Az évadot két, ókeresztény vértanúk történetét feldolgozó művel indították. Händel Theodoráját ön is rendezte, előtte pedig Donizetti Mártírok című alkotása került színre. A bemutatók kapcsán az évadhirdető szövegében azt írta: túlságosan természetesnek vesszük a vallásszabadságot. Miért gondolta úgy, hogy ilyen hangsúlyosan kell ezzel a témával foglalkozniuk?

Mindenféle szabadságot magától értetődőnek veszünk, pedig kemény munka és a felvilágosodás évszázadai kellettek ahhoz, hogy elérjük. Úgy érzem, az alapvető értékekkel kapcsolatban általánosságban is kialakult egy nagy űr, és nem látjuk a valódi jelentőségüket.

és milyen kulturális különbségek vannak a mi korunk és a mű keletkezésének ideje között. Händel Theodorája a barokk és a felvilágosodás határán íródott, oratóriumként, ami akkor egy új műfajnak számított. Ugyanakkor annak a korszaknak a világképe határozza meg, amely még elképzelhetetlen volt Isten és a keresztény erkölcs nélkül. A műben a keresztényüldözés ideje és ennek az értékrendnek a hiánya jelenik meg, a zenében pedig erős vágyakozást hallunk valami iránt, ami nagyobb nálunk. És amikor elmeséljük a történetet – ebben az esetben nem a szövegszinten megjelenő cselekményt, hanem egy meglepő térbe helyezzük azt –, akkor kiderül, hogy a mű egzisztenciális kérdései ma is éppolyan relevánsak, legyen szó szeretetről, hitről, reményről vagy az élet értelméről. Mondhatnám: az oratórium szekularizációja épp az örök érvényű tartalomra irányítja a figyelmet.

Manapság sokan fanatizmusként tekintenek a mártírok önfeláldozására. Nem érzi úgy, hogy ez a kérdés nagyon kényes, problematikus a mai világban?

Egyértelműen kényes és problematikus. Éppen azért foglalkozunk vele. Nem sokkal a premier előtt aggódva figyeltük az Izraelben és Gázában történteket, és sokat beszélgettünk róla a közreműködőkkel. Egyértelművé vált, milyen aktuális ma is ez a darab, hiszen

A vallásokban ez mindig probléma, sőt általános kulturális jelenség, amit a felvilágosodás utópisztikus eszméi, a testvériség és az egyenlőség sem voltak képesek megoldani. És az a csodálatos a Theodorában, hogy a központi kérdése a tolerancia, ami mindezek ellenére is minden vallás lényegi része. Rá kell jönnünk, hogy a teremtett világot, magunkat és egymást olyannak kell elfogadnunk, amilyen, hinnünk kell egymásban, és össze kell fognunk a magasabb célok érdekében, máskülönben csak pusztítani tudunk, ahogy azt ma is látjuk. Számomra ez a kérdéskör sokkal fontosabb, mint a kereszténység vagy a vértanúság, mert a középpontjában az áll: hol van az a határ, amikor szembe kell néznem magammal, és nemcsak azzal a kérdéssel, miért akarok (fatalista módon) meghalni, hanem hogy milyen célért akarok élni.

Egy interjúban arról beszélt, hogy a vallás rögtön problematikussá válik, amikor intézményesül.

Bizonyos szempontból minden problematikussá válik, amikor intézményesül. A művészet is, ahogyan sokszor látjuk.

És ha már említi a művészet és a művészeti intézmények kérdését: azt is nyilatkozta, hogy azért akart operaigazgató lenni, mert megoldást keresett a problémákra, amelyekkel karrierje során más operaházakban találkozott. Pontosan mire gondolt, és hogyan próbálja elkerülni őket?

Azt tapasztaltam a szabadúszó pályám során, hogy fantasztikus operaházakban, ahol elképesztő művészi lehetőségek és erőforrások állnak rendelkezésre, gyakran hiányos a kommunikáció. Ez pedig igen törékennyé tesz egy olyan komplex munkafolyamatot, mint amilyen az operajátszás is. Amikor egy héthetes próbaidőszak alatt rengeteg tényezőt össze kell hangolni, de a főszereplők nagyrészt nincsenek jelen, vagy amikor elkészül egy gyönyörű díszlet, de nincs elég idő a világítás beállításához… Így nem lehet összefogni az embereket sem, miközben ez lenne a munkánk lényege.

– azáltal, hogy a rutin veszi át az uralmat, és eszünkbe sem jut megkérdőjelezni a dolgok menetét. Amikor lehetőséget kaptam, hogy Bécsbe jöjjek, és átvegyek egy színházat – ami ráadásul nem is az errefelé megszokott repertoárszínház, hanem stagione-rendszerben működik, tehát megtehetjük, hogy teljes egészében az aktuális projektre koncentráljunk –, egyértelművé vált számomra, hogy nem mehetek el a lehetőség mellett.

