrás: Csibi Szilvia / Müpa)
A darab nyitójelenetét hallgatva öröm volt megtapasztalni, hogy miközben a mai, individualista korunk alkotói sok esetben nem tudnak mit kezdeni az operaműfaj hagyományos kórustételeivel, és ahelyett, hogy létrehoznák annak 21. századi változatát, inkább elhagyják azokat, Jörg Widmann olyan szerző, aki képes beilleszteni a maga zenei és színpadi világába az énekkari részleteket. Az ébredő nagyváros nyüzsgését festő nyitókórus a pezsgő élet mellett a tömeg és a monotonitás kissé nyomasztó voltát is kiválóan érzékeltette. A későbbiekben kevésbé direkt, inkább narrátori-kommentáló szerep jutott a kórustételeknek.
A mű zenei világának másik, üdítően pozitív példáját a kiváló karakterfestések jelentették. Ha nem tudtuk volna, ki énekel, a rá jellemző egyénített zenei vonásokból akkor is ráismertünk volna.
Az sem elhanyagolható szempont, hogy a zene alighanem a kortárs darabokon kevésbé edzett füleknek is sok örömet okozott, különösen Justine lebegő, nem egészen evilági szólama volt egészen magával ragadó.
Ana Catarina Caseiro, Petrány Eszter és a Wiener Kammerchor Női Kara (Fotó/Forrás: Csibi Szilvia / Müpa)
Az opera azonban több dramaturgiai buktatót rejtett magában. Már maga a címben megjelenő motívum is ilyen: a klón nem láthatja meg a saját arcát, mert akkor vonásaiban a mintájául szolgáló asszonyra, Patriziára ismerne, és ráébredne, hogy nem önálló emberi lény. Miközben mindenki azt várná, hogy ez a probléma tölti majd be a konfliktus vagy a végkifejlet szempontjából a legfontosabb szerepet, egy afféle deus ex machinaként ható, másik cselekményelem szinte jelentéktelenné teszi. Az egykor sokkal odaadóbb feleségére emlékeztető klónnővel viszonyt kezdő Bruno, aki így egy szerelmi három- vagy inkább négyszögben találja magát, és saját házassági válságával is szembenézni kényszerül, teljesen váratlanul repülőgép-szerencsétlenség áldozata lesz.
Valóban praktikus megoldás egy kitörni készülő szerelmi dráma esetén eltávolítani az egyik szereplőt, hogy aztán csak a két nőnek kelljen egymással szembenéznie
– szó szerinti és átvitt értelemben is, hiszen Justine végül csak ráismer Patriziára saját magában –, így azonban az összeomlás egy lesz csupán az események sorában, amelyek nem a cselekmény, hanem a mindenáron keresztülvitt mondanivaló logikáját követik. Az emberi Justine nem képes elviselni a saját létezése mögött rejlő embertelenséget.
Carlos Wagner rendező, Milton szerepében (Fotó/Forrás: Csibi Szilvia / Müpa)
Carlos Wagner rendező (aki egy megbetegedés következtében a színpadon némajátékkal meg is formálhatta a mérnök Milton alakját) legfeltűnőbb megoldása a klón, Justine megkettőzése, láthatunk egy táncost (Petrány Esztert, szívbe markolóan sebezhető alakítással), ám sokáig nem tudjuk, ki is énekli a hozzá tartozó szólamot. Érdekes látni, ahogy a nő egyre emberibbé válik, és az énekes előtérbe kerül: a fura, kiszolgáltatott lény helyét egy hús-vér figura foglalja el.
Justine tükörbe nézése is szimbolikus módon történik, a nő teste és lelke pillant egymásra, a táncos és az énekes.
Eddigre a színpadot már elözönlötték Patrizia hasonmásai, bár az asszonyt kiemeli közülük a ruhája, az uniformizált másolatoknak nincs joguk egyediségre igényt tartani – ilyen radikálisan érnek véget Justine emberi lét iránti törekvései.
A rendező a teret vetítővászonként is funkcionáló panelekkel tagolta (a díszlet- és jelmeztervező Christof Cremer volt), ezeken általában laza, a cselekményhez motívumszinten kapcsolódó képek jelennek meg. Az események így a leszűkített középső térben összpontosulnak, a két szélső fülkében általában Justine „láthatatlan” énekhangja jelenik meg, illetve a két hasonmás nő, valamint a klón két megformálója kerül bennük szembe egymással.
A vetítések viszont, bár eleinte megadták a történet alaphangulatát a mechanikussá váló világ képeivel, idővel egyre szájbarágósabbak lettek.
Nem mintha egyáltalán nem fordulna elő közöttük találó megoldás, a szerelmi jelenet mesefigura-illusztrációi például ötletesek, de egy idő után szinte kötelező jelleggel jelenik meg az aktuális esemény valamilyen vizuális reprezentációja (például repülés – felhők), ami már keveset adott hozzá az előadáshoz.
Roxane Choux és a Wiener Kammerchor Női Kara (Fotó/Forrás: Csibi Szilvia / Müpa)
Az est legjelentősebb énekesi teljesítményét a Justinét megformáló Ana Catarina Caseiro nyújtotta. A szerző mindkét női karakternek igen magas szólamot írt, ám a portugál szoprán ezt mindvégig magával ragadóan szép hangszínnel szólaltatta meg. A gyakorlatias Patrizia szerepében Roxane Choux inkább alakításának komplexitásával tűnt ki. Bruno figurája esetében nem volt világos, vajon a darab vagy a mondanivaló milyen sajátosságából következett, hogy a rendező egészen éretlen, kamaszos külsőt adott a figurának, Wolfgang Resch ugyanakkor koherens karaktert formált, és igényesen is énekelt. Ahogyan már szóba került,
Miltont, a mérnököt beugró formálta meg, a karaktert némajátékkal eljátszó rendező mellett a cseppet sem egyszerű szólamot a színpad széléről Andreas Jankowitsch énekelte,
amiért önmagában is elismerés illeti. Az előadásban együttesként és kis szólószerepekben is kiválóan teljesített a Wiener Kammerchor Női Kara, míg zenekarként az UMZE Kamaraegyüttes vett részt a produkcióban, akik ezúttal is vérprofiként működtek együtt a vendégművészekkel. Az előadást a Neue Oper Wien igazgatója, Walter Kobéra vezényelte. A kortársspecialista karmester, akinek nevéhez számos új mű bemutatója kötődik, ezúttal is a darab értő tolmácsolójának bizonyult.
Érdekes színfoltot jelentett a hazai operajátszás terepén Jörg Widmann operája, amelynek már azért is örülhettünk, mert a kulturális szféra jelenlegi helyzete miatt a jövőben kevésbé változatos operarepertoárt nézhetünk. A darab tökéletlenségei ellenére is megmutatta, hogy a műfaj a mai korban is megtalálhatja témáit és eszközeit, úgyhogy remélhetőleg nem kell sokáig nélkülöznünk a kortárs operajátszást.
Fejléckép: Petrány Eszter és a Wiener Kammerchor Női Kara (fotó/forrás: Csibi Szilvia / Müpa)
hírlevél
