„A Macskadémon kilenc életéből a negyediknél tartok” – interjú Karafiáth Orsolyával és Szemenyei Jánossal

A Szentendrei Teátrum és a Pinceszínház saját produkcióját Gergye Krisztián koreográfus-táncos rendezi, szigorúan lila-gőz mentesen, ahogy fogalmazott. A Karafiáth Orsolyával és Szemenyei Jánossal készült páros interjúnkban szó esik elveszített fekete macskáikról, a próbákról, és arról, mi inspirálta a Macskadémont.

Mit szóltok ahhoz, hogy a díszlet egy hatalmas macskaház lesz? Macskaház az egész világ, és macska benne minden férfi és nő?

Szemenyei János: Leleményes ötlet. Nekünk is pont ilyen macskaházunk volt, még Sáni cicánk idejében. Amikor Sáni elveszett, teleplakátoltuk a környékünket, és azóta, ha meglátunk a gyerekeimmel egy fekete cicát, felkiáltunk: Sáni, te vagy az?! De sajnos eddig nem lett meg. A gyerekek abban bíznak, hogy csak férjhez ment, és boldog macskafeleségként él valahol. Lehet, hogy most a Macskadémonnal visszatér hozzánk Sáni, vagy ha már jobblétre szenderült, akkor legalább a szelleme. Ki tudja…

Karafiáth Orsolya: Nekem is fekete macskám volt, és úgy hívták, ahogy a darabbéli cicát is, azaz Rigónak. De ő egyáltalán nem volt démonikus, inkább lelki társ volt, követett mindenhova, szófogadó, csodálatosan rendes állat volt. Mint egy kutya vagy mint egy ember. Betegség végzett vele, el kellett altatni. Vigasztalásként mondom, János, hogy van egy kedvenc dalom az Elefánt zenekartól, az Óra, abban is eltűnik a macska.

De jó lesz neki: élvezi, hogy szabadon járhatja a nagyvilágot.

Karafiáth Orsolya A Macskadémon című előadásban (Fotó/Forrás: Éder Vera / Szentendrei Teátrum)

Macskások lévén máris belemerültünk a cicatörténetekbe, de Orsi, te mit szólsz a díszlethez?

KO: Nehéz egy házat színpadon megjeleníteni, de az, hogy egy macskaházba rakjuk bele a figurák univerzumát, frappáns ötlet. Nagyon tetszik, hogy ennyire leszűkítjük a teret, mert ez egy feszes kamaratörténet. Eleve egy társasház, pontosabban egy lakóközösség adta az inspirációt.

Ezt kérlek fejtsd ki jobban! Rigó cica és egy valódi ház történetét láthatjuk?

KO: A színmű A házikedvenc című felnőtt-meseregényemből készült.
Azt A hulladémon című szankszrit mese és Szemenyei Jánosék egyik egyetemi vizsgája, a Démonológia inspirálta, amelyben János szerepelt, és ő volt a zeneszerzője is, amit még az Ódry Színpadon láttam. De valóban, a fő ihletet egy budai ház lakóközössége adta, ahol albérletben éltem Rigóval. Évekig figyeltem a szomszédaimat, például a bácsit, aki vodkát vedelt, majd lebucskázott a lépcsőn. Akkoriban túlsúlyos voltam és bizonytalan, de magam körül is depressziót, alkoholizmust, magányt láttam. Írtam a Macskadémont, közben rengeteg Freudot olvastam, így a darabbéli ház szintjei a tudatszinteket szimbolizálják. A macska pedig a bennünk lakozó lélek furcsa, változó természetének metaforája. Mindezt beleöntöttem a szövegkönyvbe, majd Bella Máté zeneszerző kigyomlálta a vadhajtás ötleteket. Szerencsére! És

én már elsőre Szemenyeit láttam címszereplőnek!

SzJ: Szoktad nyilatkozni, hogy rám írtad, de legelőször nem én adtam elő.

Szemenyei János a Macskadémon című előadásban (Fotó/Forrás: Éder Vera / Szentendrei Teátrum)

KO: Mert először nemigen válogathattunk. Persze szerettem az akkori démont is, ügyes volt, de az igazi az János.

SzJ: Először a Madách Színház Tolnay Szalonjában játszottam, felolvasó-színházként. Imádták a nézők. Majd a könyvbemutatón, azután pedig az Operettszínház Kálmán Imre Teátrumában voltam démon, s idén Szentendrén leszek. Külön öröm, hogy most a Pinceszínház is beszállt a produkcióba, így nemcsak nyáron játsszuk el párszor, hanem ott folytathatjuk ősztől. Annak az alagsori helynek a hangulata kifejezetten illik a történethez.

János, a honlapodat és a netet elnézve egymást érik a munkáid. Játszol Szegeden a Sakkban, próbálsz, zenét szerzel, van két kisgyereked. Felfoghatatlan, hogy fér mindez az idődbe, és hogy tudsz ilyen terheléssel mindig extra energikus lenni a színpadon.

SzJ: Érthetetlen nekem is. Nem szeretném úgy felnevelni a gyerekeimet, hogy csak reggelente, meg vasárnaponként találkozunk. Mégis, egyre több olyan projektben veszek részt, amiket feleannyi idő alatt kell létrehozni, mint a járvány előtt. Vannak terveim, szeretem a munkáimat, zeneszerzőként, énekesként, színészként dolgozom, zenei vezető vagyok a Magyar Színházban, sőt nemrég az opera felé is tettem komolyabb lépéseket. De a legfontosabb egyensúlyt teremtenem a család és a hivatás között.

A Macskadémon című előadás jelenete (Fotó/Forrás: Éder Vera / Szentendrei Teátrum)

A Macskadémon azért is jó, mert a temérdek egyéb feladat mellett, ennek a darabnak a szövegét már nem kellett megtanulnom, így tudok foglalkozni a rendező, azaz a Gergye Krisztián által megálmodott világgal. Mint mozgásművész, ő szokatlan irányból közelíti meg a művet, így újszerűen egyedi és még inkább mulatságos lesz. Az, hogy játszottam már a démont, csak hozzátesz az egészhez:

a macskáknak kilenc életük van, nekem is legalább annyi macskadémonként. Most tartunk a negyediknél!

Orsi, neked kihívás a narrátorszerep? Műsorvezetőként hasonló dolgot kell csinálnod.

KO: Azért mindenképpen kihívás. A színészet egy mesterség, nem véletlenül nem írók lépnek a világot jelentő deszkákra. Mindenesetre, lesz egy bája annak, hogy a szerző hülye ruhákban kiáll, és narrálja a saját művét. Krisztián bízik bennem, tudja, hogy meg fogom oldani, én meg nagyon bízom a játszótársaimban, mert tudom, hogy megadják nekem a színpadi biztonságot.

SzJ: Szerencse, hogy a saját szövegedet mondhatod.

KO: Olyan sokszor láttam már, hogy kívülről fújom. És annyira örülök, hogy újra te leszel a démon!