Külföldön járva izgalmas szembesülni vele, mennyire megmozgatta a nemzetközi zenei életet Ligeti György születésének századik évfordulója. A Berlini Filharmóniában kiállítást rendeztek róla, se szeri, se száma az életművének szentelt koncerteknek, és a népszerűség szerencsére egyetlen operáját, a Le Grand Macabre-ot is elérte.
Bár a művet itthon utoljára 2017-ben láthattuk, koncertszerű előadásban, az évad során több neves színház is bemutatta, vagy tervezi bemutatni.
Novemberben alig pár nap különbséggel került színre Frankfurtban, a nálunk is ismert Vaszilij Barkhatov rendezésében, illetve a Bécsi Állami Operában. Bár már nem a centenárium évében, de jövő június végén Münchenben is láthatja majd a közönség, ahol Kent Nagano fogja vezényelni.
A bécsi előadást a vizuális művészként is aktív Jan Lauwers rendezte,
nem meglepő tehát, ha a produkcióban inkább a látvány, semmint a szereplők közti dinamika került a fókuszba.
Ez persze nem feltétlenül baj, hiszen annak ellenére, hogy a művel Ligeti egy lépést tett a hagyományos történetmesélés irányába, azért messze nem mondhatjuk, hogy akad a darabnak akár egyetlen pontja vagy figurája, amit realista keretek között értelmezhetnénk. (A Bécsi Állami Opera dramaturgja, Andreas Láng a darab előtt tartott ismertetőjében azt a szellemességet mondta, hogy ennél az operánál nem merülhet fel az a kérdés, hogy a rendező az eredeti korba helyezte-e a cselekményt.) A háttérben a mű ihletőforrásaként is funkcionáló Bruegel-festményeket látjuk óriásira vetítve (az Út a Kálváriára és A halál diadala című képeket), miközben az előteret stilizáltan meztelen táncosok uralják (a koreográfiát Paul Blackman és a rendező készítette).
Bruegel: A halál diadala (Fotó/Forrás: Michael Pöhn / Wiener Staatsoper)
Bár Lauwers sem helyezte konkrét idősíkba a történetet, olyan érzésünk lehetett, mintha a mű keletkezési ideje, a hetvenes évek hippimozgalmai között járnánk. A megközelítés találó, hiszen maga az opera is mintha természetes ellenreakció lenne mindazokra a szörnyűségekre, amelyeket a 20. század felvonultatott. A közösség a nevetés és a hedonizmus (különösen a szex és az alkoholmámor) eszközeivel függetleníti magát az elnyomó rendszerek kegyetlenségétől, és bizonyos értelemben felül is kerekedik rajtuk.
Amíg képesek vagyunk nevetségessé tenni, ami fenyeget minket, nem vagyunk teljesen kiszolgáltatottak
– hirdeti az opera, és azért mindenképpen nagy elismerés illeti a rendezőt, milyen kiválóan engedte működni a darab humorát. A szóválasztás nem véletlen, hiszen csak kevés esetben tett hozzá valami újat a műben eleve meglévő szellemességekhez (habár azok is jól sikerült megoldások voltak, mint például Nekrotzar felfújható lova).
A mámorba menekülés szélsőséges példája a szerelmespár, Amando és Amanda, akik az egymás iránti vágyukon kívül semmit nem érzékelnek a világból, még a sír is kellemes számukra, ha szorosan összesimulhatnak benne. Jelenlétük egyfelől elképesztően groteszk, tökéletesen kívülállóként jelennek meg az őket körülvevő világban, ugyanakkor
a zene néhány pillanatra megengedi, hogy meglássuk bennük azt a szépséget, amit ők látnak egymásban.
Az előadásban a pár mindkét tagja határozottan nőnek néz ki (a kiváló Maria Nazarova és Isabel Signoret alakítja őket), finom lírai megnyilvánulásaik pedig azt jelzik, hogy alakjukban nem a nyers testi késztetések, hanem valamiféle ideálkeresés jelenik meg – az pedig megint sokat elárul a világról, amelyben mindez szükségszerűen groteszkké és életidegenné válik.
