Pompázatos keleti épület, minden arany színben ragyog, az előlépő harcosok lelkesen éltetik uralkodójukat. Ám egyszer csak valami szokatlan történik, maga a zeneszerző, Antonio Salieri jelenik meg, aki akadozó nyelvvel bejelenti, hogy
az előadást nem lehet megtartani, maga II. József császár rendelkezett így, hiszen a törökök elleni háborúban szövetséget kötött az orosz birodalommal.
A címszereplő, Kublai kán udvarát pedig könnyen lehetne az elmaradottnak tartott keleti világ karikatúrájaként értelmezni. A zeneszerző azonban vigasztalja szereplőit: eljön még egyszer egy jobb kor, ahol az általa megalkotott figurák elfoglalhatják méltó helyüket a színpadon.
Így kezdődik a MusikTheater an der Wien előadása, Martin G. Berger rendezése Antonio Salieri Kublai kán című operájából, amelyet az intézmény ősbemutatóként hirdetett: a darabot a nyitójelenetben látott, elmaradt premier után évszázadokig nem láthatta a közönség. Német fordításban a Würzburgi Állami Színház mutatta be 1998-ban (Alzima szerepét akkor Diana Damrau formálta meg, aki koloratúráriákat felvonultató lemezén is énekelte a szerep két áriáját).
Bár az opera kétségtelenül rendelkezik néhány nagyon értékes zenei részlettel, a dramaturgia kívánnivalókat hagy maga után, az áriák jelentős része igen statikus, megakasztja a cselekményt – ami egyébként annyira szövevényes, hogy a második felvonás egy pontján még a szinopszis is csak annyit írt: „számos bonyodalom után minden jóra fordul”. Így az alkotók nem is törekedtek arra, hogy az eredeti történetet állítsák színpadra, ehelyett a művet érő viszontagságokat helyezték a középpontba. Miután Salieri lefújta a bemutatót, a kerettörténet folytatódott: egészen 2022. február 23-ig ugrottunk az időben, ahol az operáról elnevezett édességgyártó cég, a Kublai golyó éves értékelését láthattuk. A cég a katasztrofális eladási statisztikák dacára a névadó opera bemutatójával kíván ünnepelni, egy olyan világban, ahol már nincs háború, és nem kell elmaradniuk az előadásoknak – mondják a vállalat vezetői, akiknek neve és személyiségvonásai éppen megfelelnek az opera egyes karaktereinek. A nézőben persze a dátum láttán megszólal a vészharang:
ha volt is olyan, aki a kérdéses időpontban azt hitte, Európában soha többé nem lesz háború, és a politikai helyzet nincs hatással a művészetre, nagyon rövid időn belül rá kellett jönnie, mekkorát tévedett.
Salieri közli Kublai kánnal, hogy az előadás elmarad: Christoph Wagner-Trenkwitz és Carlo Lepore (Fotó/Forrás: Herwig Prammer / MusikTheater an der Wien)
Mikor aztán elkezdik játszani az operát, a kerettörténet és a mű valósága összekeveredik, Kublai kán továbbra is vállalatigazgató, nem birodalmak, hanem cégek egyesüléséről van szó, ezért érkezik hozzá látogatóba Alzima (aki az azonos nevű kínai édességgyártó orosz származású vezetője), a kán fia, Lipi pedig nem azért nem tud mit kezdeni a vendég hölggyel, mert ostobaságából kifolyólag fél a nőktől, hanem mert inkább a férfiakat részesíti előnyben. A történések ugyanakkor szórakoztatóan karikírozzák a modern világ számos jelenségét, a marketing uralmát, a politikai korrektség túlkapásait (a cég veszteségeit részben a tatár kánt ábrázoló, sokak által rasszistának tartott logója okozza, így az interneten rákeresnek a „nem rasszista logóterv” kifejezésre). Az európai világot képviselő, az eredeti történetben olasz házaspár aztán ráveszi a kánt és udvarát, hogy szakítsanak elavult szokásaikkal, mire
olyan természetű mulatság bontakozik ki, ahogyan a „romlott Nyugat” a konzervatív, szélsőségesebb elveket valló emberek legrosszabb rémálmaiban szerepel,
a férfiak is harsány színű ruhákat, tollboákat és hasonló kiegészítőket vesznek fel, mindenki szabadjára engedi ösztöneit. Az uralkodó-igazgató fia, Lipi érdeklődésének megfelelően egy merész új termékkel, csokoládéfalloszokkal lép elő, ami azonban meglepő módon sikert arat a leendő üzleti partnernél, így a társulás mégis létrejön – tudjuk meg a felvonás végén kivetített híradórészletből. A szünet előtti utolsó pillanatokban aztán a közvetítést félbeszakítja a szalagcím: „Háború Európában.”