Stefan Herheim (Fotó/Forrás: Peter M. Mayr / MusikTheater an der Wien)

A vallás mellett milyen további fontos témák köré szerveződik a 2023/24-es évaduk?

A szezon során többször is lesznek olyan bemutatóink, amelyek összefüggnek valamely másik bemutatásra szánt operával. Először kerül színre Salieri Kubla kán című operája, ami Bernstein Candide-jával alkot párt, hiszen mindkettő azt a folyamatot mutatja be, ahogyan a felvilágosodás eszmerendszere eltorzul a társadalomban. Salieri vígoperáját az osztrák császár rendelte meg, aki akkor ellenséges viszonyban állt az orosz cárral, ám egyszer csak szövetségre léptek egymással, és a darab hirtelen okafogyottá vált.

Ebből is látszik, milyen abszurd tud lenni a politika világa. A másik párosunk első darabját, Philip Venables Denis és Kátya című operáját már bemutattuk, ez lényegében egy Rómeó és Júlia-történet, ezért Gounod Rómeó és Júliájával társítjuk, amelyet Marie-Eve Signeyrole izgalmas, filmszerű megközelítésében mutatunk majd be. Igazából minden előadásunkban megjelenik valamilyen fontos kérdés, problematika, de ennél is lényegesebb, hogy zenés színházzal foglalkozunk, és a benne rejlő lehetőségeket aknázzuk ki. Ez a médium ugyanis olyasmire nyit teret, amire a társadalmunkban máshol nincs nagyon lehetőség: az emberek közösséget alkotnak, és megtapasztalnak valamit, ami a létükre vonatkozó, nagy kérdéseket tesz fel.

Egyszer azt nyilatkozta, az operának nem az a célja, hogy az emberek boldogok és elégedettek legyenek. Ugyanakkor nagyon szeretem a rendezéseiben, hogy mégsem válik cinikussá, hanem lehetővé teszi a közönségnek, hogy számos pozitív értékben higgyen. Hogyan tudja elkerülni a két szélsőséget?

A cinizmus semmiképp sem jellemző rám, sőt kifejezetten reményteli alkat vagyok, ez a művészek számára elengedhetetlen. Mivel csapatként kell dolgoznunk, összekapcsolódunk a kollégáinkkal, érzékenyebben figyelünk egymásra. Erre a zene nagyon jól megtanít, mert a muzsika egyetemes nyelve által szembesülnünk kell saját magunkkal is olyan kérdéseket illetően, amelyeknek a mindennapi életben nem engedünk teret, hanem elfojtunk magunkban.

Egy konkrét példát nézve: múlt évadban karácsony előtt Menotti Amahl és az éjszakai látogatók című darabját rendezte meg, kisgyerekes családok számára. Az ön koncepciójában a főszereplő kisfiú halálos beteg volt, és a háromkirályokról szőtt fantáziái abban segítették, hogy ő és az édesanyja el tudják fogadni az elkerülhetetlent. Szándékában állt ráébreszteni a közönség felnőtt tagjait, hogy a karácsony mégsem olyan idilli ünnep, mint gyakran hisszük?

A karácsony természetesen boldog időszak, a fény születik meg Krisztus által, hiszen ő azért jött, hogy megváltsa az emberiséget. Mára ebből sokat elveszítettünk, az emberek nem ismerik vagy nem értik az ünnep keresztény értékeit. A Menotti-darab is egyértelműen keresztény történetet dolgoz fel, és sosem állt szándékomban szentimentális giccset csinálni belőle. Meg akartam tartani az ünnepi tartalmat, és új operaközönséget akartam megszólítani, de ettől még a mű középpontjában kényes és fontos kérdések állnak. Hiszen ahogy említettem, karácsonykor a Megváltó született meg, aki később meghal a kereszten, a királyok pedig olajat visznek neki, amivel a holttestét fogják megkenni, és tömjént, ami a spiritualitását, isteni lényét szimbolizálja. Komolyan vettem a témát, miközben szórakoztatni is akartam, örömet okozni azoknak, akik eljönnek a színházba. De nem gondolom, hogy a szórakoztatásnak felszínesnek kellene lennie.

sokkal jobban inspirál, amikor egyszerre hat az értelmemre, az erkölcsi érzékemre és mindenekfelett az érzelmeimre. Illetve amikor vár tőlem valamit: koncentrálnom kell, részévé válnom a művészi folyamatnak. A zenés színházban mindig így történik, nem kapjuk meg készen az előadást, hanem együtt kell megalkotnunk, életre keltenünk, ami nemcsak az előadók, hanem a befogadók feladata is.

Stefan Herheim (Fotó/Forrás: Peter M. Mayr / MusikTheater an der Wien)

Hogyan reagált a közönség a produkcióra?

