A KULT50 bemutatja: Kolonits Klára

A 2017 júniusában megjelent KULT50 kiadványban szereplő portré szó szerinti utánközlése:

Kolonits Klára (Fotó/Forrás: Éder Vera)

A drámai koloratúrszopránt nem csupán vokális képességek, de kisugárzás, színpadi jelenlét és azonosulási képesség tekintetében is a legnagyobbak között kell emlegetnünk.

Megannyi nemzetközi énekversenyen ért el kiváló eredményt az Operaház Liszt- és Artisjus-díjas kamaraénekesnője. Az elmúlt év elismerések tekintetében különlegesnek bizonyult számára. 2016-ban megkapta az Opera egyik fontos kitüntetését, a Székely Mihány-emlékplakettet – annak kiírása szerint – tehetsége, fejlődése, művészi teljesítménye, emberi magatartása és színházszeretete miatt, Debrecen városa Violetta-alakításáért nívódíjjal tüntette ki, míg a Katona József Színház Kamrájában játszott, az alapvetően prózai színházi művészeknek és férjének, Dinyés Dánielnek a közreműködésével készített egyedülálló operabeavató sorozatban alakított Fiordiligiért Vastaps-különdíjjal ismerte el a teátrum.

Liszt-dalokból és a bel canto szólóária-gyöngyszemeiből összeállított lemezei komoly szakmai visszhangot váltottak ki. Hangverseny-repertoárja a klasszikusoktól, Mozarttól, Händeltől, Verditől egészen a kortárs zenéig ível. Ha csak dalokat énekel – amelyek iránti érdeklődését még a zeneművészeti főiskoláról hozza magával –, azt is színházként éli meg, csak épp rendkívüli koncentrációt igénylő egyszemélyes fellépésként, díszlet- és jelmeztelenül, amikor a néhány perces műbe egy világot, egy teljes emberi sorsot kell belesűrítenie.

Kolonits Klára (Fotó/Forrás: Emmer László)

Az operaszínpadokon ugyanez a hitelesség és megnyílás jellemzi: „Úgy érzem, hogy mára sok mindent meg tudok jeleníteni, mert olyan életem van és volt, hogy majd minden helyzetben van közlendőm.” (Opera-Világ, 2009) Az, ahogyan egy operaénekesnő a privát életében is érik, tapasztalatokkal gazdagodik, változik, jó esetben fellelhető abban is, ahogyan szerepei változnak, árnyalódnak. A művésznő pályáját mintegy másfél évtizede nyomon követő nézők számára evidencia ez a kijelentés, és jelenlegi repertoárjában leginkább Violettájának hangsúly-eltolódásaiban figyelhető meg, amihez az énekesnő az összhang érdekében keresi a vokális megjelenítés módjait is. Ám nem csupán a régen-most szembeállítás miatt kell őt újra és újra megnézni, hanem amiatt a kíváncsiság és elsöprő játékszenvedély miatt is, ami nála estéről estére tapasztalható. A különböző műfajok iránti nyitottságát és kísérletező kedvét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Gergye Krisztián zenés-táncos-bábos összművészeti alkotásában, a Lautrec táncolni fogban is lelkesedéssel vett részt.

Hogyan is lehetne közös nevezőre hozni a repertoárján szereplő nőalakokat? A lélek lírai rezdüléseit tökéletesen tolmácsoló, nemesen drámai hősnő? Sorsát még bukásában is az adott határok között minden esetben kezébe vevő, tragédiájában, halálában szabadságát őrző, erős asszony? Szerepköre a szinte mindent éneklő útkeresés során módosult. „Ez az egész útkeresés arról szól mind a mai napig, hogy

a bennem lévő adottságokat kiműveljem a legjobb tudásom szerint, a határaimat mindig kijjebb és kijjebb toljam

– nyilatkozta a Café Momusnak, amihez a bel canto megtalálásának kapcsán hozzátette: „Ez a repertoár számomra olyan, mint egy tökéletesen szabott ruha, a legelőnyösebben tudok benne megjelenni. Ezek a szerepek a lírai, drámai és koloratúr kihívásokat egyfajta egyensúlyban tartalmazzák.” Mindezek értek egybe a Lammermoori Lucia címszerepében, abban az alakításban, amely a Tiszatáj kritikája szerint „beiratkozott a magyar operatörténet kitörölhetetlen alakításai közé”.

Az énekesnő a jövő évadban tovább bővíti repertoárját Valois Margittal, Boleyn Annával, láthatja a budapesti közönség Luciaként, Fiordiligi és Az Éj királynője szerepében, de énekel A vámpír koncertszerű előadásában is. Sokakkal együtt várjuk, hogy egyszer Normaként vagy Leonoraként is kiteljesedjen.