A második felvonásban mindaz, ami eddig vicc volt, komollyá válik. Hirtelen túlkapás helyett húsbavágóan aktuális lesz, mit szabad eljátszani, és mit nem – olyan, mintha az opera elmaradt bemutatójának körülményeit élnénk újra. Eltekintve egy dologtól – mondja a továbbra is a színen tébláboló Salieri –:
ma már nincs császár, csak vélemények vannak.
Az embernek magának kell állást foglalnia, ahogy abban is, hogy a diktatúra vagy a szabadság híve lesz-e, még ha utóbbi szükségszerűen együtt jár a vitákkal, és azzal is, hogy egyesek sokszor nevetséges túlzásnak ható nézeteket hangoztatnak. Mindezt a zeneszerző figurája nyíltan meg is fogalmazza, hozzátéve, hogy ugyanakkor nem azok a humor ellenségei, akik rasszistának tartják a Kublai-logót vagy jogegyenlőségért küzdenek, a humor ellenségei a diktátorok – uralkodjanak bár régen vagy ma –, akik nem képesek elfogadni, hogy valaki ne vegye őket komolyan.
Leon Košavić mint Posega és Lauranne Oliva mint Lipi (Fotó/Forrás: Herwig Prammer / MusikTheater an der Wien)
Az egyértelműen kimondott tanulságok ellenére az előadás mégsem vált didaktikussá, elsősorban annak köszönhetően, hogy ezek nagy részét a néző addigra már magában is megfogalmazta, csak mintegy megerősítést kapott a szereplőktől, elsősorban persze Salieritől. Ugyanakkor a rendezés nagy erénye, hogy az eredeti darab nyakatekert cselekménye ellenére (amely különösebb izgalmakat ennek ellenére sem tartogatott, az első pillanattól kezdve egyértelmű volt, hogy végül úgyis minden jóra fordul) sikerült egy érdekfeszítő, számos pontján egyáltalán nem kiszámítható produkciót létrehozni, ami majdnem a legvégéig szórakoztató, humoros, mégis elgondolkodtató maradt. Az egyetlen hiba is ebből fakadt, miután minden nagy igazságot sikerült kimondani, Salieri azt javasolja, mégiscsak játsszák végig az operát, hiszen épp arról szól, hogy az emberek képesek megváltozni, Kublai kán is belátja, hogy tévedett, amikor fiát akarta összeházasítani Alzimával, és helyette inkább unokaöccsét, Timurt teszi meg örökösének, akibe a lány is szerelmes. Világos, csak úgy lehetett olasz nyelvű ősbemutatóként meghirdetni a produkciót, ha a zenei anyag nagy része elhangzik.
Az eddig gyorsan pergő események után azonban az előadás hihetetlenül megfeneklett, mikor mindenki belekezdett hosszú-hosszú áriájába,
amelyben elmondta, mit is gondol az események eddigi menetéről és a saját jövendő sorsáról (a drámaibb, valamiféle érzelmi válságot megjelenítő számokat az alkotók belefűzték a korábbi történésekbe). Így hát még ha el is hangzottak igazán jó, színes, érdekes, drámai erejű zenék (Alzima áriája például kifejezetten izgalmas), és lényegében azért jöttünk el a színházba, hogy az ismeretlen Salieri-darabbal találkozzunk, az estének ez a része működött a legkevésbé.
A címszerepet alakító Carlo Lepore ideális buffo basszus, mulatságos, önironikus jelenség, kellemes hanggal és kicsit szélsőséges játékmóddal, ám ez utóbbi illett a komikus történésekhez. Alzimaként Marie Lys kidolgozott, igen erős karaktert jelenített meg, miközben bravúrosan adta elő a virtuóz áriákat. Ritka, hogy valaki ekkora átütő erővel rendelkező, kissé talán kemény, de egyáltalán nem kellemetlenül szóló hanggal könnyedén és magabiztosan tudja kiénekelni a koloratúrákat.
