Aki erőltetettnek gondolja, hogy a nemrég bemutatott Wicked-musical kapcsán közéleti áthallásokról, propagandagépezetről és uram-bátyám rendszerekről beszéljünk, annak érdemes visszamennie az alapokhoz, és utánajárnia az 1900-as Óz, a nagy varázsló keletkezés- illetve recepciótörténetének. L. Frank Baum műve (The Wonderful Wizard of Oz) ugyanis amellett, hogy „az első ízig-vérig amerikai tündérmese” és hatalmas könyvsiker volt, Henry Littlefield történész elmélete után sokak szerint a populizmus parabolája is. A történetben a sárgatéglás út, illetve a zöld Smaragdváros e politikai olvasat szerint az aranyalapú gazdaság, illetve a dollár szimbóluma. Hovatovább az 'oz.' az ounce, vagyis az uncia rövidítése – ez pedig tovább gazdagította a későbbi politikai allegóriát kereső olvasatokat.
Kapcsolódó
„A Wicked politikai áthallása kulturális szempontból releváns Magyarországon is” – interjú Stephen Schwartz-cal
A Wicked szegedi főpróbahetére ellátogatott a musical többszörösen díjazott zeneszerzője és dalszövegírója, Stephen Schwartz is, akivel magyar felmenőkről, a non-replica formát indokoltá tevő politikai és kulturális okokról, valamint a musical szerepének változásáról beszélgettünk.
A XX. század elején már született színpadi adaptáció az Ózból, ahol az alkotók nem spóroltak a politikai utalásokkal, a gyerekkönyv karakterei az újságok karikatúráiban is visszaköszöntek, míg a filmtörténeti jelentőségű, 1939-es mozi a New Deal szellemisége mentén kínált eszképista álomvilágot a nagy gazdasági világválságot túlvészelő közönségnek. És akkor megérkezünk Gregory Maguire 1995-ös Wicked című regényéhez, amely az Óz előtörténete, voltaképp „leleplező” műve.
Jelenet a Wickedből (Fotó/Forrás: Kaszner Nikolett / Erkel Színház)
Maguire a Varázsló hazug világát dolgozta föl részletesen, bemutatva a propagandagépezet, a rasszizmus, a karaktergyilkosság és a dezinformáció természetét. A Wickedben a „Jó Boszorkány” és Óz között jön létre a párhuzam, hiszen mindketten varázstalan kóklerek, akik az évek során fölépítettek maguknak egy piacképes mázat: Glinda a hibátlan jótevő, Óz a mindentudó tekintély álarcát vette föl. Óz diktatúrájának módszere, hogy bűnbakként egy kisebbséget, a beszédképes állatokat jelöli meg, s jogaikat csorbítva épít ki önkényuralmat,
ezzel ráadásul a rendszer és vezetője saját hiányosságait is elfedi.
A zöld bőre miatt megvetett, ám varázserővel bíró Elphaba szabadságharcba kezd, a privilegizált elithez tartozó Glinda inkább beáll a rendszer mögé, pedig barátjának tartja Elphabát. A műben, majd a belőle született musicalben egymást érik modern politikai kommunikáció eszközei: kvázi kampányrendezvénynek beillő látványos reklámok, lejárató plakátok, dezinformációk, mint például az, hogy a Gonosz Boszorkány a víztől semmisül meg s a többi.
Udvaros Dorottya a Wickedben (Fotó/Forrás: Zsiros Aliz / Szegedi Szabadtéri Játékok)
2003-as bemutatója óta levehetetlen a Broadway műsoráról a Wicked. Az egyik legsikeresebb musicalnek mondható, holott Stephen Schwartz zenéje első hallásra – főleg a hangzásában gépiesített, szanaszét CGI-ozott, ezáltal ürességtől kongó 2024-es és 2025-ös filmadaptációt megtekintve – nem tűnik túl fülbemászónak, pláne nem a zeneszerző-dalszövegíró egyéb munkáinak ismeretében. Schwartz komponálta például az Egyiptom hercege zenéjét, illetve ő jegyzi A Notre Dame-i toronyőr és a Pocahontas dalainak szövegét. A Wicked zenéje – hasonlóan a 90-es évek Disney-slágereihez – több ponton popkompatibilis, a Popular című számból például kihallani P!nk 2012-es True Love-ját, ám összességében igazán egyedi karakterű munka. Mindjárt az első dalban ott a disszonancia: egyszerre drámai, hektikus bevezető után a kórus énekli: „Good news! She's dead”.
A jó és a jóság fogalma azonosulhatatlan jelentéstartalmat foglal el Óz Birodalmában,
ahol pillanatok alatt válik valaki ellenséggé. Mintha aztán a barátság-duettben (For Good) mégis visszatalálna valami egyetemeshez Elphaba és Glinda, hogy aztán – feltehetően – soha többé ne találkozzanak egymással.
