„A kitűzött cél adott, és a hajlandóság is, a véget nem érő munkára” – Interjú Kissjudit Annával

Miért éppen a Berlini Állami Opera operastúdiójába jelentkeztél?

Több helyre is beadtam a jelentkezésemet, Münchenbe, Bécsbe, de amikor itt beléptem az igazgatóság épületébe, rögtön éreztem, milyen jó az atmoszféra. A szerencse is közrejátszott, hogy éppen ide vettek fel, de nagyon örültem neki. Az operastúdióban két évet töltenek el az énekesek, ez lényegében egy posztgraduális képzés, közben vannak énekóráink, tanulunk színészmesterséget, nyelvi coachingon veszünk részt, mesterkurzusokra járunk. Én például Neil Shicoff és Bo Skovhus kurzusait látogattam, de dolgoztam Elena Pankratovával is. A színház vezetése végig nagyon figyelt ránk a stúdiós időszak alatt, kérdezték, mire van szükségünk, kértek visszajelzést is, ami erős bizalmat alakított ki az irányukba. Jó volt még a nagybetűs élet előtt egy ilyen támogató közegben kicsit kibontakozni.

Hányan voltatok egyszerre az operastúdióban?

Mindig két évfolyam fut párhuzamosan, mindkettő nagyjából négy-öt énekessel. Igyekezték úgy összeválogatni a csapatot, hogy minden hangfaj előforduljon, mert így jól tudtunk különböző stúdiós projekteket létrehozni. Ugyanis

Általában dalestek, hogy minél szélesebb legyen a repertoárunk, és minél több területen kipróbálhassuk magunkat. Sokfelé elvittek fellépni az Operabarátok is, szóval tényleg nagyon hasznos időszak volt.

Mennyire hatott az operastúdió működésére a pandémia?

Ez a rendszer, amit elmondtam, inkább a második évemre volt jellemző, az elsőben, a 2020/21-es évadban egy rövid ideig ugyan nyitva volt a színház – ekkor debütáltam, A varázsfuvola harmadik dámájaként –, de korlátozásokkal futottak az előadások. A rendezés alig érvényesült, mert nem lehetett egymás felé fordulva énekelni, és amikor befejeztük a saját részünket, rögtön fel kellett venni a maszkot. De a leállás időszakát is élveztem, mivel üres volt az épület, bármikor be lehetett jönni gyakorolni, egész nap együtt voltunk a stúdiósokkal, tanultunk, dolgoztunk is, de közben jól összekovácsolódott a csapat. Gondolj bele, idejönnek a világ különböző pontjáról az énekesek, nem ismernek senkit, az az egyetlen biztos pont, hogy itt vagyunk egymásnak. Nemcsak kollégákként működtünk, barátságok is épültek.

Kissjudit Anna az Opera Maszkabál-sorozatában (Fotó/Forrás: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

Az idei évadtól társulati tag vagy az operaházban. Mennyiben lett más az élet?

A színház vezetősége most is tudja, hogy fiatal énekes vagyok, akinek szüksége van a támogatásra, nem változott a hozzáállásuk felém. A stúdióvezető is nagyon segítőkész, ha van egy érdekesebb mesterkurzus, meg szokta kérdezni, szeretnék-e menni, hiszen most is nagyon jó lehetőség órát kapni egy nagy énekestől.

Eleinte volt egy kis honvágyam, de már teljesen otthon érzem magam Berlinben, el tudnám képzelni itt a jövőm. Akár szabadúszóként is jó központ lenne, innen sok helyre könnyen el lehet jutni.

Hogyan fogadtak a régóta pályán lévő, nagy énekesek, amikor beálltál az előadásokba?

Az operaház társulata viszonylag kicsi, nagyjából húsz ember, a stúdiósokkal együtt harminc, ezért mindenki ismer mindenkit, és kifejezetten támogató a légkör. Rengeteg pozitív energiát kaptam, és elképesztően kedvesek voltak az énekesek. A sztárokkal is csak jó élményeim vannak; Richard Strauss Daphnéjában René Papéval szerepeltem, akitől eleinte kicsit tartottam, de már az első közös próbán nagyon jól megértettük egymást, pontosan úgy viselkedett velem, ahogy egy fiatal énekessel bánni kell: ellátott tanácsokkal, bátorított. A Ringben majdnem mindenki ötven fölötti, én meg pályakezdőként kerültem közéjük, de ahol csak tudtak, segítettek. Néha megsimogatták a vállamat, és azt mondták: „jó lesz ez”. Adja Isten, hogy mindig ilyen támogató csapatban kerüljön sor a szerepdebütálásaimra! Említhetném Andreas Schagert, Anja Kampét, Michael Volle pedig a legközvetlenebb, legtámogatóbb kolléga a világon. Mindamellett, hogy fantasztikus énekes, jó volt látni, mennyire normális, emberi. A Rajna kincsében eléggé izgultam, mivel mindenki a színen van, amikor az én részem következik, csupa fantasztikus énekes: Claudia Mahnke, Anett Fritsch, Mika Kares, Rolando Villazón, Peter Rose, Lauri Vasar... De Michael azt mondta:

Ez a mondat sokat segített, hiszen rájöttem, hogy ők is tudják, mindenki volt egyszer pályakezdő. A Siegfriedben pedig csak ketten vagyunk a színen a közös jelenetünkben, ott a rendezőnek, Dmitrij Csernyakovnak elég konkrét elképzelése volt arról, mit szeretne látni, ezért sokat dolgoztunk a részleteken. Rengeteget tanultam abból, hogy figyeltem, Michael hogyan próbál, mikor énekel ki valamit teljesen, mikor spórol inkább, hogyan építi bele a rendezést az éneklésébe.

