Nem először vezényli majd ezt az operát. Milyen érzésekkel van iránta?

Többször elővettük már, több rendezésben is dirigáltam, kétszer én voltam a zenei rendező is. Azt gondolom, hogy világszínvonalú, Verdi operákkal versengő minőségű szellemi termék abban a formában, ahogy a Nádasdy-Oláh-Rékai trió átdolgozta. Ezt a változatot állítjuk most színpadra.

Miben tér majd el a most látható előadás az Erkel által írt operától?

A Nádasdy-féle Bánk bán átdolgozás fő célja az volt, hogy az Erkel Ferenc és Egressy Béni által létrehozott operát közelítsék a Katona-drámához. Ezért Egressy szövegét sok helyen kicserélték Katonától származó idézetekre, alakítottak a prozódián, illetve, ahol ez nem volt lehetséges, ott ők maguk alkottak szövegeket Katona stílusában. Ezzel a mai elvárásoknak, illetve a Bartók és Kodály által támasztott követelményeknek is jobban megfelel. Ráadásul a történet is sokkal lendületesebb és könnyebben követhető. Emellett az énekhangok realitását is jobban figyelembe vették: az eredeti változatban volt két-három nehezen énekelhető szerep, irreálisan magas hangokkal és sok ismétléssel.

Kesselyák Gergely (Fotó/Forrás: MÁV Szimfonikusok)

Jól tudom, hogy ezúttal bariton hangfekvésben hallhatjuk majd a művet?

A zenekutatóknak köszönhetően tudjuk, hogy Nádasdyék először bariton hangfajra írták át, ezért ezt a változatot szerettük volna megtalálni, de csak a tenor verzió volt elérhető. Annak, és az egyik bariton ősváltozatnak segítségével rekonstruáltuk Silló Istvánnal és Medveczky Szabolccsal a Nádasdy-féle bariton változatot, amit most hallhat majd a közönség.

Vajon milyen szemmel nézné ezeket a változtatásokat Erkel Ferenc és Egressy Béni?

A mai korban az a nézet uralkodik, hogy csak az eredeti művet játsszuk és adjuk elő. De ez szerintem néha olyan, mintha a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntenénk. A XX. századi szerzők esetében valóban ragaszkodhatunk ehhez, mert ők sokkal inkább ismerték a mai kor embereinek igényeit, ökonomikusabban bántak mindennel. 

De korábban ez nem így volt: minden színház megcsinálta a saját opera verzióját, szabadon alakítgatva, itt-ott kihagyva belőle részeket. Rossininak volt például egy levelezése, amiben a barátja megemlítette, hogy „Képzeld, tegnap láttam a Mózest!”, mire ő elképedve kérdezett vissza, hogy „Az egészet?”

Akkoriban mások voltak a színházba járáshoz kötődő szokások?

Bevett gyakorlat volt, hogy akár öt órán keresztül ment egy előadás, valaki bement, belenézett egy-két órára, evett-ivott, aztán – amikor elege lett – hazament. Abban az időben még nem alakult ki a dramaturgia tudománya. A Mozarthoz hasonló ösztönös zsenik többnyire ráéreztek, meddig lehet lekötni az embereket, de még nekik sem mindig sikerült. II. József a Figaro házassága kapcsán például megjegyezte, hogy „kicsit sok benne a hang”, mire Mozart kicsit pimaszul visszakérdezett, hogy „Melyikre gondol?” A történelem végül II. Józsefet igazolta, mert

Karmesterként hogyan vélekedik az előadói szabadságról?

Szerintem fontos különválasztani az alkotói és az előadói munkát. Alkotóként sem vagyok nagy híve az átírásoknak, kivéve, ha olyan korban született a mű, amikor az még jól bevált szokás volt. Viszont az átdolgozás is alkotói munka, és ha valaki már hónapokat ott töltött az íróasztal, a zongora mellett, kutatómunkát végzett, akkor én előadóként, karmesterként már nem bírálom felül a munkáját. Azt gondolom, hogy a művészet szépségét az adja, hogy korlátok között szabadok lehetünk: az alkotó végrendeletét a leghívebben kell közvetítenünk, átszűrve a saját egyéniségünkön, de nem megváltoztatva. Egy idő után az ember megtanulja, hogy mivel ő maga adja elő, ettől úgyis egyéni és utánozhatatlan lesz a produkció.

Támogatott tartalom.