1792. február 29-én született, első zenei óráit trombitás apjától és énekesnő anyjától kapta. Hatévesen már apja együttesében ütögette a triangulumot, tízéves korára több hangszeren játszott, tizenhárom évesen operaénekesként is fellépett. Egy évvel később lett a bolognai konzervatórium növendéke, de szavai szerint tanárainál többet tanult Haydn és Mozart műveiből, társai Mozart iránti rajongása miatt Il Tedeschinónak, kis németnek csúfolták. (Wagnerről viszont azt tartotta, hogy „pompás pillanatai, de rémes negyedórái vannak”.)

A fiatal Rossini 1815 körül

Első operáját, A házassági kötelezvényt 1810-ben, tizennyolc éves korában mutatták be, s egy év múlva a Tankréddal a közönség kedvence lett. A híres „rizsária” állítólag a bemutató előtti napon született, mert a férfi főszereplő hatásosabb belépőt követelt magának. A munkával Rossini negyedóra alatt végzett, ennyi idő alatt készült el ugyanis a vendéglőben kedvenc rizottója. Ezt követte az Olasz nő Algírban (ezt Magyarországon csak tavaly novemberben mutatták be operaházi keretek között), majd A török Itáliában. Alig huszonegy évesen már a legnagyobb olasz operaszerzők közé számított, s fejedelmi díjazás ellenében vállalta el a nápolyi színház vezetését, gyakorlatilag évi két opera megírását. Itt került színre 1815-ben az Angliai Erzsébet, amelyben először rögzítette az áriák díszítéseit (korábban ezt az énekesek képzeletére bízta), és ebben írt először vonóskíséretet a recitativo (énekbeszéd) mellé.

Beaumarchais darabjának korábbi, Giovanni Paisiello-féle megzenésítését annyira kedvelték a rómaiak, hogy még tüntettek is az új változat ellen, de csak a bemutatóig. A darab világsiker, máig a legnépszerűbb és legtöbbször játszott Rossini-mű lett.

A rendkívül termékeny komponista 1815 és 1823 között húsz operát írt, állítólag egyiken sem dolgozott két hétnél tovább. Mint mondta, annyi ötlete van, hogy nincs ideje mindet lejegyezni, kortársai pedig úgy gondolták, hogy még a mosodaszámlát is meg tudná zenésíteni. Sokat plagizált, de csak önmagától, egy-egy áriát kisebb változtatásokkal több operájában is felhasznált.

1816-ban született a Hamupipőke, majd az Otello, ezt követte A tolvaj szarka és az Armida. Mózes Egyiptomban című operáját 1818-ban Nápolyban komponálta, majd hat évvel később Párizs számára – a francia ízlésnek megfelelően – négyfelvonásosra bővítette, utóbbit önálló műnek tekintette. Az első nápolyi előadásokon rendre hangos derültségbe fulladt a jelenet, amelyben a menekülő zsidók előtt szétvált (volna) a Vörös-tenger. A közönség figyelmét a szerző végül az 1819-ben komponált Mózes imájával terelte el a nehézkes színpadtechnikáról.

Rossini

Rossini 1822-ben a Szent Szövetség veronai kongresszusán gondoskodott a „harmónia megteremtéséről”, majd utazgatni kezdett. Megfordult Bécsben, Londonban IV. György királynak is bemutatták. 1824-től a párizsi olasz színházat vezette, szerződésének lejárta után – javadalmazásának meghagyása mellett – királyi zeneszerzőnek nevezték ki. Utolsó operáját, a hazaszeretetet és szabadságvágyat dicsőítő Tell Vilmost 1829-ben írta. Ennek ma már jobbára csak a nyitánya csendül fel, a teljes, ötórás művet ritkán tűzik műsorra.

– ebben legendás lustasága mellett az új vetélytársak feltűnése is szerepet játszott. Hátralévő évtizedeiben már csak néhány vallásos darabot szerzett (Stabat mater, Kis ünnepi mise; utóbbit eredetileg tizenkét énekesre, két zongorára és egy harmóniumra írta, ám később átdolgozta nagy kórusra és zenekarra). Az 1848-as forradalom elől Firenzébe költözött, 1855-től ismét Franciaországban élt.

Óriási vagyona fényűző körülményeket biztosított számára. Az evést tartotta a legélvezetesebb foglalatosságnak, így nem csoda, hogy a konyhaművészetben is maradandót alkotott. Már A sevillai borbélyban megénekelte a pasticcini tésztát, sőt a legenda szerint a bemutatón nem is volt jelen, mert éppen egy salátarecept után szaladgált.

Bár rajongott a zongoráért, s rengeteg darabot komponált a hangszerre (ezek címe néha igencsak fura volt, mint Kolbász vagy Szardínia), magát nem tartotta jó játékosnak, időnként leveleit is így írta alá: Rossini, negyedrangú zongorista. A jó bort sem vetette meg, leginkább a madeirát szerette, s gazdag tisztelői révén ebben sem szűkölködött. Állítása szerint háromszor sírt életében: amikor kifütyülték első operáját, amikor meghallotta Paganini játékát, és amikor egy tengeri kiránduláson vízbe esett a szarvasgombával töltött pulykája.

Rossini 1868. november 13-án halt meg Passyban, Párizs mellett. Életéről többek között Stendhal írt könyvet, szülővárosában, Pesaróban évente megrendezik a nevét viselő operafesztivált. Tavaly novemberben a milánói Scalában először mutatták be a Rossini halálára írt gyászmisét, amelyet Verdi indítványára tizenhárom olasz zeneszerző komponált, a mű egy hónappal később a Verdi által tervezett helyszínen, a bolognai San Petronio-bazilikában is felhangzott. (Az ősbemutatót eredetileg Rossini halálának első évfordulóján rendezték volna Bolognában, az előadás azonban csak több mint száz évvel később, 1988. szeptember 11-én valósult meg a Stuttgarti Európai Zenei Fesztiválon.)

Az MTVA Sajtóadatbankjának portréja.