- Azt olvastam, hogy éppen kilenc nap alatt sajátította el a darabot egy balassagyarmati kurzus alkalmával. Vajon mennyi időt igényelt a belső, lelki felkészülés?
- Nagyjából két esztendőt, hisz azóta tart, hogy Fischer Ádámtól megkaptam a felkérést a szerepre. A darab konkrét újratanulása május közepén kezdődött.
- Az ön nevéhez eddig leginkább Carmen alakja kötődött, egy ízben önmagát is "örök Carmen"-ként jellemezte. Judit alakjának kidolgozása során megpróbálta összehasonlítani a két karaktert?
- Nem, ezt nem tudom, és nem is akarom megtenni, hiszen két annyira különböző figuráról van szó. Amikor Carment játszom - bár akkor is magamat adom - a szerep karakterét alapjaiban a figura enyémtől gyökeresen eltérő kulturális háttere határozza meg. A hétköznapok során nem viselkedem úgy, mint ő, nem élek az ő normái szerint, és éppen ez benne számomra az érdekes. Azt élvezem a személyében, ami olyan távol áll tőlem, mert az ismeretlen feltárása mindig örömmel tölt el. Ezzel szemben Judit egy általánosságban körülírt alak, akit ugyan nőként határoztak meg, de az nincs megírva, hogy ez egy cseh, magyar vagy más nemzetiséghez tartozó nő.
- Akkor közhelyesen azt mondhatjuk, hogy az ön számára Juditban valamiféle általános női sors ragadható meg?
- Nem, mert én nem a NŐ-t játszom el, hanem ebben a szerepben is önmagamat adom. Aki megnéz, az nem az általános női sorssal, de még csak nem is Judittal találkozik, hanem Vizin Viktóriával. Megélt élmények sorozatából építettem fel a szerepet, minden kis apró momentumra találtam egy éppen odaillő szituációt a saját életemből. Az előadások során a közönség megismerheti Vizin Viktóriát, természetesen, mint nőt. Ebből mindenki azt szűr le a maga számára, ami jólesik, amit azonban én nyújtok nekik, az elejétől a végéig mind magam vagyok.
- Külön örömmel üdvözölte a sajtótájékoztatón, hogy a rendezés alapvetően színházi megközelítésből dolgozza fel Bartók művét. Ez ennyire fontos?
- Azért örültem ennek, mert mindig prózai színésznő szerettem volna lenni, és sokszor hiányként élem meg, ha a rendezők "csak" énekeltetni akarnak, és nem mernek belenyúlni a darabba. Nem áll távol tőlem a most alkalmazott pszichologizáló megközelítés sem - a magánéletben is hajlamos vagyok sokszor öt kört lefutni egy gondolat kapcsán; egy jellemábrázolás kibontásánál ez kifejezett előny, sőt, követelmény. Emellett izgalmas kihívásnak tartom, ha van merszünk újragondolni, mondjuk, egy opera hangtechnikai megvalósítását, ha felvállaljuk az ezzel történő játékot is. Bartók modern művet komponált, meglátásom szerint abszolút belefér, hogy néha bizonyos hangokat csak elsuttogunk, hogy a jajkiáltások egyszer elfojtottak, máskor a teljes pánik, maximális hangerejével szólalnak meg. Félreértés ne essék, azt a hangot éneklem, ami a kottában szerepel, de mellette megszólaltatom azokat a felhangokat, mellhangokat is, amikkel képes vagyok színesíteni a játékomat.
- Akkor egy ennyire merész, s az ön szemszögéből nézve merőben személyiségközpontú megvalósítás során mi jelentette az igazi nehézséget?
- Én mindig akkor vállalok el egy szerepet, ha a karakter érdekesnek tűnik, ha hordoz számomra magában valami újat. Ezért sohasem ijedek meg a darabok zenei, pláne hangtechnikai megformálásától, mert a szó szoros értelmében alárendelem magam annak. Azt szoktam mondani, hogy meg kell tudni csinálni, ha egyszer a karakter jó.
- Az sem okozott fejtörést, hogy a Carmen mozgalmas színpadi helyzeteiből biztonsággal áttaláljon a jóval intimebb bartóki mikrovilágba?
- Az én kedvencem a Carmen IV. felvonása, amikor - az általam helyénvalónak érzett - miniatűr arcmimikával játszom el a drámát. Nem járom szét, mert azt túl olcsó trükknek, a prózai színháztól idegennek érzem. S most Judit szerepében ugyanez adatott meg számomra. Itt sem mászkálok feleslegesen a színpadon, a nagy momentumok az arcomon és a testbeszédemen keresztül fogalmazódnak meg. Persze, a darab nem statikus, ha szükséges, lesz benne elég szaladgálás.
- Néhány éve a Duna Televízió egyik műsorába invitálták, ahol a műsorvezetők nagy megdöbbenésére kiderült, hogy éppen élete első, hazai televíziós interjúját adja. Judit meghozta önnek azt a belföldi ismertséget, érdeklődést, amit akkor - érzésem szerint - hiányolt?
- Nézze, persze tisztában vagyok a média és az önmenedzsment fontosságával, de annyira csak a művészetnek élek, hogy a kellő figyelmet elsősorban a saját természetemmel, természetességemmel szeretném bevonzani. Nem fogom szuggerálni, hogy mindez megtörténjen, és nem csapok magam körül felesleges cirkuszt sem. Amúgy is világ életemben olyan jellem voltam, hogy vagy szerettek, vagy elutasítottak, de langyos víz körülöttem sosem volt. Ez pedig annyira jó visszacsatolást jelent nekem, hogy nyugodtan mondhatom: jellememet tekintve megmaradtam önmagamnak, egyre természetesebb vagyok, és így szeretném leélni az életemet.
hírlevél
