A darab éppen arról a showbusinessről szól, aminek maga is része. Látszólag két nő, két, az adott világban boldogulni akaró lány történetét beszéli el. Ám egy olyan világban, amelynek nemcsak része a show, hanem maga is az, teljes egészében. Az élet is csak mutatvány, színtiszta látszat. És min lehetne ezt jobban demonstrálni, mint egy gyilkosságon? Bármi kiforgatható, az ellenkezőjére magyarázható, de azért egy gyilkosságnak talán még ebben a látszatvilágban is más a súlya, a tétje. Különösen azokban a régi időkben, amikor még halálbüntetés járt érte. Hát nem. Ezt szemlélteti Bob Fosse librettója, amelyet Maurine Dallas Watkins azonos című, jórégi, 1926-os színdarabja alapján írt.
Egy jelentéktelen énekesnő dühében szitává lövi a szeretőjét, amikor rájön, hogy az csak hitegette a fellépés, a pályán való megindulás lehetőségével. És ezzel meg is csinálja a maga karrierjét. Csak egy dörzsölt ügyvéd kell hozzá, hogy az esküdtek éppúgy, mint az egész társadalom, a szenzációéhes olvasók és rádióhallgatók csak a soros szenzációt lássák a gyilkosságban, és áldozatot lássanak a gyilkosban. Mégpedig egy olyan ügyvéd, aki eléggé cinikus ahhoz is, hogy folyamatosan leleplezze önmagát. Pontosabban dicsekedjen az ügyességével, körmönfontságával, az ügy és az emberek iránti közömbösségével, és mindeközben hangoztassa a világ romlottságát. Szóval ugyanazt teszi, amit a szerzők. Az így elindított pálya persze amilyen gyors, olyan rövid is. Hamarosan osztozik hasonló utat bejárt kolléganője sorsában, akivel végül együtt hakniznak vidéki kis színházakban bugyuta duettjükkel.
Hámori Ildikó, Parti Nóra és Hernádi Judit (Fotó/Forrás: Szilvás Zoltán / Átrium)
Alföldi Róbert rendezésében a régi amerikai sztori – a musicalváltozatot 1975-ben mutatták be New Yorkban – hangsúlyozottan rólunk kíván szólni. Nemcsak úgy, mint bármely történet, amelybe bele tud vonni a színház, hanem azzal az igénnyel, hogy szemünkbe vágja a szörnyű igazságot, miszerint a mi világunk is ilyen. Először csak szokványos nézőbevonásnak érzékeljük, hogy az ítélethirdetési jelenethez fölállítanak minket.
Ám az előadás végén igen hatásosan ki is mondják, hogy ez mind rólunk szólt.
Nagy előnye ennek a történetnek, hogy előadása során be lehet mutatni egy hatalmas, költséges showműsor szemkápráztató, trükköket fölvonultató látványvilágát. De tartalmas lehet olyan díszlet is, amely az egész iparszerű művészkedés csalását, gagyi voltát hangsúlyozza. A díszlettervező Kálmán Eszter talán anyagi kényszerűségből is ez utóbbi, takarékosabb utat választotta. Neoncsövekkel kiegészített fémrudakból remekül megoldja a hétköznapok szürkeségét, ridegségét és a produkciók káprázatát. Csak föl kell gyújtani a fényeket, és minden ragyog, ami addig csaknem észrevétlen volt. A háttérben meg plafontól padlóig érő aranyrojtot húznak szükség szerint hol ki, hol be. Tihanyi Ildi ruhái színészre és jellemre szabottak. Szinte maguk is elmondják, ki milyen ember.
Sodró Eliza tökéletes választás a női főszerepre. Jelentéktelen külső mögött nagyszerű, bármire képes színésznő. Megvan benne az a hatalmas energia, ami ezt az alapjában középszerű, átlagos lányt mozgatja. Hosszú szőke haját gyönyörűen használja, miközben Ugrai Istvánnak a mai magyar közbeszéd durvaságához igazított szövegét mondja. Romlottságát olyan természetesen viseli, hogy az már szinte ártatlanságnak hat. Parti Nóra nemcsak konkurensét, tehát ellenfelét jeleníti meg, hanem az ellentétét is. A durvaság, az erőszakosság persze számára is alapmagatartás, viselkedési köznyelv, de ezt a vesztes irigysége is színezi. Az igazi főszerep természetesen az események szálait kezében tartó, a történetet magabiztosan irányító, a közvéleményt és a szereplőket is manipuláló sztárügyvédé. Ezt Fekete Ernő tökéletesen oldja meg. Szellemi fölénye tudatában leereszkedő mosollyal irányítja és kommentálja a per egész folyamatát, amelyben ő természetesen csak nyerhet.
Sokkal többet, mint a perköltség.
Sodró Eliza és Parti Nóra (Fotó/Forrás: Szilvás Zoltán / Átrium)
Igazi partnere tulajdonképpen nem is a gyilkos, akit véd, hanem annak az ostobaságig jámbor férje. Mihályfi Balázs hihetetlen mértékű butaságot képes magára ölteni, miközben gyanútlanul tévelyeg a gazságok dzsungelében. Nem erkölcsi alapon tisztességes, hanem mert sem esze, sem fantáziája nincs ahhoz, hogy letérjen az egyenesnek gondolt útról. Hernádi Juditra akár rá is írhatták volna Morton mama, a bölcs és jóindulatú, de a maga hasznára is éberen ügyelő börtönőr szerepét. Mindenben mértéket tart, súlyos színpadi jelenlétét szükségtelen lenne manírokkal cifrázni. Akkor is ízléses, amikor saját nagy slágerére, a Sohase mondd-ra utal. Bár gondolom, ebben a rendező is benne van. Mértéket egy ponton veszít az előadás, gondolom, akkor sem véletlenül. Bercsényi Péter hatásos nőimitátor produkciót mutat be a szenzációvadász újságírónő szerepében, kitűnően elénekli a dalát, majd szoknyáját fellibentve, méretes műfütyit mutat. Végtére ez is csak olyan mutogatás és leleplezés, mint az egész produkció.
Alföldi legjobb ötletének egyébként azt érzem, hogy a konferanszié szerepét Hámori Ildikóra bízta. Ő egy félénk, az egész környezettől, a témától, a mai világtól idegen, finom lelkű idős asszonyt játszik, aki valahonnan messziről, talán egy jobb, bensőségesebb, élhetőbb világból érkezett. Már ha volt ilyen egyáltalán valaha is.
hírlevél