Jelenet a Wickedből (Fotó/Forrás: Tari Róbert / Szegedi Szabadtéri Játékok)
A Wicked akusztikus világa a Szegedi Szabadtérin jóval erőteljesebben, megkapóbban teljesedett ki, mint vártam. Károly Kati igényes zenei vezetése, Balassa Krisztián karmesteri munkája, az Erkel Színház zenekara és ensemble-ja s nem utolsó sorban az énekesek kimagasló teljesítménye nyomán bizony megragadt a fülemben az, ami eddig nem. Teszem hozzá, végtelenül örülök, hogy a magyar musicaljátszás palettáján egy olyan új jövevény jelent meg, mint a Wicked, lehet, hogy nem lesz mindenki kedvence, izmosabb vokális elvárásai miatt nem kerül karaoke-listákba, de pont amiatt fontos, mert szokatlanabb választás. Rögös út vezet odáig, hogy egyszer Sondheim-musicaleket játsszunk idehaza, de ha ez egy lépés volt efelé, már megérte. Túri Lajos Péter koreográfiái külön dicséretet érdemelnek, pörgősek, de nem túlzóak, végig kitöltik a játékot, Kentaur pedig gigászi varázskörnyezetet alkotott, világszínvonalú a vetített háttér, a díszlet, a jelmez, a maszk. Minimális döccenések mellett szinte észrevétlenül folytak az átdíszletezések.
Tóth Angelika és Koltai-Nagy Balázs a Wickedben (Fotó/Forrás: Kaszner Nikolett / Erkel Színház)
Galambos Attila szövege jól sikerült, főként a humora működött, de a pazar látvány miatt, bevallom, sokszor elkalandozott a figyelmem, és nem koncentráltam a sorokra. Miközben minden szó érthető volt, és igen, az Elphaba szerepében látható Stéphanie Schlesser is gyönyörűen beszélt, énekelt, enyhe akcentusa tulajdonképpen építette a karaktert, eggyel kívülálóbbnak tűnt. A magyar édesanyától és luxemburgi édesapától származó belga színésznővel már korábban találkozhatott a Szabadtéri közönsége a We Will Rock You musicalben, ahogyan akkor, úgy most is megmutatta, milyen ragyogó és mély színpadi jelenléttel bír. Tóth Angelika engem elsősorban kristálytiszta hangjával győzött meg, szerintem Glinda karaktere eggyel szemérmetlenebb színészi öniróniát is elbírna, de összességében koherens alakítást nyújt, a második felvonás bosszúállójaként fájdalmas, drámai pillanatot teremt. Fiyeróként Koltai-Nagy Balázs szép utat jár be, ahogy sulikedvenc szívtipróból előbb ellenállóvá, majd sajátos áldozattá válik. Csonka András új arcát tudta megmutatni Doctor Dillamondként, és maradandó perceket hozott a térbe Udvaros Dorottya túlvezérelt Madame Morrible-je, Feke Pál rihiröhi Varázslója.
Az Erkel Színház produkciója összességében minden elvárásnak megfelel: látványos, profi, sokszor lélegzetelállító is.
Non-replica rendezésről van szó, azaz nem a Broadwayn futó munkát láthattuk viszont, némi önállóságot kapott a produkció. Szente Vajk rendezése nyomokban hajaz a pár éve berobbant filmre, a tőle megszokott szakértelemmel, a közönség igényeit jól ismerő kézzel nyúlt Stephen Schwartz és Winnie Holzman művéhez. Működik a humor, a játék, a zene, a káprázat önmagában, viszont fájó momentum volt számomra a For Good jelenete. Ez Elphaba és Glinda legőszintébb pillanata, amely alatt a vetített háttér egyszer csak az illúziókeltés helyett a színésznőkről készült próba- és kulisszafotókat, majd a nézők selfieponton készült fényképeit kezdte el pörgetni.
Jelenet a Wickedből (Fotó/Forrás: Kaszner Nikolett / Erkel Színház)
Nos, nem tudom nem imázsépítésként értelmezni ezt az egész jelenséget, és valahol érthető, hogy még jobban be akarja vonni a közönséget a produkció, mégsem gondolom, hogy megéri ennek beáldozni a mű fontos mondanivalóját. Ezen felül még egy ponton, Elphaba és Fiyero duettjénél érzésem szerint eggyel szélesebbre nyílt a giccsláda, de összességében nem lehet egy rossz szavam se, a Wicked a maga műfajában egy kifejezetten színvonalas előadás. Hiányt érezhetünk az áthallásosság terén, a mögöttünk álló 16 év politikai-közéleti miliője után talán nagyobb feloldozást is kaphatnánk ettől a musicaltől a puszta szórakoztatás helyett, leleplezhetné jobban magát ez a Smaragdváros. De hát döntse el mindenki maga, mit üzent a szemfényvesztés!
Fejléckép: Stéphanie Schlesser és Tóth Angelika a Wickedben (fotó / forrás: Kaszner Nikolett / Erkel Színház)
hírlevél
