Hogyan történt, hogy elkezdtél klasszikus zenével foglalkozni?
A Színművészeti Egyetem operett-musical osztályába jártam, ahol sok mindent tanultunk, klasszikus darabokat, áriákat is. Bár a hangsúly a musicalen volt, az operett csak egyetlen vizsgán került elő. Így a legelső klasszikus élményem akkor ért, amikor egy évtizede már, a Szégyen című előadásban (amelyet Mundruczó Kornél rendezett), elénekelhettem a Nessun dormát.
Meglepett, hogy amikor felléptünk vele Olaszországban is, Puccini szülőhazájában, a közönség vastapssal fogadta az áriát.
Akkor a visszajelzések alapján úgy éreztem, érdemes lenne talán alaposabban foglalkoznom a klasszikus énekkel. Amikor felmerült, hogy Kornél megrendezze a Winterreisét, izgalmasnak találta, hogy színészként is, énekesként is fellépjek benne. Az előadás alatt a röszkei menekülttáborban felvett képeket vetítettek, s én is egy menekültet játszottam, aki a dalok közben hétköznapi tevékenységeket végzett: evett, ivott, aludt, felöltözött, s így tovább.
Ha egy olyan típusú felkérést kapsz, mint a Winterreise, vagy amilyen most a Dichterliebe lesz, hogyan kezdesz a darabbal foglalkozni?
A Winterreisénál első körben megtanultam az összes dalt egy korrepetitorral. Majd jártam egy Schubert-specialista énekeshez is, Mikecz Kornélhoz, aki a stílus elsajátításában segített. Ezután megismerkedtem a Hans Zender-féle, zenekarra hangszerelt változattal, ami valamelyest eltér a zongorára írott eredetitől. Majd következtek még a karmester, Hámori Máté instrukciói. Bizonyos szempontból szerencsés volt, hogy az eredeti tervvel ellentétben majdnem egy évet csúszott a bemutató, így jóval tovább érhetett bennem a zene, ami nem árt egy ilyen fajsúlyos dalciklusnál.
A feleségem éppen akkor várta a kislányunkat, Jankát, amikor a Winterreisét nap mint nap tanultam, és miután megszületett a baba, csak úgy tudtam elaltatni, ha belekezdtem az egyik dalba.
De hogy a deep house zene miért hatott rá hasonlóan, eleinte rejtély volt. Majd rájöttünk, hogy az szólt az edzőteremben, ahová a feleségem terhesen járt. Így lett a kislányom zenei értelemben „mindenevő”. Azóta is az.
Mennyiben máshogy készültél fel most a Dichterliebére?
Kevesebb idő állt rendelkezésemre, így napi szinten kellett foglalkoznom a dalokkal, hogy igazán „beüljenek” a torkomba, és meg is töltsem mindet tartalommal. Jean Klára, a korrepetitorom, rengeteget segített, vele tanultam meg az egész ciklust, és vele beszélhettem meg az előadói szándékaimat is. A zenekarral mostanában kezdtünk próbálni, a karmester, illetve a rendező is most fogja pontosítani, hogyan jussunk a célegyenesbe.
Meg szoktad hallgatni a dalokat más előadókkal?
Nemigen. Bár mondják, hogy segíthet, s még érdekelne is. De szeretem magam felfedezni egy dal lényegét. Amikor például film alapján készül színdarab, akkor sem nézem meg az eredeti mozit, mert tartok attól, hogy befolyásolna a szerepem formálásában.
Na jó, klasszikus ének esetében nagyképűség lenne azt mondani: „Nehogy véletlenül úgy énekeljek, mint valamelyik nagy énekes!” (nevet)
A Dichterliebénél azért előfordult, hogy némelyiküket meghallgattam, de inkább azt szűrtem le belőle, milyen sokféle megközelítés létezik. Valakinél egy könnyednek tűnő dal valóban könnyed, másnál fájdalom bújik meg benne, nálam pedig irónia. De ha nem itatná át személyes élmény is, mindenképpen üresnek éreznénk.
Szemenyei János a Dichterliebe filmjének forgatásán (Fotó/Forrás: Felvégi Andrea / Óbudai Danubia Zenekar)
Mit kell tudni a komolyzenei hátteredről? Tanultál hangszeren? Szoktál klasszikus darabokat hallgatni?
