Apja az Adriai-tengerhez közeli Recanatiban volt cipész és a helyi templom sekrestyése, nem csoda, hogy fia hétévesen már a templomi kórusban énekelt. Az idősebb Gigli honfitársai többségéhez hasonlóan szerette az operát, de az éneklést nem tartotta biztos pályának, ezért Beniaminónak a helyi ács, majd a szabó, végül a patikus mellett kellett inaskodnia. Hangja még tizenöt évesen is csodás szoprán maradt, így a színpadon egy operett női főszerepében mutatkozott be.
Beniamino Gigli
Gigli nem sokkal később összegyűjtött pénzéből Rómába ment bátyjához, aki ott tanult festészetet. A két fiú bohém életet élt, éheztek és fáztak, de Gigli egy idő után a nyomorgásra ráunva szállás és ellátás fejében egy gazdag családnál vállalt szolgálatot.
Ekkorra már tenorrá mélyült hangja olyan szépen csengett, hogy egy énektanár ingyen vállalta képzését,
a híres Santa Cecilia akadémiára pedig úgy vették fel, hogy a zongoravizsgától eltekintettek. Gigli ugyanis nem volt zeneileg különösen képzett: önéletrajzában leírja, hogy első nagy fellépésére készülve a karmesterrel egy hétig gyakorolták a Gioconda című opera híres Cielo e mar áriáját, amelyben a felső B-t kellett kiénekelnie. Amikor ezt már minden nehézség nélkül megtette, a maestro elárulta neki, hogy valójában a magas C-t vágta ki, mert a zongora másfél hanggal feljebb volt hangolva – ez neki fel sem tűnt.
Beniamino Gigli 1914-ben a Giocondában
1914-ben 105 induló közül nyert meg egy pármai énekversenyt, a legenda szerint a zsűri elnöke lelkesen így kiáltott fel: végre megtaláltuk a Tenort! Amikor Olaszország a következő évben belépett az első világháborúba, besorozták, de egy zenekedvelő tábornok irodai szolgálatra osztotta be. Így énekelhetett tovább, és 1918-ban már a milánói Scala közönsége ünnepelte a Toscanini vezényelte Mefistofele-előadásban. 1920-ban debütált a New York-i Metropolitan Operában, ahol - jelképes őrségváltás - négy héttel később utoljára énekelt a nagy Enrico Caruso. Az öntudatos Gigli nem szerette, ha „második Carusóként” emlegették, mindig azt mondta, ő az „első Gigli”.
Tizenkét egymást követő évadon keresztül volt a Metropolitan vezető tenorja, főként a francia és az olasz operákban remekelt. A tenorok királya végül bérvita miatt távozott: 1931-ben, a gazdasági válság tetőpontján az operaház a legjobban fizetett sztárokat is tiszteletdíjuk mérséklésére kérte. Ezt a százezer dollárt (ez ma mintegy 15 milliónak felel meg) Gigli nem fogadta el, így utoljára 1932-ben, a Rigolettóban lépett New Yorkban a színpadra. Ő maga azt állította, igazán az háborította fel, hogy a szigorítást elrendelő gazdasági igazgató a saját fizetését viszont megemelte, hogy a csökkentés után is ugyanannyit keressen. A Met nézői csak 1939-ben, az Aida öt előadásában ünnepelhették ismét a tenorok királyát.
Európában sikert sikerre halmozott, számos film készült főszereplésével. A fasiszta diktátor Benito Mussolini tárt karokkal fogadta kedvenc énekesét, és egy ideig Gigli is rokonszenvezett a Duce rendszerével, még a Giovinezza című fasiszta himnuszt is elénekelte.
A második világháború után ezért fasiszta vonzalmakkal gyanúsították,
de a vizsgálat tisztázta a vádak alól. Az ötvenes évektől kevés operában lépett fel, jobbára koncertezett, és keveset utazott. Utolsó éveit teljes visszavonultságban töltötte, emlékiratain dolgozott 1957. november 30-án bekövetkezett haláláig. Sírkövére kedvenc szerepe, az André Chénier egy sorát vésték: „A hazámért énekeltem.”
Gigli 1915-ben egy egyszerű római lányt vett feleségül, aki két gyermeket szült neki, Rina lányuk elismert szopránénekesnővé fejlődött, aki többször lépett fel apjával. Köztudott volt, hogy két évtizeden át volt egy szeretője is, akitől három gyermeke született, és róluk is bőkezűen gondoskodott. A tenorkirály 1928-ban vett egy birtokot szülővárosa közelében, a tengerre néző villa ablakaiból szülőházát is láthatta. Kényelmét ötven szoba, kápolna szolgálta, a környező erdőkben gyakran hódolt vadászszenvedélyének. Ha látogatói voltak, vidám ünnepeket rendezett, a magány óráit úszással, kártyával töltötte, szenvedélyesen gyűjtötte a képeket, szőnyegeket, bélyegeket és a ritka kéziratokat.
Bőkezűen adakozott is, élete során ezernél is több jótékonysági koncertet adott.
Sokak szerint mindmáig Giglié a világ legszebb tenorja: a feltűnően puha, telített hang különösen a középső fekvésben érvényesült, kiváló technikájának köszönhetően még pianóit is lehetett hallani a koncertterem minden részén. Drámai intenzitása, érzékenysége, kifejezőképessége vetekedett Carusóval, éneklése talán még hatásosabb volt, jóllehet a kritika folyamatosan szapulta túlzott érzelmességéért.
A színészi alakításra nem sokat adott, nagy áriák előtt a rivaldához lépve, széttárt karokkal, fejét magasra szegve kezdett az énekléshez, szinte kiprovokálva a tapsot.
Büszke volt arra, hogy a „nép énekese”: szándékosan a közönségnek játszott, az operákat önkényes díszítésekkel tarkította, mintha mindig egy kicsit nápolyi dalt énekelt volna. Koncertjein „komoly” operaénekestől szokatlan módon, az ítészek elszörnyedésére gyakran tűzte műsorára a kor népszerű slágereit. Líraisága miatt kerülte az úgynevezett „forszírozott éneklést” – nagy vetélytársát, Giacomo Lauri-Volpit egyenesen üvöltő tigrisnek gúnyolta.
Művészetét számos lemez, köztük több teljes operafelvétel őrzi, amelyekből a technikai hiányosságok ellenére is fogalmat lehet alkotni arról, milyen volt a világ legszebb tenorhangja.
Fejléckép: Mauro Flamini/REDA&CO/Universal Images Group via Getty Images
hírlevél
