Schilling Árpád politikai elköteleződése a magyar demokrácia teljes csődjének traumatikus megtapasztalásából ered. A demokratikus értékrend süllyedését pedig egyik oldalról a mértéktelen pénz- és hataloméhségben, másik oldalról pedig a lelketlen szervilizmus tespedtségében véli felfedezni. Különben ez nem nagy felfedezés, szembesülünk vele nap mint nap, és nemcsak a mások, hanem önnön tehetetlenségünkben is. Az érdekes inkább az a missziós tevékenység, ami az érthetőség és egyértelműség érdekében maga alá gyűri az értelmezési lehetőségeket, hogy megfeszített erőszakossággal érvényre juttasson egy álláspontot, ami az európai Schillingé, és ami mérhetetlenül gyászos képet fest rólunk.
A kifelé fordulás, a félreértés (vagy másképp értés) legkisebb lehetőségét is elvető színházi formanyelvet persze nem Schilling Árpád találta ki, az előadás mintha csak Brecht koncepcióját akarná megvalósítani, vagy inkább a végletekig fokozni. Ezt az előadás egy pillanatig sem tagadja: a színpadon fehér kör, a kréta, a kaukázusi, és az előadás végén el is hangzik a mű tételmondata: „minden azoké legyen, akik bánni tudnak vele". Brecht színműve azért íródott, hogy ez a mondat megtalálja benne a helyét, és A Pártnak is ez a végkövetkeztetése.
Az előadásban megjelenő magyar valóságot - és ez teszi izgalmassá a rendezést - Schilling interkulturális kontextusba helyezi pusztán azzal, hogy vidámabb, nyugati EU-tagállamok színészeinek ad szerepet benne. Mindez azt erősíti, hogy amit látunk, az nem egy magyar, liberális nézőpontból felmutatott magyarságkép, hanem egy nyugat-európai szemüvegen keresztül figyelt látlelet (ami nyilvánvalóan azonos a főként Nyugat-Európában tevékenykedő Schilling nézőpontjával), és a kép csak ezen a szemüvegen keresztül igazán siralmas. Az előadás narrátora egy Brüsszelből hazánkba küldött férfi (Marc Vittecoq), aki dacolva az ellenszéllel tíz évig azon fáradozott, hogy EU-kompatibilis demokráciára nevelje a magyart, ám igyekezete kudarcot vallott, a magyarok juszt se hagyták magukat felszabadítani, hiába idézgetett nekik bőszen Harold Pintert. Az előadás sztorija pedig az ő példájaként jelenik meg, hogy bemutassa, miképp mond csődöt heroikus vállalkozása.
Egy tetszőleges magyar kisvárosban két férfi indul a választásokon. Egyikük a város iskolaigazgatója (Terhes Sándor), másikuk egy építkezési vállalkozó (Nagy Zsolt). Utóbbi felesége (Szalontay Tünde) is szívesen elindulna, de a vasárnapi ebédnél dugába dőlnek tervei, a férje tudatja vele, hogy nőkre ebben az országban senki nem szavaz. A fölösleges nő leépítése után két kortesbeszédet hallunk, közben a nézőtéren felmegy a fény, igen, nekünk kell választanunk. Terhes Sándor programja tulajdonképpen egy történelemóra, ami Trianontól veszi sorra a magyar eseményeket. A békeszerződést és a területi elcsatolásokat a legapróbb, legjelentéktelenebb részletekig elemzi (pl. hányszor hány méteres volt a terem, amiben a szerződést aláírták), de ahogy közeledik a rendszerváltás és napjaink felé, úgy tűnik, egyre kevésbé képes értelmezni a történteket. Ezenkívül nyíltan vállalja Horthy iránti szimpátiáját, és a dögunalmas történelemóra végén felteszi a kérdést: mit akarunk Európától? Választ persze nem ad rá, maga sem tudja, de elég konzervatívnak tűnik ahhoz, hogy úgy tűnjön, szíve szerint kilépne az EU-ból.
