Már megszokhattuk, hogy külföldre kell utazni, ha az elsők között akarjuk meghallgatni Eötvös Péter operáit, a darabok ősbemutatójára ugyanis rendszerint nem Magyarországon kerül sor. Ugyanakkor nagy örömre is okot adhat, hogy egy olyan rangos intézmény, mint a Berlini Állami Opera, magyar zeneszerző alkotását tűzi műsorra, hiszen mindez a presztízs mellett egyéb előnyöket is jelent: a Sleepless esetében a szereposztás is egészen kiváló lett, és láthatóan nem spóroltak a díszleten sem.

a Jon Fosse elbeszélései alapján írt Sleepless is ebbe a sorba illeszkedik. A norvég író Trilógia című kötete balladaszerű, furcsa, misztikus világban játszódik, és sajátos, lírai elbeszélésmódja – ismétlésekkel, visszatérésekkel – egészen zeneivé teszi. Az opera az eredeti mű hangulatát jól megőrizte, egyes archetipikus vonásait pedig még jobban kiemelte.

A történet középpontjában egy fiatal pár áll. Még nem érték el azt a kort, hogy törvényesen összeházasodhassanak, de a lány, Alida, bármelyik percben megszülheti a gyermeküket. Elhagyják otthonukat, egy kis norvég halászfalut, abban a reményben, hogy a városban könnyebben boldogulnak majd. Ehelyett azonban az emberek kitaszítják őket, így Asle, a fiú, eljut addig a pontig, hogy végezzen azokkal, akiktől valamilyen javat remélnek: csónakot, házat, pénzt.

A magára maradt Alidát egy régi ismerőse veszi pártfogásába, akivel leéli az életét. Idős korában Asle hangját kezdi hallani a tengerből, és a habok közé követi halott szerelmét.

Az opera a három elbeszélés közül legnagyobb részben az első, a címadó Sleepless cselekményére épít, mely a gyermek születéséig tart. A harmadikból, mely Asle halála után játszódik, csak a történetet előrevivő, legfontosabb elemek kerültek bele, Alida végső útja pedig egy monológ formájában valósult meg. Természetesen

Eötvös Péter darabjából semmilyen lényeges elem nem maradt ki, mégsem vált túlzsúfolttá, a fontosabb motívumok megfelelően érvényesültek.

Az opera zenéje is a misztikus, inkább lírai, mintsem drámai vonásokat erősítette. Az utóbbi időben azt lehetett észrevenni Eötvös Péter művészetében, mintha a zeneszerző többet dolgozna direkt, kifjezetten érzéki hatást kiváltó eszközökkel.

Ezek a megoldások ugyanakkor egy tőről fakadnak a hagyományosabb dramaturgiával is, a darab a múlt század első felének nagy történetekre építő operáinak célkitűzésével mutatnak rokonságot. Britten, Richard Strauss művei juthatnak eszünkbe (előbbi már csak a tenger jelentősége miatt is), a darabot indító altatóról pedig Gershwintől a Porgy és Bess. A legfeltűnőbb zenei kapcsolódások azonban nem ezekhez a cselekményes darabokhoz kötik a művet, hanem egy inkább a mitikus vonásokban rokonságot mutató operához: ez Bartók Kékszakállúja,

A Sleepless egy másik fontos zenei sajátossága a benne megszólaló két női trió. Ők mintha a tudatalatti vagy a természetfeletti világból irányítanák Alidát, szövik az ember életfonalát, mint a párkák, vagy – ha már az északi kultúrkörben vagyunk – a nornák.

Mundruczó Kornél rendezése erős kontrasztot alkotott egy sekélyes, mindennapi valóság, és az élet nagy kihívásait kutató mesei-mitológiai világ között. Az egész díszletet (Monika Pormale munkája) egy óriási hal uralta, a forgószínpad egyfajta falaként, melynek kívülről a pikkelyei, belülről a húsa és a csontváza látszott. Egy mitológiai szörny, amivel az embernek meg kell harcolnia – gondolhattuk –, miközben éjszaka még a szeme is vörösen világított. Az ékszerész jelenetében a hal szájában voltak a kincsek, amelyek Aslét megkísértették, és bűn és erény valamilyen szokatlan rendszere alapján a vesztét okozták.

