Korábban említetted, hogy a Kaszás Attila-díj a legfontosabb kitüntetés egy színész életében. Mi adja a különlegességét?
Különleges, mert egyrészt egy szakmai díjról van szó, amivel elismerik a munkánkat, másrészt van egy emberi oldala is.
Nagyon fontosnak tartom, hogy az ember megpróbáljon úgy közlekedni a világban, ahogyan az remélhetőleg helyes.
Földes Tamás (Fotó/Forrás: Kaszás Attila-díj)
A díjnak személyes vonatkozása is van, hiszen Kaszás Attilával korábban játszottál együtt A nyomorultakban. Milyen emlékeid vannak róla ebből az időszakból?
Lánglelkű embernek ismertem meg, de nem a fájó, perzselő értelemben, ő melegítette a körülötte lévő emberek szívét. Egészen elképesztő tehetség volt. Nagyon fiatalon találkoztam vele, éppen csak kijöttem a Főiskoláról és rengeteget tanultam tőle mind szakmailag, mind emberileg.
A díj egyik kritériuma, hogy Kaszás Attila szellemi hagyatékát őrizve a díjazott aktív közösségépítő szerepet vállaljon.
Nagyon szeretem az embereket, de tudatosan nem teszek a közösség összefogásáért, ezért is volt nagyon megtisztelő a jelölés, majd a díj. Talán
az emberszeretet az, ami látszik rajtam és ez szolgál példaként.
Bár már pár éve nem tanítok, mert a munkáim miatt nem tudnám felelősen vállalni a feladatot, de a gyerekek felé is kedvességgel fordultam és fordulok a mai napig, ami nagyban segíti a közös munkát.
A Tajtékos dalokban is két generáció játszik együtt. Milyen volt a találkozás?
Izgalmas ez a közös munka és érdekes szituációk alakulnak ki, különösen ahogy egymás energiáit tudjuk irányítani, Györgyi Anna és én az idősebb generáció képviselőiként, Kocsis Dénes és Gubik Petra pedig a fiatalok oldaláról. Ráadásul az előadásnak, ha nem is teljesen interaktív, de van egy olyan struktúrája, ami kapcsolatot teremt a közönséggel is. Ez már a darab elején megjelenik, hiszen nem hétköznapi a kezdőjelenet sem. Ebből adódnak furcsa helyzetek, de ezekre fel kell készülni és kezelni kell.
Az előadás valóban eltér attól, amit egy klasszikus zenés előadástól várna az ember. Mennyire áll hozzád közel ez „viani”, revühöz közelítő stílus?
Nagyon szeretem az olyan színházat, ahol majdhogynem testközelből játszunk,
és nincs nagy távolság köztünk és a nézők között. Ilyenkor a legbensőbb rezgéseket is érzékeljük, egymásra kell hangolódnunk. Ráadásul az előadás nélkülözi a klasszikus szituációkat, a szerepek sem klasszikus értelemben vannak megoldva: hol narráljuk a történetet, hol egyik szerepből a másikba ugrunk. Ez egy furcsa kívül-belül levés, ami rendkívül izgalmas és jó iskola mindenkinek.
Boris Vian karaktere már önmagában is érdekes. Hogyan tudja megszólítani a ma emberét?
A kort, amiben született, a háború határozta meg, ami nagyon szélsőséges élethelyzetet teremtett. Mindez tetőződött azzal, hogy a betegsége miatt az élete állandó küzdelem volt, versenyfutás az idővel. Egészen elképesztő, ahogy ezt kezelni tudta, és ahogy hajtotta afelé, hogy mindig csináljon valamit. Nem rokkant bele a betegségbe, épp ellenkezőleg: megpróbálta a legtöbbet kihozni a helyzetből, azt hangoztatta, hogy a legfontosabb alapelv az élet szeretete, és ez mindenképpen példaértékű.
Vian a saját korában felháborodást keltett életvitelével, műveivel. Ha ma élne, ugyanekkora botrányhős lenne?
Botrányok között élünk,
akár a politika oldaláról, akár a celebség részéről, ami arra épül, hogy valaki abból épít karriert, hogy valami megbotránkoztató dolgot csinál. Annyira él ez a mindennapjainkban, hogy Vian lehet, hogy ma fel se tűnne.
Az édesapja hogyan viszonyul ehhez az életmódhoz?
Az a fajta derű, ami Paulban benne volt, nagyban segítette, hogy a világot és Boris betegségét egy szemüvegen keresztül szemlélje. Ez a derű és a világgal szembeni elfogadás szerencsére bennem is megvan. A fiú is az apjától örökölt életörömmel, annak is a fanyar humorával élte a mindennapjait, ami még a legtragikusabbnak hitt pillanatokban is ott volt.
Földes Tamás a Tajtékos dalokban (Fotó/Forrás: Szobonyai Patrícia / Budapesti Operettszínház)
A Tajtékos dalokat a márciusi premier után most játszottátok először, de színház mellett most forgatsz és szinkronizálsz is.
Egészen idáig az életemből ezek kimaradtak, a Főiskola után úgy alakult, hogy nem találtak meg az ilyen típusú munkák. Nagyon érdekes, hogy a pandémia sok embernek tette nehézzé az életét, nekem pedig pont ez hozott új dolgokat. A film és a szinkron is egy izgalmas világ, egészen más, mint a színpad. Viszont pont olyan dolgokat mozgat meg bennem, amit a színházban eddig talán nem használtam, valahogy igazabbnak tűnik.
Kaptam egy szerepet a Barátok köztben és bízom benne, hogy ez hoz majd magával új lehetőségeket.
Kikacsintottál a film és a szinkron felé is, régebben pedig lemezed és két köteted is megjelent. Gondolkozol mostanában ilyen irányú megjelenésen?
Hobbiköltő vagyok, akkor írok verseket, amikor az élet úgy hozza, hogy valami nem komfortos vagy baj van. Ilyenkor az ember levetné egy papírra a gondolatait. Most úgy érzem, hogy minden rendben van, a párom révén megismerkedtem a jógával és elindultam egy spirituális úton. De vannak még versek a fiókban, és ha összejönne addigra annyi anyag, akkor az ötvenötödik születésnapomra összeállítok egy kötetet.
Addig azonban új bemutatók várnak a színházban. A Marica grófnő után ismét egy musicalben, a Nine-ban láthat majd az Operettszínház közönsége. Hol tart most a próbafolyamat?
Egyelőre a koncepcióismertetésen vagyunk túl Balázs Zoltán rendezővel, a szövegkönyvet még nem ismerjük. Nagy izgalommal várom, mert akkora elhivatottság van benne, hogy biztosan valami egészen különleges fog belőle születni.
Fejléckép: Földes Tamás a Kaszás Attila-díjjal (fotó: Szobonyai Patrícia)
hírlevél
