Az utóbbi években sokat hallhattuk Magyarországon, a VeszprémFestnek pedig régóta visszatérő vendége. Hogyan vált ilyen szorossá a kapcsolata az országunkkal?
Nehéz elmagyarázni, kihez, mihez kezd vonzódni az ember, de ez talán nem is baj. 2000-ben léptem fel először Magyarországon, így
jövőre lesz az „ezüstlakodalmam” a magyar zenei családommal, huszonöt éve tart a fantasztikus együttműködés.
A VeszprémFesten tartott koncertem pedig a huszadik évfordulóját ünnepli annak, hogy zenei barátságot kötöttem ezzel a csodás várossal, amelynek díszpolgára is vagyok, a fesztivált ugyanis mi nyitottuk meg Kocsis Zoltánnal, 2004-ben.
A koncert leírásában az áll, az elhangzó műveket kifejezetten erre az alkalomra válogatta össze. Mit fogunk hallani?
Mivel már háromszor léptem fel a fesztiválon, vissza akarom idézni a legelső, 2004-es koncert hangulatát, ami egy igen eklektikus előadás volt, nem csak a szokásos operaáriák hangoztak el. Rahmanyinov 2. zongoraversenyét vezényeltem, amelyben Kocsis volt a szólista, ő pedig az operarészleteket, amiket én énekeltem. A két következő koncert (2010-ben és 2018-ban) az operarepertoárra épült, olyan kiváló kollégákkal léphettem fel, mint Komlósi Ildikó, Rost Andrea, Miklósa Erika vagy Ramón Vargas. Most pedig büszke vagyok arra, hogy az első részben a szülőföldem dalait mutathatom meg, a fantasztikus cseh gitárművész, Barbora Kubikova, régi barátom, a kiváló zongoraművész, Bizják Dóra és a Mendelssohn Kamarazenekar kíséretével. Majd a második részben operarészleteket adunk elő az egyik kedvenc szopránom, Pasztircsák Polina közreműködésével, a kibővített zenekart pedig Mario De Rose vezényli.
José Cura (Fotó/Forrás: VeszprémFest)
Gyakran énekli szülőföldje, Argentína muzsikáját. Mennyire hatott önre ez a zenei világ gyermekkorában?
Fiatalabb koromban csak néhány ikonikus argentin dalt ismertem. A családom száz százalékban európai gyökerekkel rendelkezik, még ha a szüleim büszkén vállalták is, hogy ők már Argentínában születtek, a nemzetközi zenei életet sokkal jobban követték. 1999-ben lettem szimbolikus értelemben Argentína kulturális nagykövete, amikor az Anhelo című lemezem megjelent –
ekkor kaptam két nagy doboznyi kottát és egy levelet egy kiadótól, amelyben megkért, legyek ennek a rendkívüli zenének a zászlóvivője.
Azóta is turnézom a dalokkal, vagy zongorakísérettel vagy a saját hangszerelésemben, kamarazenekar közreműködésével éneklem őket. Mikor nemrég megkértem a szóban forgó kiadót, vegye fel ezeket a feldolgozásaimat a katalógusába, visszautasított. Ennyit a háláról… De zenei testvéreim, a komponisták nem felelősek a kiadók ügyes-bajos dolgaiért, úgyhogy büszkén fogom énekelni ezeket a nagyszerű műveket, amíg ki nem fogy a levegő a tüdőmből!
Mennyire könnyű vagy nehéz belebújni egy figura bőrébe, amikor a koncerten csak egyetlen áriát énekel a szerepből?