Szüleimnek megvolt otthon Csajkovszkijtól a b-moll zongoraverseny bakelitlemezen. Amikor hat-hét évesen hangjátékokat készítettem magnóval, ezt használtam háttérzenének. Vagyis már gyerekként találkoztam a komolyzenével. Általános iskolás koromban jártam modern táncra, ott hallottam Orff Carmina Buranáját, Muszorgszkij műveit, az Egy kiállítás képeit, az Éj a kopár hegyent, s felfedeztem, hogy a karakteres zenék vonzanak. Autodidakta módon elkezdtem zongorázni és zenét szerezni. Miután lediplomáztam, hamar eljutottam oda, hogy évente legalább két-három színházi előadáshoz írjak zenét.
Mindinkább tudatosan foglalkoztam azzal is, milyen megoldásokkal él a klasszikus zene.
Két és fél éve megkaptam Sporting Life szerepét a Porgy és Bessben, ami klasszikus zene, de áthatja a jazz. Így használhatok olyan énektechnikai megoldásokat, hajlításokat, frazírokat, amelyek hajaznak a könnyűzenére. Most költözött át az előadás az Erkelből a felújított Operaházba. Pár éve nem hittem még, hogy valaha ott énekelhetek.
Nem fordult még elő, hogy felkértek egy klasszikus mű előadására, és hiányzott valamilyen háttértudásod?
Az idők során arra törekedtem, hogy pótolni tudjam a hiányosságokat.
Huszonéveim elején felvételiztem is a Zeneakadémiára, amit egy bő évnyi felkészülés előzött meg. Jártam zongoratanárhoz, foglalkoztam szolfézzsal.
De akkor már jó lehetőségeket kaptam színészként, s épp a Vígszínházhoz szerződtem. Így végül le kellett mondanom arról, hogy belevágjak ezekbe a tanulmányokba, ráadásul nappali tagozaton. Ha kihagyok négy-öt évadot a pályámon, vissza tudok-e kapaszkodni? És megint a szüleimtől kérhettem volna zsebpénzt? Tetejében volt már egy diplomám, emiatt igen költségesnek ígérkezett a képzés. Fel kellett volna adnom a már alakuló egzisztenciám. Ám így is rengeteget tanultam a felkészülésből, azóta gördülékenyen olvasok-írok kottát, meglettek a szilárd zenei alapjaim.
Egyszer azt nyilatkoztad, erősen hiszel a dallamosságban. Ehhez képest mennyire áll közel hozzád a kortárs komolyzene?
A nyolcvanas-kilencvenes években nőttem fel, amikor még minden nagyon dallamos volt. Vissza lehetett dúdolni a filmzenéket is. Emellett Queent hallgattam, apukám kedvenceit. Ezeket a zenéket mind-mind nagyívű témák jellemzik.
A gyerekeimmel gyakran játszom olyat, hogy filmzenéket énekelünk egymásnak, és fel kell ismerni, miből vannak.
Érzelmileg hat a dallamosság, kötődünk hozzá. Éppen ezért Wagner óta a kortárs zeneművészet többnyire szándékoltan atonális, hogy ne lehessen ideológiai célokra felhasználni. Így a mai operák is. Például az a Philip Glass-mű, a Veszedelmes Éden, amelyet „balett-operaként” mutattunk be nemrég az Eiffel Műhelyházban, és a Narrátort játszom benne. Csodálatos, repetitív „filmzene” három zongorára. De nem gondolom, hogy a hozzá társuló ének dallamából bármit is fel tudna idézni belőle, aki először hallja. Ha az énekes nem a kottát énekelné, egy laikus néző aligha venné észre.
Rálik Szilvia és Szemenyei János a Veszedelmes Édenben (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)
Nem lett volna furcsa, ha elkezded a Zeneakadémiát, és csupa olyan zeneszerző-növendék van körülötted, aki számodra teljesen idegen zenét ír?
Az csak épít, ha többféle irányzattal találkozom. Most a filmzenében is egyre jobban dívik, hogy romantikus dallamok helyett atmoszférikus hangzásokat alkalmazzanak. Johann Johansson, Jed Kurzel, vagy most Dűnében még Hans Zimmer is efelé gondolkodik. Ligeti zenéje a 2001: Űrodüsszeiában meghaladta a korát, teljesen más megközelítés volt, mint ami később a Jurassic Park vagy a Star Wars idejében jellemző volt.
A színházi munkáid során is írtál egyes klasszikus stílusokban. Nem gondolkodtál még azon, hogy egy szűken értelmezve is komolyzenei darabot komponálj?