A Timurt éneklő Alasdair Kent a magyar közönség számára sem ismeretlen, nálunk az Olasz nő Algírban férfi főszerepét játszotta, igényes szólamformálással.
Ezúttal sem okozott csalódást, könnyedén, akár pianóban is meg tudta szólaltatni a szólam extrém magas hangjait, és bár tenorja nem rendelkezik túl nagy vivőerővel, összességében pozitív benyomást keltett.
Marie Lys mint Alzima és Alasdair Kent mint Timur (Fotó/Forrás: Herwig Prammer / MusikTheater an der Wien)
A további szereplők közül ki kell emelni a Posegát éneklő Leon Košavićot, aki igen szép orgánummal bír, baritonja hajlékony, de stabil, kiegyenlített, szólama minden percében élményt nyújtott. Remek volt a Memmát megformáló Ana Quintans, aki amellett, hogy üde és szórakoztató figurát jelenített meg, énekprodukciójával a lírai szoprán Mozart-hősnők legkiválóbb megszólaltatóit idézte. Szívesen meghallgatnánk Susannaként vagy Despinaként. Lauranne Oliva Lipi szerepében elsősorban az excentrikus fiú megformálásával tűnt ki, de azért időnként kiváló magasságait is megcsillogtatta. Nem érhette panasz az Orcanót alakító Fabio Capitanuccit és a Bozzoneként színre lépő Giorgio Caodurót sem. Mellettük igen összetett feladat jutott Salieri prózai szerepében Christoph Wagner-Trenkwitznek, hiszen egyszerre kellett mulatságosan csetlő-botló figuraként megjelenítenie a zeneszerzőt, mégis
elég fajsúlyos karakterként színre lépnie, nem csupán zenetörténeti jelentősége miatt, de azért is, hogy a második felvonásban hitelesen hassanak az ő szájából elhangzó tanulságok.
A művész, aki egyébként az osztrák kulturális élet izgalmasan besorolhatatlan alakja, ragyogóan megfelelt az elvárásoknak, és az egész előadás motorja volt.
A produkcióban a Christophe Rousset vezette Les Talens Lyriques működött közre. A dirigens Salieri zenéjének lelkes pártfogója, így most is igen ihletetten közelítette meg a muzsikát. Sajnos a színház jelenlegi játszóhelye, a Múzeumi Negyedben található Halle E akusztikája nem ideális, bár minden jól hallatszik, a zene nem tud igazán szépen kicsengeni, így inkább csak sejtettük, milyen ragyogóan szólaltatta meg a darabot a kiváló régizenei együttes. A pontosság, a drámai erő, az összhang és az együttjáték azonban így is a produkció erényei közé tartozott, de azért nagy szerencse, hogy a MusikTheater an der Wien előadásait a jövő évadban, a felújítás befejeztével már az intézmény saját színházépületében hallgathatja meg a közönség.
Az igazat megvallva az ősbemutatóként hirdetett produkció nem adta meg száz százalékosan azt az élményt, hogy valóban Salieri Kublai kán című operáját nézhettük volna végig.
Ugyanakkor kiváló színházi produkciót láthattunk, aktuális, fontos és sokakat foglalkoztató kérdésekkel, miközben még jól is szórakoztunk – ritka erény, amikor mindezt sikerül összehangolni.
A historikus érdeklődésű zenebarátoknak ennyi talán kevés, egy ilyen ritkaságszámba menő mű esetében pedig akár meg is érthetjük őket. Ugyanakkor akik az utóbbi években rendszeresen jártak a kiváló bécsi operajátszó intézmény előadásaira, valami hasonlóra számíthattak: a színház legnemesebb feladatának eleget tevő összművészeti produkcióra. Ami végül is nem olyan rossz csere.
Fejléckép: Fabio Capitanuccio mint Orcano, valamint a Kublai-golyók (fotó/forrás: Herwig Prammer / MusikTheater an der Wien)
hírlevél
