Firenzében jött a világra muzsikus családban: anyja, akit "első múzsájának" nevezett, énekesnő, apja zenekritikus, nagyapja templomi orgonista volt. A kis Mario hegedülni tanult, de hamarosan az éneklés szenvedélye ragadta el, és tizenhárom évesen már nyilvánosan lépett fel. Zenei tanulmányait a pesarói konzervatóriumban kezdte, majd egy énekverseny győzteseként ösztöndíjjal a római Operaház iskolájában folytatta. 1939-ben Pesaróban már színre lépett Mascagni Parasztbecsületében, de "igazi" bemutatkozása 1940 szilveszterén a milánói Puccini Színházban a Pillangókisasszony Pinkerton szerepe volt (akkoriban már a hadseregben szolgált, a jeles alkalomra eltávozást kapott zenekedvelő feletteseitől). 1941-ben feleségül vette korábbi osztálytársnőjét, Rina Filippini szopránt, két fiuk később operarendezőként, illetve zenei fesztiválok vezetőjeként szerzett hírnevet.

A fiatal Mario del Monaco

Mario del Monaco 1943-ban lépett először a milánói Scala színpadára Puccini Bohéméletében, nem sokkal később Veronában, az Aida Radameseként ünnepelte a közönség. A második világháború után sorra kapta a felkéréseket, 1946-ban meghódította a londoni Covent Garden, 1951-ben a New York-i Metropolitan közönségét is. A legendás Met társulatának 1959-ig volt a tagja, és egymás után százszor énekelte Des Grieux lovagot a Manon Lescaut-ban. 1959-ben ő volt az első igazán neves külföldi énekes a moszkvai Nagyszínházban, ahol művésztársai vállukon vitték le a színpadról. Del Monaco az előadás után a be nem jutott rajongóknak öltözője ablakából rögtönzött a cappella koncertet olasz dalokból. Budapesten is többször vendégszerepelt az Operaházban, többek közt Otellóként, valamint Leoncavallo Bajazzók és Saint-Saëns Sámson és Delila című operájában lépett színpadra.

Mario del Monaco

Repertoárján 36 opera szerepelt, elsősorban Bizet, Verdi és Puccini művei. A túlsúlyos tenorok között valóságos unikumnak számított a jóképű, karcsú, kiváló színpadi adottságokkal rendelkező hőstenor. (Szerepeit annyira átélte, hogy egyik partnernőjét a Carmen utolsó jelenetében olyan erővel lökte el, hogy annak majdnem eltört a karja.) Karizmatikus személyisége, erős és érces hangja magával ragadta a közönséget, bár több kritikus bírálta technikai hiányosságait, azzal vádolták, hogy csak "üvölteni" tud. Del Monaco elismerte, hogy pianót nem igazán tud énekelni, de azt állította: sajátos és igen bonyolult énektechnikával rendelkezik. Amikor ezt ecsetelni kezdte Magda Olivero szopránnak, az egy ideig hallgatta, majd a legenda szerint azt mondta:

Legemlékezetesebb - számára is legkedvesebb - alakítása Verdi Otellójának címszerepe volt, több zenekritikus is a múlt század legjobb Otellójaként aposztrofálta. A velencei mór jelmezét először 1950-ben Buenos Airesben, utoljára 1972-ben Brüsszelben öltötte magára, a szerepet saját számítása szerint 427 (hivatalos források szerint "csak" 218) alkalommal énekelte - mindkét szám rekordot jelent. Pályafutása csúcsán, a múlt század derekán a legnagyobb szopránokkal (Maria Callas, Renata Tebaldi) énekelt együtt. 1975-ben régi álma valósult meg, amikor Stuttgartban németül énekelte Wagner A walkür című operájának Siegmund szerepét. Három évvel később a filmvásznon is feltűnt, a Dino Risi rendezte Első szerelem című filmdrámában Ornella Muti és Ugo Tognazzi partnere volt.

A színpadtól hatvanévesen, 1975-ben búcsúzott el, de lemezfelvételeket a későbbiekben is készített, emellett tanítással is foglalkozott, magyar tanítványa is volt. Élete végéig szívesen lépett fel templomokban, ahol orgonakísérettel énekelt vallásos tárgyú zeneműveket. Leghíresebb felvételein természetesen szerepel az Otello is, amelynek mindkét változatában Renata Tebaldi énekli Desdemonát.

A múlt század egyik legnagyobb drámai tenorja 1982. október 16-án halt meg a Velence melletti Mestrében, vesebetegségét követő szívroham következtében. Kívánságának megfelelően legkedvesebb szerepe, Otello jelmezében temették el. Nevével díjat, 2002-ben Pesaróban nemzetközi énekakadémiát alapítottak. Visszaemlékezései Életem és sikereim címmel jelentek meg.