Egy énekesnek vagy egy színésznek ez a legnagyobb kihívás, egyszersmind a legragyogóbb érzés is a pályája során. A karakterré való átlényegülés lenne igazából a modern opera lényege, nem pedig az, hogy a rendező úgy dolgozza fel a traumáit, hogy értelmetlen előadásokat hoz létre a közönség pénzéből. Persze nem könnyű egy másik emberré válni egy ötperces ária erejéig, amennyiben nincs valakinek elegendő tapasztalata a szerep egészéről, hogy képes legyen kiemelni belőle a megfelelő pillanatot, és közvetítse az ahhoz tartozó érzelmeket. Persze nem minden áriában kell színházi szempontból is elmélyülni ahhoz, hogy tetsszen a közönségnek. Ha Otello halálát énekled, át kell élni mindazt, amin a szereplő keresztülmegy, de a Nessun dormában elég csak hosszan tartani az utolsó hangot. (nevet)
Említette, hogy a koncerten Pasztircsák Polina lesz a partnere, akivel már többször léptek együtt színpadra.
Polinára nagyon kedves kollégaként gondolok azóta is, hogy 2015-ben együtt énekeltünk az Otellóban, a Magyar Állami Operaházban. A spontán módon kialakult szakmai barátság, ami akkor létrejött köztünk, azóta csak erősebbé vált. Együtt mutattuk be a Te Deumomat az Enescu Fesztiválon, és tavaly a darab cseh premierjén is ő énekelt, a hatvanadik születésnapom alkalmából rendezett koncerten. Remélem, hamarosan Magyarországon is előadhatjuk ezt a kompozíciómat. De én vezényeltem azt az előadást is, amelyben Polina Puccini A fecske című művének főszerepében debütált, most pedig a VeszprémFesten léphetünk újra együtt színpadra.
José Cura (Fotó/Forrás: VeszprémFest)
A saját kompozícióiban nagyon eltérő zenei világokban merül el ahhoz képest, amilyenekkel előadóművészként foglalkozni szokott. Például a Requiemje nem követi a műfajnak azt az olasz hagyományát, amely áriákra és együttesekre építi a darabot. Mit gondol, túlságosan korlátozottak egy énekes lehetőségei, hogy annyiféle zenével foglalkozzon, amennyivel szeretne?
Minél színesebbre akarod festeni az életed vásznát, a kreativitásodnak annál nagyobb palettára van szüksége. Ez persze nem azt jelenti, hogy az éneklés nem lehet elég, ha valaki úgy dönt, nem szeretné tovább tágítani a rendelkezésére álló spektrumot, de meglepő, hogy
miközben más művészeti ágaknál elfogadott, hogy valaki több különböző tevékenységre is specializálódjon, a klasszikus zenében a sokoldalúság még a 21. században is gyanakvást szül.
Eltartott pár évig, hogy az olyan fenntartásos véleményektől, hogy „Cura az, akinek mindent ki kell próbálnia”, eljutottunk odáig, hogy már azt mondják: „Cura mindenhez ért, korunk Da Vincije”. De nem panaszkodom, ezt magamnak köszönhetem. Csak néha eltűnődöm, milyen sok tehetséget veszíthetünk el a társadalmi korlátok miatt. Nagyon aktuális kérdés, hogy milyen mechanizmusok irányítanak minket szinte az élet minden területén.
Közismert, hogy sokat foglalkozik olyan társadalmi kérdésekkel, mint például a szegénység vagy a migráció. Mit gondol, hogyan teheti a művészet jobbá a világot, és mi az, amit a híres művészeknek a hivatásuk gyakorlásán túl még tenniük kell?
Egy hírességre az emberek jobban odafigyelnek, divatos kifejezéssel élve nevezhetjük őket „influencereknek”. Ezért nagy felelősséggel jár, amikor az illető mond vagy tesz valamit, a hatását pedig felhasználhatja arra is, hogy szemetet adjon el, vagy hogy elültessen egy gondolatot a kollektív tudatban, ami aztán következmények egész lavináját indítja el.
Az eredmény lehet pozitív vagy negatív attól függően, hogy az ember milyen morális iránytűvel rendelkezik.
De egy szempillantás alatt mennyi minden megváltozhatna, ha a különféle területek influenszerei képesek lennének a bűverejüket a társadalmi felelősségvállalás érdekében használni! Nevezzen csak idealistának…
Fejléckép: José Cura (forrás: VeszprémFest)
hírlevél