Ilyen karakter volt az ékszerész, a Lány, leginkább pedig a feketeruhás ember, Asle személyes ördöge, aki folyton alkut akar kötni a fiúval, és mikor az visszautasítja ajánlatát, könyörtelenül elpusztítja. A próbatételek, viszontagságok között kitartó, örök szerelem motívuma nemcsak a mítoszok, de a klasszikus mesék világával is rokonságba állította a történetet.

Az előadást hallgatva egészen megdöbbentő élmény volt azzal szembesülni, a Berlini Állami Opera milyen kiváló énekesekre osztotta az előadás szerepeit. Az Alidát alakító Victoria Randem fiatal kora ellenére is egy kiforrott művész jellemzőit mutatta, olyan érzékenyen tudott bánni a hangjával, annyi árnyalat, érzelem, kifejezés szólalt meg benne. Érdekesen befolyásolta a produkció hatását, hogy az egyébként éppen norvég nemzetiségű szoprán fekete bőrű. Meglepően hatott mellette a kopasz és tetovált Asle (Linard Vrielink), ezek a vonások ugyanakkor még egyértelműbbé tették kitaszítottságukat. A holland tenor inkább komplex szerepformálásával és mozgáskultúrájával tűnt ki. Az idősebb női figurákat a karikatúraszerűen éneklő Katharina Kammerloher és a legendás mezzoszoprán, Hanna Schwarz alakította. Az egykori kiváló Wagner-énekes idén töltötte be hetvennyolcadik életévét, ez már önmagában rendkívüli jelentőséggel ruházza fel produkcióját, ám

Az előadás egyik szenzációját a feketeruhás férfi szerepében fellépő Tómas Tómasson jelentette. Az izlandi basszbariton a magyar közönségnek sem ismeretlen, Reimann Learjében szerepelt nálunk. Most azonban egészen más oldalát mutatta meg,

(szó szerint és átvitt értelemben is, bár a színpadon az akasztás nem a szemünk előtt játszódott). Az énekes az egész előadás egyik legerősebb alakítását nyújtotta, már-már félő volt, hogy a közönség is inkább az ő hatása alá kerül, mintsem hogy a főszereplők sorsát kísérné figyelemmel. Tómasson erőteljes kiállása, a szilajság érdekében a szükséges mértékig torzított hangja hátborzongató pillanatokat eredményezett.

A kisebb szerepek alakítói is igényesen formálták meg a figurákat. A Lányt játszó Sarah Defrise

Emellett remek színészi játékkal és kidolgozott mozgásával is hozzájárult a karakterábrázoláshoz. Rendkívül ígéretes tenorhangot szólaltatott meg az ékszerész szerepében Siyabonga Maqungo, valamint jó csapatjátékosként vett részt a produkcióban a három mély hangú mellékszereplő, Jan Martiník, Roman Trekel és Arttu Kataja, különösen ez utóbbinak voltak érzékenyen, magával ragadó pillanatai.

Nagy szerep jutott a két triót alkotó hat női szólistának, akik ragyogóan énekeltek, a színpadon pedig ugyancsak hat férfiszereplő játszotta a halászokat és a kocsma népét. Mivel a színlap nem együttesként, hanem egyesével említette őket, álljon itt most mindannyiuk neve: Samantha Britt, Alexandra Ionis, Rowan Hellier, Kristín Anna Guðmundsdóttir, Kirsten-Josefine Grützmacher, Alexandra Yangel, Matthew Peña, Andrés Moreno García, Fermin Basterra, Jaka Mihelač, Rory Green, Jonas Böhm. A Staatskapelle Berlin Eötvös Péter vezényletével szólalt meg, érzékenyen festették a komponista által megkívánt finom árnyalatokat, a szólókban és a kis együttesekben éppúgy, mint a nagy tuttik során.

Nagy öröm, ha egy új mű ilyen pompás, a zene számos aspektusát feltáró előadásban valósulhat meg.

Eötvös Péter legújabb operája az emberi lélek mély rétegeibe szállt alá, ez az egyszerre elringatóan szépséges és a legtitkosabb démonok világát is feltáró muzsika jól illeszkedik a zeneszerző azon műveinek sorába, melyek csak a mitologikus világon keresztül hozzáférhető lelki tartalmak felől közelítik meg az Embert. Ez a belső utazás vár tavasszal a budapesti közönségre is, mivel

A cikk létrejöttéhez köszönjük a Collegium Hungaricum Berlin segítségét!

Fejléckép: Eötvös Péter: Sleepless (fotó: Gianmarco Bresadola)