Nagy Zsolt beszéde ennél jóval tömörebb és lényegre törőbb: ő a játszóteret és a parkot újítaná fel, eszmei kérdéseket nem feszeget. Kicsivel szimpatikusabb csak, mint az iskolaigazgató, figuráján ösztönös agressziót érzünk, ami zsigerileg taszít minket a nézőtéren. Nincs jó választás, jön a magyar közhely: két rossz közül kell a kisebb rosszat. A magam részéről szólva gőzöm sincs, hogy melyik a kisebb rossz, nem is szavazok, a többiek megválasztják Nagy Zsolt karakterét, úgyhogy elindul az ő sztorija. (Én közben azon tűnődöm, mennyire volt kiszámítható ez a rendező részéről, vajon elkészült-e az előadásnak a másik változata, ahol Terhes figurája nyer.)
Nagy Zsolt története unalomig ismert, minden nap olvasunk róla az újságban. Itt filmként jelenik meg mint lehetséges alternatíva, a film kockái a mocsárból sebesen vágtatnak a teljes megsemmisülés felé: a város eladósodott, a helyzetet rendbe tenni lehetetlen, az iskolát államosítani kell, ha nem akarják bezárni, az állam küldi a központi tankönyvet és két bután vigyorgó, fiatal, rasszista tanárt (Kiss-Végh Emőke, Ördög Tamás). Ők az integráció és az asszimiláció kérdéseiről tartanak előadást, és okosan bebizonyítják, hogy az egyetlen járható útja az integrációnak az lenne, ha cigánygettókat létesítene az állam az országon belül. Ennek egyenes következménye az is, hogy az iskolaigazgató vak lányát, Julikát (Juliette Navis) pesti intézetbe küldik a helyi iskolából. Julika édesanyja (Sárosdi Lilla) képtelen ezt elfogadni, idegességében az árokba vezeti a családi autót.
Közben persze felüti fejét a korrupció is, a polgármester két kézzel söpri a pénztárcájába a város tartalékait, ha már megmenteni nem tudja, legalább ő járjon jól. Bajba is kerül miatta, majd dühét a családján kezdi levezetni, így jut el az ő története is a teljes katasztrófáig.
A vásznon látott filmkockák brechti V-effektekként akadályozzák meg, hogy együtt sodródjunk a történettel. A film sokszor felhívja a figyelmet saját eszköztárára, s ezzel tudatosítja bennünk, ez nem a valóság, hanem annak csak egy változata, fiktív leképezése. Valószínűleg ugyanezt a célt szolgálják a háttérben a The Party zenekar songjai és a három artista (Matthieu Gary, Fragan Gehlker, Vasil Tasevski) beiktatott számai is.
Az előadást az uniós szakember akarja lezárni, konklúziója pedig az, hogy a magyarok birkák és a saját gyerekeiket is eladnák, ám álszent, vádaskodó szövegét megafonos fiatalok szakítják meg, akik elmondják, hogy korrupció van az EU-ban is, és hogy a narrátoré csak egy nézőpont a sok közül. Ebben a pillanatban letörlök egy izzadságcseppet a homlokomról, de már csorog is le a következő, amikor a fiatalok - mint kiderült a Krétakör Szabadiskola diákjai - kivonulnak a színpadra, és közlik, hogy az országot nekik, középiskolásoknak kéne adni, mert ők képesek lennének a múlt terhei nélkül, szabadon döntéseket hozni. Ez volna az alternatíva, ami - mint ahogy egyik néző azt nagyon intelligensen kifejtette - ugyanolyan kirekesztő, mint az, ami ellen harcolnak, hiszen pusztán életkor alapján szelektál.
Nem hiányzott ez a Szabadiskola-reklám a végéről, az amúgy is túlzsúfolt előadást még jobban szétszabdalta, talán ez volt a legnagyobb baj vele, túl sokat akart, és emiatt képtelenség volt koherens egészként látni. És van még egy őrületesen nagy logikai bukfenc Schilling missziós tevékenységében: a közönség. A belvárosi értelmiségnek - véleményem szerint - kár a szájába rágni még egyszer azt, amit amúgy is tudnak, amit amúgy is így gondolnak. Ez az előadás akkor működne, ha teltháznyi, busszal utaztatott békemenetes közönség ülné végig. Így viszont a végeredmény egyszerűen csak redundáns, a megváltás, a felismerés pillanata elmarad.
hírlevél