Georg Nigl Nekrotzar szerepében és a felfújható ló (Fotó/Forrás: Michael Pöhn / Wiener Staatsoper)
Az előadás legizgalmasabb, legkomplexebb alakítását a Nekrotzart megformáló Georg Nigl nyújtotta. Az énekes kiváló szakértője a modern zenének, számos ősbemutatóban is közreműködött (én éppen egy Eötvös Péter-operában láttam először, tizennéhány éve). Emellett elképesztően erős a karakterformálása, miközben a Ligeti-opera fő kérdése, hogy Nekrotzar valóban a halál, vagy csak egy szélhámos,
Nigl megszemélyesítésében könnyen elképzelhető, hogy mindkettő egyszerre, hogy maga a halál is egy csaló, akit a népmesei ördögökhöz hasonlóan csőbe lehet húzni.
A figura már első színrelépésekor is úgy néz ki, mint amikor egy alkesznak rossz napja van, a harmadik képben aztán az énekes parádésan formálta meg az egyre részegebb Nekrotzart, aki egyszeriben valahogy szerethetőbb, vagy legalábbis emberközelibb alakká vált. Az élvezetek hatalma erősebb a halálnál, a borosüvegen át szemlélve a nagy kaszás is megszelídül.
A további szerepeket is csupa jó és még jobb énekes formálta meg. Gerhard Siegelt nem kell bemutatni a magyar közönségnek, a nálunk elsősorban Wagner-karakterszerepeiről ismert tenorista nagyszerűen birkózott meg az igencsak hangnyűvő szólammal, azt pedig talán mondani sem kell, hogy a karakter szélsőséges vonásait is kiválóan meg tudta mutatni. Vénusz és a titkosrendőrség, a Gepopo parancsnoka szerepében Sarah Aristidou tisztességgel megbirkózott a szélsőségesen nehéz szólammal, ami önmagában elismerésre érdemes. Marina Prudenskaya szinte végig eltorzított hangon énekelte Mescalina szólamát, ezáltal erős, de kissé egysíkú karaktert ábrázolt. Wolfgang Bankl Astradamorsa súlyos figura volt mind hangját, mind viselkedését tekintve. Go-go herceg és miniszterei – Andrew Watts, valamint Daniel Jenz és Marcus Pelz – elsősorban összjátékukat illetően nyújtottak emlékezetes produkciót.
Jelenet a Le Grand Macabre bécsi előadásából, középen Sarah Aristidou mint Vénusz (Fotó/Forrás: Michael Pöhn / Wiener Staatsoper)
A zenei megvalósítás Pablo Heras-Casado keze munkáját dicsérte, akiről legkésőbb az idei Bayreuthi Ünnepi Játékok nyitóelőadásakor mindenki rájöhetett, milyen fantasztikus karmester. Bár a Bécsi Állami Operában az utóbbi időben jobbnál jobb dirigensek ragyogó produkcióit hallhattam, és a Bécsi Állami Opera Zene- és Énekkara is elég magasra tette a lécet, így is
elismerés illeti a művészt, amiért Ligeti zenéje elemi erővel, izgalmasan, ugyanakkor sokatmondóan szólalhatott meg.
Sokszor elmondják a Le Grand Macabre kapcsán, milyen sok forrásból merített a zeneszerző, a produkció kiemelten értékes jellemzője volt, hogy ezek a különféle elemek egyszerre rajzolódtak ki önállóan, mégis együttesen, egymás hatását erősítve funkcionáltak.
Ha a halál ilyen kellemes figura, talán mégsem olyan rossz találkozni vele – gondolhattuk a bécsi Ligeti-előadás közben. Az emberarcúvá tett, kicselezett és kinevetett kaszás már nem is olyan rémisztő. Ha nem is veszítette el teljesen a hatalmát az ember felett, többé nem az a félelmetes pusztító, amilyen formában a történelem borzalmai ránkszabadították. Hozzánk hasonló figura ő, aki egyszer majd megteszi a dolgát (például amikor kijózanodik). De ahogy a zárókórus is mondja, az ember legalább addig is érezze jól magát.
Fejléckép: Georg Nigl mint Nekrotzar és Gerhard Siegel mint Piet vom Fass (fotó/forrás: Marcel Urlaub / Wiener Staatsoper)
hírlevél