2010-ben Jordán Tamás felkért, hogy írjak zenét a szombathelyi színháznak, Az ember tragédiája előadásához. Teljesen szabad kezet kaptam, így én minden színhez az adott korra jellemző, autentikus hangszereket és dallamvilágot társítottam, amit hosszas kutatómunkám előzött meg. Ez végül is komolyzenei műnek minősül. Ráadásul erről a drámai költeményről írtam a diplomamunkámat még a Színművészeti Egyetemen, szóval már azóta markáns véleményem volt róla.
Persze nagyon izgatna írni egy operát, de ahhoz rengeteg idő kell. Olyan sokat pedig csak akkor szánhatnék rá, ha van konkrét felkérésem. Mind színészként, mind zeneszerzőként egymást érik a bemutatók, ami kivételes és szerencsés helyzet, de így is kérdés, hogyan tudom úgy összeegyeztetni, hogy közben a családomnak is maradjon minőségi időm. Két kisgyerekem van, Ábel éppen ötéves, Janka hét lesz. Már éjszaka sem dolgozhatom, mert lelkifurdalásom lenne, ha nem tudnék reggel hétkor felkelni hozzájuk. Gyakran csak akkor lehetünk igazán együtt, amíg el nem viszem őket oviba.
Ezért inkább a zeneszerzői felkéréseimben próbálok ki előszeretettel különböző stílusokat, így tanulhatok belőlük.
Amikor például a Liliomhoz szereztem zenét, Darvas Ferencet kértem meg, hogy segítsen behatárolni a kor zenei stílusjegyeit, mert ő otthon van a kuplékban, a múlt század eleji dallamokban. Vagy az is izgatott, hogyan kell például fúvósegyüttesnek komponálni, milyen felrakásban szól együtt jól a szaxofon, a trombita és a harsona. Azt mégsem kockáztathatom, hogy a zenészek megtanulják otthon a szólamukat, majd a próbán rájövök, mégsem igazán jó. Nem mondhatom, hogy cseréljenek kottát, mert ott helyben megölnek (nevet). Jó lett volna ezeket a fogásokat a Zeneakadémián megtanulni. Bár a zeneszerkesztő programok, szoftverek, a kottaíró alkalmazások segítenek, lehet hallani, hogyan fog szólni élőben, amit az asztalnál elképzeltem.
Szemenyei János a Dichterliebe filmjének forgatásán (Fotó/Forrás: Felvégi Andrea / Óbudai Danubia Zenekar)
Nem megterhelő a hangodnak, amikor különböző stílusokban kell énekelned?
Érdekes módon, énnekem inkább segít a váltakozás. Holnap a Porgy és Bessben fogok énekelni. Holnapután a kecskeméti Bánk bán keresztmetszetében teljesen klasszikus hangképzést kell használnom Ottóhoz. Utána következik egy Rómeó és Júlia, amelyhez én írtam a zenét, abban rappelni is fogok. Éppen az nem menne nekem, ami nyugaton trend: egyetlen szerepet játszani évekig. Tíz előadás után már mindig valami másra vágyom, a változatosság pedig felvillanyoz. Ami a hangomnak is jót tesz – talán az adrenalin miatt.
Mit lehet tudni a készülő Dichterliebe-előadásról? Horvát Lili rendező azt nyilatkozta, hogy teljesen rád szabta a koncepciót.
Mire Lili bekapcsolódott a produkcióba, a Winterreise miatt már adott volt, hogy én fogom énekelni a Dichterliebét is. Nem ismertük egymást, csak annyit tudott rólam, hogy énekes is, színész is vagyok, s ehhez alakította a koncepciót. Úgy épül majd fel az előadás, hogy
egy nagyjából tízperces filmrészlet után a dalciklusból énekelek, s a továbbiakban is váltogatja egymást vetítés és dal.
A Winterreiséban a kettő párhuzamosan zajlott, mert ott a képek nem konkrét történetet meséltek, itt viszont a filmnek van saját sztorija, amiben a színészek prózában szólalnak meg. A filmezéssel valójában most ismerkedtem meg. Csak egy kisjátékfilmet forgattam eddig, idestova húsz éve. Annyira másképpen működik, mint a színház! Ott három órán keresztül építek egy szerepívet, a filmben pedig pár másodperces jeleneteket kell órákon át, újra és újra reprodukálni. Éppen ezért én is kíváncsian várom az eredményt.
Fejléckép: Szemenyei János (fotó: Almási J. Csaba)
hírlevél