Rendkívül vegyesen, ahogyan általában. Most, a Theodora esetében is ugyanilyen fekete-fehérek a reakciók, van, aki nagyon szereti, másnak talán nem is állt össze teljesen, mit akarunk megmutatni. De ez nem baj, mert arra is rámutat:

A művészet nyelve pedig túlmutat azon a mindennapin, ami egyszerűsít a dolgokon, és könnyen meghatározhatóvá teszi őket. Újra a vallás és az intézményesülés problémája: azzal, hogy a mindennapok profán valóságába süllyedünk, az élet egy fontos aspektusa vész el. 

Ön is vallásos háttérrel nőtt fel. Hogyan vonta ki magát ezek alól az egyszerűsítő hatások alól, és ismerte fel, hogy az élet ennél sokkal ellentmondásosabb?

Szerintem ez egyéni hajlam kérdése. Mindig is úgy láttam, hogy ahol fény van, ott árnyéknak is lennie kell, az ember nem tudja igazán értékelni a boldogabb napjait, ha nincsenek rosszak is. Nem vagyok képes arra, hogy a világot ne a maga ellentmondásosságában lássam, mert azzal is tisztában vagyok, hogy sok mindent jobban is csinálhatnánk. Magam is szembesülök azzal a dilemmával, hogy a normális, boldog életemnek a következő generáció fizeti meg az árát. Az embernek egy nagyobb egész részeként kell magát tekintenie, nem szólhat annyiról a világa, ami itt és most történik. Annyiért nem érdemes élni.

A társadalmi problematikán túl a rendezéseinek van egy másik fontos jellemzője: mindig reflektálnak magára az operaműfajra is. Például megjelenik a színen a szerző vagy valamely más opera egy-egy szereplője. Miért érzi úgy, hogy erre a legtöbb mű esetében szükség van?

Az opera nagyon mesterséges művészeti forma, és ennek mindig tudatában is van. Ha felnőttként nézzük, sosem hisszük el teljesen, amit látunk, nem hoz létre illúziót, hanem azért figyeljük, elemezzük, értelmezzük, mert valamilyen magasabb rendű gondolatot keresünk benne. És reflektál is a saját megcsináltságára, rejtett utalásokkal, önreferenciával. Vegyük például Mozartot, amikor egyik operáját idézi a másikban, vagy amikor Wagnernél a Mesterdalnokokban Hans Sachs Trisztánról és Izoldáról beszél, a zeneszerző eggyel korábbi darabjának témájáról. A műfaj legfőbb erőssége, hogy egyszerre több síkon tud működni. Persze épp ezért kihívást is jelent a közönség számára, ugyanakkor nem kell mindent megérteni, hogy valaki élvezni tudja.

Ez az önreflexió és illúziótlanság egyfajta távolságot is létrehoz az előadás és a közönség között.

A távolság szükséges, hogy elfogadjuk, a színpadon a szereplők énekelnek, miközben a való életben általában nem így kommunikálunk. Ugyanakkor ebből az is következik, hogy ahogy távolodunk az előadástól,

Az opera mindig tudatában van annak, hogy valaki nézi.

De ha beülünk egy operaelőadásra, elfogadjuk alapfeltevésként, hogy a szereplők énekelnek, nem igaz?

Kontraszt jön létre az illúzió felépítése, lebontása, majd újra felépítése között. A művészet mindig arra késztet minket, hogy változtassunk a nézőpontunkon, körbejárjuk a tárgyat, amelyet szemlélünk.

Az előadásaiban az énekesek mindig nagyon kidolgozott, részletgazdag színészi játékot nyújtanak. Milyen módszerrel dolgozik velük?

Ha ezt módszernek lehet nevezni, akkor úgy írnám le, hogy százszázalékosan bízom a zene dinamikájában. Hallgatjuk az énekessel a muzsikát, és megtanuljuk, hogyan lehet természetes módon reagálni rá, fizikailag, hangilag, intellektuálisan, illetve a koncepciót illetően. Ennek eredményeként nagyon erős érzelmi-fizikai kapcsolat alakul ki köztük és a zene mozgása, időkezelése, színei között.

Minden abból indul ki bennem, de egyben fel is szabadít a nyelv korlátai alól, és arra késztet, hogy átlépjek az irracionalitás, az érzelmek világába. Ebben a folyamatban zenészként tekintek magamra.

Mennyire könnyű az énekesekkel közös nevezőre jutni azt illetően, hogyan reagáljanak a zenére?

Természetesen ez igényel némi időt. Előfordul, hogy miközben egy jelenetet értelmezünk, egészen más szituációt hozok létre az énekesek számára, hogy el tudják felejteni a kötöttségeiket, és tényleg csak a zenével foglalkozzanak.

„Miközben ezt énekled, a legfontosabb események nem a te hangodban mennek végbe, hanem a zenekarban.” Aki ezt képes meghallani és hozzákapcsolódni, az fizikai síkon is egészen máshogy reagál azután a zenére.

Fejléckép: Stefan Herheim (fotó/forrás: Peter M. Mayr / MusikTheater an der Wien)