Kissjudit Anna A Rajna kincse Erdájának szerepében (Fotó/Forrás: Monika Rittershaus / Berlini Állami Opera)

Bizonyára az is hasznos tapasztalat volt, hogy Csernyakov ilyen aprólékosan dolgozott veled.

Nagyon, különösen azért, mert Erdát általában elég statikusra rendezik, egy debütálás esetén viszont sokat segít, ha ilyen részletesen ki lehet dolgozni a karaktert. Csernyakov olyan dolgokról is elgondolkodtatott, amik nem is a színpadon történnek, a legutolsó aspektusáig végigelemeztük Erda figuráját: ő egy rendkívül erős karakter, az egyetlen, aki igazán szembeszáll Wotannal, és megmondja neki, hogy ostobaságot csinál. Ebben a rendezésben a kutatóintézet egyik vezetője, aki elhagyja a létesítményt, mert nem ért
egyet Wotan emberkísérleteivel.

Emberi szempontból milyen volt Csernyakovval dolgozni?

Én élveztem vele a munkát. Igaz, kegyetlenül pörög, és elvárja, hogy minden azonnal, ott helyben megszülessen a próbaszínpadon. Iszonyú aktívan kell dolgozni, főleg pszichésen, az embert folyamatos kihívások érik. Abban, hogy jól kijöttünk, szintén szerepet játszott, hogy fiatal énekesként bármit hajlandó voltam megcsinálni, amit kért, néma szereplőként még Az istenek alkonyában is megjelenek.

a produkció maga is elképesztően látványos lett. Jó bonyolult a díszlet, április 1-jén le is mondott a színház egy Varázsfuvola-előadást, hogy 4-ére mindent fel tudjanak építeni.

Az őszi ciklust Daniel Barenboim betegsége miatt beugróként Christian Thielemann vezényelte. Vele milyen volt a közös munka?

Hatalmas élményt jelentett. Thielemann valósággal varázsolt! Bár kemény ember, végig nagy türelemmel és kedvességgel fordult felénk. Ebben szerepet játszhatott az is, hogy beugró volt, és most debütált az operaházban. Nekem pedig különösen szerencsém volt vele, mert eléggé „hangfetisiszta”, és az én hangom az első pillanattól nagyon tetszett neki.

Mennyire kellett másként dolgozni Thomas Guggeisszel, a második ciklust és a mostani, tavaszi sorozatot dirigáló karmesterrel?

Számomra nagyobb stressz volt Thielemann-nal énekelni, ő kevesebb teret adott az „önmegvalósításra”, ugyanakkor be kell vallanom, hogy a keze alatt mind az énekesek, mind a zenekar tündökölt. Thomasszal már nagyobb nyugalom volt bennem, talán azért is, mert kortársak vagyunk, végig azt éreztem, hogy szüntelenül azt kutatja, hogyan tudna minket minél inkább kiszolgálni. Bár először vezényelte a teljes ciklust, mégis nagy biztonsággal fogta össze ezt a kivételesen technikás rendezést. Januárban kezdtünk dolgozni a Ringen, kilenc hónappal a bemutató előtt. Megadatott, hogy egy próbámat Daniel Barenboim dirigálta, illetve egy évvel korábban ő választott ki Erda szerepére. De a betegsége miatt hamar átadta a feladatot Thomasnak és az asszisztenseinek, úgyhogy vele elég sokat próbáltunk.

Kissjudit Anna Michael Volléval a Siegfriedben (Fotó/Forrás: Monika Rittershaus / Berlini Állami Opera)

Mikor derült ki egyértelműen, hogy Wagner felé vezet az utad?

Még nem tudom biztosan, merre visz az utam, egyelőre azok a darabok következnek, amelyek hangilag jólesnek, és el tudom őket énekelni.

Úgy érzem, inkább a kis és középszerepeknek van itt az ideje, amilyen Erda is. Drámai hangok esetében mindig nehéz, kellő türelemmel kell kivárni, amíg eljön a mi időnk. Pár év múlva örülnék, ha elénekelhetném például Az istenek alkonya Waltrautéját. De szívesen foglalkoznék szláv művekkel is, például Márfa szerepével a Hovanscsinából. Remélem, később majd az olasz operák is megtalálnak, úgy tizennéhány év múlva. Itt a színházban jövőre ismét lesz Ring, Daphne, illetve a Ruszalka új bemutatójában, Mundruczó Kornél rendezésében mint Ježibaba mutatkozom be. Nagy várakozással tekintek a következő időszakra.

Mennyire gyorsan tanulsz új műveket?

Ez a képességem az egyetemi évek alatt csiszolódott. Pogány Imola volt a korrepetitorom, akivel sokat kísérleteztünk, előfordult, hogy egy új dalt vagy áriát másnapra meg kellett tanulnom, szóval gyorsan kellett alkalmazkodni. Mélyen belém égett, amikor az első korrepetíciós óránkon azt mondta, ezen a pályán húsz százalékot számít a hang – az csak belépő, amit elvárnak, ha már az ember operát akar énekelni. A maradék nyolcvan százalék a többi tényezőből tevődik össze: nyelvtudás, szorgalom, befektetett munka, alkalmazkodóképesség és így tovább. Nagyon sok tehetséges fiatal énekes akad odakint a világban, azonban a szerencse, a jó időzítés is fontos szerepet játszik abban, hogy egy pályakezdő komoly lehetőségekhez jusson.

Nem telik el úgy nap, hogy ne gyakorolnék. Amikor hallom Michael Vollét, hogy olyan természetességgel énekel, ahogyan más beszél, akkor látom csak igazán tisztán, hogy egy rettentően hosszú út legelején vagyok. A kitűzött cél adott, és a hajlandóság is, a véget nem érő munkára.

Fejléckép: Kissjudit Anna (forrás: Berlini Állami Opera)